Prológus -1.-2. Fejezet

 

Prológus

 

 

Fordította: Shyra

 

– Takarodj le az útról, te őrült!

Visszaugrom. Járművek száguldanak el mellettem, hangosak és zavaróak, színek és fények villannak fel. Pánikba esetten kapkodom a levegőt, miközben az út szélén botorkálok.

Ez csak egy álom!

Az autók kormánya mögött emberek ülnek, néhányan kihajolnak az ablakon, egy eszközt tartva felém. Lélegeznek. Bámulnak, nevetnek, és metsző szavakat kiabálnak a szürkülő estébe.

Ez nem lehet igaz!

Futásnak eredek, szédülés fut végig az ereimen. A szívverésem majdnem felrobban a fülemben, és a lábaim minden egyes sürgető lépéssel gyengülnek. Túl sok a zaj, túl nagy a káosz. Futás közben lehúzom a cipzárt a vegyvédelmi ruhámon, fuldokolni kezdek, és a maszkomért nyúlok, hogy levegyem magamról.

Megtorpanok.

Egy dudaszó hangja megijeszt, és majdnem megbotlok a bokám köré tekeredő plasztikban, ami felfedi véráztatta mellkasomat és nadrágomat. A hideg levegő sokkolja a bőrömet.

Mielőtt végiggondolhatnám, lerántom magamról a maszkot – az utolsó védőgátamat.

Óriási kortyokban szívom be az oxigént, mélyeket lélegzem, hagyom, hogy a fagy évtizedek óta először megtöltse a tüdőmet. Istenem, ez fenséges. Felülmúlhatatlan. Úgy iszom magamba, mint a vizet, mint a táplálékot, és sütkérezem a földes, téli pézsmaillatban, amit már rég elfelejtettem.

Aztán megérzem, mi lapul alatta – valami szúrós illat. Valamilyen füst. A szívem megdobban a rettegéstől.

Ó, Istenem... füst!

Bradfordnak igaza volt.

Végzetes hibát követtem el.

A nyakamat szorongatva várom a halált. A mellkasom összeszorul, a tüdőm zihál, a kavics tetejére zuhanok, amikor a térdem megadja magát, és keményen becsapódok. Az autók továbbra is elhaladnak mellettem, sárral és piszokkal fröcskölve engem. Homályosan látom, hogy az egyik lassít mellettem, és néhány pillanattal később lábak jelennek meg a látómezőmben. A lábak közelednek, és a légzésem felgyorsul.

– Uram? Jól van, uram? – Ez egy férfihang, Bradfordéhoz hasonló. – Azt hiszem, pánikrohamot kapott. Hívom a 911-et.

A hang elhalkul, miközben teljesen összeomlom, levegőért kapkodva. A mérgező füstök felemésztenek, kioltják az életemet. Magzatpózba húzom a lábaimat, és szaggatottan suttogom, miközben minden elsötétül: – Lótusz...

A Fekete Lótuszt legyőzték.

 

Egy

 

Sydney

 

Fordította: Shyra

 

Nem akartam villantani a szomszédnak.

Csak a postáért szaladtam ki, így a köntösöm elfogadható mértékű takarást biztosított. A szomszédaim hozzászoktak, hogy festékkel összekent pizsamanadrágban, válogatott sapkában, össze nem illő zokniban és túlméretezett, kilencvenes évekbeli mintás pólókban látnak. Általában egyszerre.

Szóval a köntös előrelépésnek tűnt. Jól éreztem magam benne.

De aztán megcsúsztam egy jégfolton, és elterültem a kocsifelhajtón, szemben Lorna Gibson házával. Legalább alsónemű volt rajtam, de a köntös megkötője kioldódott, és kibuggyant az egyik mellem, ami arra késztette az idős asszonyt, hogy megragadja a rózsafüzérét, és tizenkét alkalommal keresztet vetve kezdjen imádkozni.

Visszatömködöm a lányokat a helyükre, és feltápászkodom, felnyögve a farkcsontomban lüktető fájdalomtól. Intek Lornának, aki elejtette a saját postáját, és az égre bámul, bizonyára azért imádkozik, hogy maga Isten csapjon le rám.

– Jól vagyok! – kiáltom erőltetett vidámsággal. Nem vesz rólam tudomást, még mindig az Üdvözlégy Máriát kántálja. – A leopárdmintás bugyi akciós a Victoria Secretben, ha esetleg érdekli. Szuper szellős!

Lorna a szívére tett kézzel felzihál, és a fejét ingatva néz rám az udvar túloldaláról. Úgy néz ki, mintha személyesen akarna ördögűzést végrehajtani rajtam.

– Istenkáromló gyermek! – mormolja, mielőtt felkapja a postáját, és berohan a házba.

Sydney Neville. Briarwood Lane szentségtörő kalandora.

Az orrom alatt kuncogok, nem zavartatva magam. Lorna azóta gyűlöl, amióta néhány éve udvariasan visszautasítottam az ajánlatát, hogy csatlakozzak a bibliaklubjához. Feltételezem, ez olyan, mint egy könyvklub, csak egyetlen könyvvel – a Bibliával.

Tekintve, hogy szeretek sötét romantikus regényeket olvasni, sok szemléletes szexszel és szókimondó nyelvezettel, biztos vagyok benne, hogy unatkozva ültem volna ott, azon tűnődve, mikor fog Ádám és Éva végre hancúrozni.

– Jól vagy, Sydney?

Megmasszírozom a hátsó felemet, aztán összehúzom a köntösömet, és megfordulva szembekerülök az enyémmel szembeni házzal. Gabe aggódó arccal dugja ki a fejét a rácsos ajtón.

Vigyorogva megvonom a vállamat. – Ó, tudod, csak idegesítem az idős hölgyeket, a reggeli kávém előtt. A szokásos.

– Bajkeverő! – kacsint, a könyökével a keretnek támaszkodva. – Megsérültél?

– Csak a büszkeségem és a ragyogó hírnevem.

– Tehát, akkor jól vagy.

– Fantasztikusan. – Szélesen elmosolyodom. – Ma este Felhőtlen Philadelphia maraton?

Rám szegezi az ujját. – Csinálj taco mártást, és ez egy randi!

Elfogadóan tisztelgek neki, és nézem, ahogy visszamegy a házba.

Gabe Wellington a legjobb barátom. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, hiszen együtt nőttünk fel az elmúlt huszonhat évben. Ebbe a házba költöztem a szüleimmel, amikor még csak hároméves voltam, majd tavaly megvettem tőlük, amikor apa nyugdíjba ment, és élete álmát akarta megvalósítani, hogy egy golfpályán éljen. Gabe a szomszédos házban nőtt fel az apjával és a mostohaanyjával.

És Oliverrel.

De Oliverről többé már nem beszélünk.

Gabe mostohaanyja több mint egy évtizede meghalt, az apja, Travis Wellington pedig újra megnősült, és a ház tulajdonjogát átruházta a fiára.

Szóval, még mindig szomszédok vagyunk, még mindig barátok, és még mindig szörnyű döntéseket hozunk együtt.

Bemegyek a házba, átlapozom a hitelkártya-kivonatokat és a közüzemi értesítőket. Sötét keretes szemüvegemet felnyomom az orrnyergemre, visszagondolva azokra a napokra, amikor alig vártam, hogy megkapjam a postát, amikor a Teen Beat előfizetés és a nagyitól kapott, pénzzel teli üdvözlőlapok címzettje voltam.

A macskám, Alexis dorombolva köröz a bokám körül, én pedig megigazítom a kócos kontyomat, mielőtt lehajolnék, hogy felkapjam. A narancssárga macskával a hónom alatt az irodámba megyek, felkészülve arra, hogy átnézzem az e-maileket és munkához lássak. Elsősorban grafikus vagyok, aki az ügyfelek számára weboldalak készítésére összpontosít. Legalábbis ebből fizetem a számláimat.

Emellett festek is.

A festészet az igazi szenvedélyem, és hálás vagyok, hogy további anyagi fedezetet nyújt a kávé függőségem és a mocskos könyvgyűjteményem fenntartásához. Néhány művemet már kiállítottam művészeti galériákban és aukciókon is. Részt veszek kézműves vásárokon és árubemutatókon, és az Etsy-boltomon keresztül személyes felkéréseket is elfogadok.

Ez egy álomélet sok szempontból. Független vagyok, és otthonról dolgozom azt, amit szeretek. Néha hétvégénte még pultos is vagyok, hogy úgy tehessek, mintha lenne társadalmi életem a Facebookon és a macskámon kívül.

De nem fogok hazudni, és azt állítani, hogy tökéletes – a magány gyakrabban kúszik be, mint ahányszor nem. A szüleim egy órányira laknak, és a nővérem, Clementine, a saját életét éli egy kislánnyal, miközben egy zűrös váláson kell átküzdenie magát.

Miután felkapcsoltam a laptopomat, és letelepedtem egy bögre kávéval, munkához látok, e-maileket görgetek, és levelezek az egyik kedvenc romantikus szerzőmmel, akinek van szerencsém weboldalt tervezni.

Miközben a mobilomért nyúlok, hogy bekapcsoljam a Lord Huron lejátszási listát, véletlenül Alexisbe könyökölök, aki felugrik az asztaltól, felborítva ezzel a kávém.

– A francba! – káromkodom, amikor rájövök, hogy az arab mokkám épp most borult rá egy halom festményre, amit hanyagul a munkaasztalom mellé helyeztem. – Ne, ne, ne, ne... – Gyorsan cselekszem, felkapok egy eldobott pólót, és visszasietek a tett színhelyére. Elakad a lélegzetem, amikor észreveszem a festményt, amelyik leginkább megsínylette a felfordulást.

Egy festmény Oliver Lynchről.

A gyerekkori legjobb barátom.

Gabe mostohatestvére.

A kisfiú, aki július negyedikén tűnt el, majdnem huszonkét évvel ezelőtt, és soha többé nem látták.

Kétségbeesetten kezdtem törölgetni a portrét, és közben könnyek szöktek a szemembe.

Ezt ne! Kérlek, ne ezt!

Nyolc hosszú hónapot dolgoztam ezen a festményen. Egy számítógépen generált, korhű fotó alapján készült, amelyet a média adott ki Oliverről. Ez egy kép arról, ahogyan ma kinézhetne, ha még élne.

A póló felszívja a sötét kávét, és nézem, ahogy beszivárog a pamutszövetbe, mielőtt félreteszem, hogy az ujjamat végigsimítsam az állkapocsvonalán. Több mint két évtized telt el, de a seb frissnek tűnik. Még mindig fáj a szívem, amikor a fiúra gondolok, akinek világosbarna haja és olyan szeme volt, mint egy burgundi naplemente. Még mindig hallom a nevetését, és elképzelem a koszos, maszatos overallját.

Néha esküszöm, hogy érzem őt, vagy hallom, ahogy a nevemet suttogja...

Syd.

Oliver régi hálószobája az irodámmal szomszédos, amely játszószoba volt, amikor a nővérem és én gyerekek voltunk. Élénk emlékeim vannak arról, hogy kopp-kopp vicceket kiabáltunk egyik ablakból a másikba, „telefonos” játékot játszottunk egy madzaggal és két konzervdobozzal, és kísértettörténeteket meséltünk zseblámpával az állunk alatt. Azon az utolsó napon, 1998. július 4-én azt terveztük, hogy megnézzük az Apád-anyád idejöjjön!-t, amint még abban a hónapban a mozikba kerül. Anyáink a legjobb barátnők voltak, és imádtak elvinni minket moziba – mi pattogatott kukoricát és a gumicukrot falatozva vihogtunk, míg az én anyukám és az ő anyukája, Charlene, bort csempésztek be a moziba, és többet vihogtak, mint mi.

Soha nem láttam az Apád-anyád idejöjjön!-t.

A mai napig nem láttam. Sosem éreztem helyesnek, hogy nélküle nézzem meg.

Egy utolsó pillantást vetve Oliver ablakára, amely most már sötét és tele van dobozokkal és kacatokkal, befejezem a portré megszárítását, és átviszem egy biztonságosabb helyre a szoba sarkába. Elfojtom az érzelmeimet, és megpróbálok újra koncentrálni.

Mielőtt újra elhelyezkedhetnék, megszólal a csengőhangom. Az X-akták főcímzenéje, ami azt jelenti, hogy a nővérem az. Hangpostára küldöm, és ideges vagyok, hogy nem haladtam semmit a határidőkkel, és már majdnem tíz óra van.

Erre küld nekem egy sms-t.

Clem: Válaszolj, rüfke!

Felnyögök.

Én: Dolgozom, ribi!

Clem: Szeretném, ha vigyáznál Poppyra a hétvégén. Légy szíves! Nincs hab a torta tetején, mert már lenyaltam.

Elvigyorodom, miközben sóhajtok, és visszaüzenek neki.

Én: A bárban dolgozom a hétvégén, de el tudom vinni magammal. Mesés emlékeket szerezhetünk, és megtanulhatjuk, milyen döntéseket ne hozzon, ha felnő. Ráadásul Brant biztosan megtanít neki néhány színes új szót, éééés lesz egy vizespóló-verseny is. #nagynéniunokahúgösszetartás, jövünk!

Clem: Megkérdezem Reginát.

Clem bőséges mennyiségű bosszús emojival rakja tele az sms-t, én pedig nem tudok nem nevetni, elhallgattatom a telefonomat, és leszaladok a földszintre, hogy főzzek még egy kanna kávét.

 

Az a seggfej felültetett.

Gabe és én úgy döntöttünk, hogy hét órakor kezdjük a Felhőtlen Philadelphia című sorozatunkat, és már majdnem nyolc óra van. A taco mártás egyre fogy a tortillachipsem minden egyes adagjával, miközben Alexis az ölemben ül. Leveszem a szemüvegemet, és a mobilomért nyúlok, felkészülve arra, hogy felrobbantsam Gabe telefonját David Hasselhoff-mémekkel. Valószínűleg talált egy dögös csajt, akivel összebújhat ma este, ami teljesen rendben van, de tájékoztathatott volna a tervei megváltozásáról.

Ehelyett egy nem fogadott üzenetet látok Clementine-től.

Clem: Hugi. Kapcsold be a híreket!

A homlokomat ráncolom. Tudja, hogy nekem nincs alapkábeles csatornám, csak Netflix és Hulu, mint a legtöbb Y-generációsnak manapság. Éppen a Facebookot, a kedvenc hírforrásomat akarom megnyitni, amikor észreveszem, hogy villogó fények tükröződnek a tévéképernyőn. Térdre emelkedek a kanapén, és a függönyön keresztül kikukucskálok, a szám kiszárad.

Gabe házát rendőrségi járőrkocsik veszik körül.

Mi a fene folyik itt?

Először arra gondolok, hogy talán épp az egyik buliját tartja, de a felhajtón nincs más autó, és nem hallok zenét vagy hangos zajt.

A francba! Valami nem stimmel.

Hányinger söpör végig rajtam, mint egy szélvihar, és elakad a lélegzetem. Gondolkodás nélkül felhúzom a téli csizmámat, és csak a melegítőnadrágomban és egy Rugrats-pólóban rohanok ki a bejárati ajtón. A csípős levegő jóleső ellentétben áll a bőröm melegével.

Jobbra fordítom a fejem, és meglátom Lorna Gibsont, aki a verandáján állva szemléli a jelenetet. Egyik kezével a kereszt alakú medálját szorongatja, míg a másikkal a száját fogja, és a szemében nem a szokásos megvetés és ítélkezés van – hanem könnyek.

A szívem hevesen ver, térdeim alig bírnak mozogni, összeszedem a bátorságomat, és átgázolok a gyepemet borító vékony hórétegen. A rendőrségi lámpák elmosódnak, miközben esetlenül átmegyek Gabe-hez, és rájövök, hogy elfelejtettem visszatenni a szemüvegemet. Amikor a bejárati lépcsőhöz érek, nem veszem a fáradságot, hogy kopogjak. Felrántom a rácsot, és benyomulok, majdnem megütve egy rendőrt az ajtóval. Három ismeretlen arc fordul meg, és összevont szemöldökkel és összeszorított ajkakkal néz rám.

– Ön a család barátja? – kérdezi egyikük.

A hangom remeg, amikor válaszolok: – Hol van Gabe? Megsérült?

De aztán meglátom őt.

Az egyik rendőr félreáll, felfedve a barátomat. Gabe a kanapé szélén ül, könyökét a térdére hajtva, kezét az arca elé téve. A szemei vörösek és véreresek, könnyekben ázók, és a legűzöttebb arckifejezéssel néz rám, amit valaha láttam.

A szívem kaotikus dobbanásokkal összeszorul, zavarodottság és félelem küzd bennem.

– Gabe... mi a fene folyik itt?

Gabe feláll, tenyerével megdörzsöli az arcát, miközben lassú lépésekkel felém tart. Sötétszőke haja hozzátapad a homlokán csillogó izzadsághoz. – Sydney.

Tágra nyílt szemekkel és remegő végtagokkal várakozva bámulok rá.

– Sydney... – folytatja, majd mély levegőt vesz. – Oliverről van szó. Megtalálták Olivert.

A levegő óriási szisszenéssel hagyja el a tüdőmet, én pedig megingok a két lábamon, és azon tűnődöm, vajon félreértettem-e őt. Ködös látásom még inkább megnehezül, ahogy könnyek lepik el a szememet.

– M...mi? – Fojtott zihálás szökik ki belőlem, a szavak betűnként érnek célba.

Megtalálták Olivert.

Megtalálták. Olivert.

Sikerül még egy kérdést kinyögnöm: – Hol volt a teste?

A teste. A csontjai.

A koszos, jégkrémfoltos overallja.

Gabe tesz még néhány lépést előre, a torka meg-megmozdul, ahogy nagyot nyel. Kinyújtja a kezét, hogy megszorítsa a vállamat, és hálás vagyok érte, nagyon hálás, mert a következő szavai kirántják alólam a talajt.

– Életben van.

Összeesek.

 

Kettő

 

Sydney

 

Fordította: Shyra

 

Egy púderkék kórházi függöny az utolsó akadály, amely köztem és gyermekkorom legjobb barátja között húzódik – egy férfi, akit a szülővárosától ötven kilométerre nyugatra, egy havas országút szélén találtak meg, póló nélkül és véresen, a bokája köré tekeredett védőruhával.

Ez az egyetlen fizikai akadály.

A kórház ragacsos padlójához cövekelt tornacipőm ugyanolyan hatékony ürügyet szolgáltat arra, hogy a függöny túloldalán maradjak, és rágjam a körmeimet. A kezem erősen remeg, a szemem szorosan behunyom, a torkomban lévő kemény gombóc nem hajlandó megmozdulni.

Akárcsak a lábam.

Nem tudom, mire számíthatok, amikor a függöny mögé lépek, és pontosan ezért húzom az időt. Ezért vagyok halálra rémülve, közel a síráshoz, szótlanul és tétovázva. Egy részem azt hiszi, hogy ugyanazt a huszonkét évvel ezelőtti kisfiút fogom látni, szeplőkkel az orrán, bozontos hajjal, két kíváncsi szemet eltakaró frufruval. Megosztozunk majd egy jégkrémen és egy kopp-kopp viccen, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba.

Ahogyan lennie kell.

Egy másik részem egy szellemet vár.

Oliver Lynch nem lehet valódi... nem lehet élő, járó és beszélő, meleg húsú, vérrel teli. Nem lehet több, mint egy rakás törékeny csont és por.

Egy gyönyörű emlék.

Az elmúlt huszonnégy óra összeomlasztott mindent, amit tudni véltem, szétzúzta a falakat, amiket az évek során építettem, lerombolt minden egyes elhibázott elméletet, amelyben kényszeresen hinni akartam, csak hogy megbirkózzak a történtekkel.

Csak hogy tovább tudjak lépni az életemben nélküle.

De egy részem tudta – egy részem kurvára tudta, hogy valahol még mindig ott van, és gyűlölöm magam, amiért nem kerestem eléggé.

Gabe keze a hátamra siklik, amitől megrándultam.

– Jól vagy?

El is felejtettem, hogy mellettem áll.

Halvány mosollyal bólintok, a hazugságom éppoly átlátszó, mint az idegességem. A kezem továbbra is remeg, a körömágyam sebes a fogaimtól, a lábam alig bírja a súlyomat.

Istenem, mit mondhatnék neki?

Emlékezni fog egyáltalán rám? Egyáltalán nem hasonlítok arra a hétéves kislányra, akit hátrahagyott, napszítta copfokkal és pufók arcocskákkal. Már felnőtt nő vagyok.

Ő pedig férfi.

– Hogy nézett ki? – A kérdés suttogva tör elő, tekintetem a függönyre szegeződik, mintha a szemem röntgenlátással ajándékozna meg, és így lopva megpillanthatnám őt.

Tudom, hogy csak annyit kell tennem, hogy elhúzom a függönyt, és belépek, ezt tudom... de ha nem emlékszik rám, ha nem néz rám, és nem látja a tűzijátékot, a zabpelyhes süteményt és a nevetést a nyári nap alatt, esküszöm, a szívem összeszárad és meghal.

Gabe keze lassú simogatással vándorol fel és alá a gerincemen, átkarolja a vállamat, és vigasztalóan megszorítja. Ugyanolyan feszült suttogással válaszol. – Elveszett. Olyan... elveszettnek tűnt.

A gyomrom összeszorul és fáj, miközben a könnyeimmel küzdök. – Még mindig nem tudják, mi történt vele?

– Még nem. Össze van zavarodva és nem teljesen koherens. Az orvos nem is engedte, hogy azonnal lássam, mert nem tudták, hogy erőszakos-e, vagy... – Gabe megakad a fájdalomtól, és lehajtja a fejét. – Nem ismert fel engem.

Ne!

Tisztában vagyok vele, hogy Gabe csak óvodás volt Oliver eltűnésekor, de Istenem, segíts, azt akarom, hogy mindenre emlékezzen. Minden egyes részletre a varázslatos gyermekkorunkból, ami belém vésődött, ami örökre belém égett.

– Akarod, hogy veled menjek?

Az elutasításom gyors, annak ellenére, hogy a lábam még mindig gyökeret ereszt, tétlenül, nem hajlandó előre lépni. – Megoldom.

– Igen? – Fintorogva elvigyorodik a köztünk lebegő érzelmi zűrzavar közepette. – Mert szó szerint most én tartalak meg téged.

Gabe elengedi a vállamat, hogy bizonyítsa az igazát, én pedig megbicsaklok, és majdnem áttöröm azt a ronda függönyt, mint egy emberi zúzógolyó. A csuklómnál fogva elkap, mielőtt túlságosan drámaira sikerülne a belépőm.

– Uhh, vettem az adást – mormolom, hatalmas levegővétellel bátorságot szívok magamba, és becsukom a szemem. – De ezt egyedül kell csinálnom.

– Értem, Syd. – Gabe könnyed mozdulattal végigkopogtatja az ujjait a felkaromon, mielőtt hátralépne. – A váróteremben leszek. Írj, ha szükséged van rám!

Az alsó ajkamat rágcsálva, és ellenállva a késztetésnek, hogy Gabe-et magammal rángassam a szobába, mint egy biztonsági hálót, biccentek az állammal, és elköszönök tőle.

Aztán a függöny felé indulok, tízig számolok, és bátorító szavakat kántálok az orrom alatt, miközben megpróbálom elhessegetni a vibráló idegességemet.

Felemelem a kezem, ujjaim közé gyűröm a merev, viszkettető anyagot, hogy félretoljam.

És ekkor meglátom őt.

És ekkor, huszonkét hosszú, pusztító év után, a pillantásom Oliver Lynch-re esik. A függöny kicsúszik az ujjaim közül, amikor a kezem felemelkedik, hogy eltakarja a számat, megakadályozva, hogy kiszabaduljon egy fojtott kiáltás. Megdermedek az előtérben, Oliver pedig közvetlenül előttem fekszik, félig betakarva egy fehér takaró alatt. Különböző zsinórokhoz és monitorokhoz van csatlakoztatva, és hálát adok, hogy csipognak és zümmögnek, betöltve a köztünk lévő levegőt, különben csak azt hallanánk, ahogy a szívem sikít és fuldoklik minden egyes lélegzetvétel súlyától.

Oliver nem néz rám. A tekintete a mennyezetre szegeződik, és enyhén ráncolja a homlokát. Talán észre sem veszi, hogy a szobában vagyok, vagy talán elveszett a fejében, de amíg a figyelme máshol van, én egy pillanatra magamba szívom őt, a tekintetem magába szívja ennek az embernek minden egyes hihetetlen centiméterét – ennek az idegennek, bizonyos értelemben, és mégis... sokkal több annál.

Gyönyörű.

Világosbarna haja a vállára omlik, bozontos és fésületlen, borostyánszínű árnyalatokkal átszőve. Markáns és férfias állkapcsát borostaárnyék szegélyezi, kiemelve az elegáns arccsontokat és a sápadt arcbőrt.

A tekintetem lejjebb csúszik, és meglepődve fedezem fel a férfit, akiről látszik, hogy jól ápolt. Bármilyen körülmények között is élt, Oliver nem túlságosan sovány vagy alultáplált, ahogy vártam – sőt, épp ellenkezőleg. Kórházi köpenyéből bicepszek kandikálnak ki, amelyek széles vállakat és feszes mellkast ölelnek körbe, amely a nehéz lélegzetétől megemelkedik.

Tétova lábak visznek közelebb az ágyához, a neve halkan csendül fel az ajkaim közül, és évtizedek óta először szólítom meg. – Oliver.

Istenem, az a három szótag, ami a nyelvemet simogatja, olyan zokogást vált ki belőlem, ami végre felkelti a figyelmét. Épphogy csak.

Oliver pislog. Hosszú szempillái megrebbennek, tekintete még mindig a plafonra szegeződik, miközben szorosan ökölbe szorított ujjakkal markolja az ágytakarót.

Közelebb lépek, és a fogaim közé szívom az ajkamat, nem tudom, mit mondjak vagy mit tegyek. Nem akarom megijeszteni. Nem akarom elijeszteni.

Csak azt akarom, hogy rám nézzen – hogy lásson engem.

– Oliver – ismétlem meg. A kezeim a hátam mögé kerülnek, keresztbe teszem a csuklóimat, hogy megakadályozzam, hogy felé nyúljanak. – Sydney vagyok. Emlékszel rám?

Figyelmesen követem a mikrokifejezéseit. A szája finom rándulását. Az állkapcsának megfeszülését. Az izomgörcsöt a jobb bicepszében.

A szemei enyhe kerekedését – olyan gyorsan, hogy azon tűnődöm, vajon csak képzelődtem-e.

Megyek tovább előre, közelebb lépek, amíg a pulcsim eleje a védőkorlátot nem súrolja, és érzem, ahogy a teste melege felmelegíti a bőrömet. Ujjaimat a korlát köré kulcsolva halkan mormolom: – Én vagyok az, Oliver... Syd vagyok.

Átfut rajta a felismerés villanása; esküszöm, meg vagyok róla győződve.

A torkom összeszorul az erőteljes belégzésre, a bordáim delíriumos lüktetéstől vibrálnak. Csak az oldalkorlát tart vissza attól, hogy ráomoljak, a könnyek és a szívszorító öröm zűrzavarában.

Oliver megfeszíti a nyakát, amikor végre leveszi a tekintetét a plafonról, a fejét lustán felém fordítja, amíg szembe nem nézünk egymással.

A kék szemem pillantása hitetlenkedve találkozik az ő űzött, bordó és barna színű, üres szemeivel. Nem tudom kifejezni, mit tesz velem ez a pillanat. Az érzelmek, amelyek annyira nyersek és kéretlenek, annyira felfoghatatlanok, azzal fenyegetnek, hogy megfojtanak. Sírni és jajgatni akarok, és olyan szorosan átölelni őt, hogy ne tudjon kiszabadulni.

Nem hagyhat el!

Nem ismét. Soha többé.

Ahogy a tekintete fürkészi az arcom, egyszerre csapongó és heves, Oliver szaggatottan vesz levegőt. Aranyszínű foltok ragyognak vissza rám, elfedve a rejtélyes éveket, az ismeretlen borzalmakat, amelyek elnyelték azt a gondtalan, vidám fiút, akire gyötrelmes pontossággal emlékszem.

Amikor megszólal, a hangjában van egy csipetnyi hitetlenség, egy csipetnyi áhítat, mintha nem tudná elhinni, amit lát. Azt hiszem, a nevemet akarja kimondani, de ehelyett csak annyit morog: – A Lótusz Királynője.

Micsoda?

A levegő összesűrűsödik közöttünk. Fogalmam sincs, mit válaszoljak az imént elhangzott szavakra. Egy könnycsepp fut végig az arcomon, mint egy halk válasz, miközben a kézfejemmel letörlöm. Tartjuk egymás tekintetét, és figyelem, ahogy vívódás vésődik a vonásaira, összehúzza a szemöldökét, véreres szemei zavarodottsággal szűkülnek össze. Valami új árad belőle, valami ijesztő, ami a felismerésnek azt a múló zugát felváltja... pánikkal.

Oliver ide-oda rázza a fejét, kezei a takarót markolásszák, miközben elfordul tőlem. – Nem, nem, nem... ez nem a valóság!

Megnedvesítem az ajkaimat, miközben eldöntöm, hogyan tovább, az idegszálaim bizseregnek és foszladoznak. Szeretnék érte nyúlni, hogy megnyugtassam az érintésemmel, a szívverésemmel és a vigasztaló szavaimmal, de félek, hogy csak rontanék a helyzeten. – Semmi baj, Oliver! Biztonságban vagy.

– Ez az egész rossz. Álmodom... – Oliver tovább kántál az orra alatt, fejét ide-oda dobálja, ujjai kifehérednek attól, ahogy a takarót szorítja az öklében. – Nem lehetsz valódi...

A könnyek égetik a szemem, miközben a szívem megszakad érte. – Valódi vagyok. Én...

– Jól vagy, Oliver! Minden rendben van.

Egy nővér lép be a szobába, elakasztva a hátralévő szavaimat, és arra kényszerít, hogy elhátráljak Oliver ágya mellől. Ránézek, láthatóan megrendülten, a tenyerem nyirkos, ahogy összekulcsolom magam előtt. – Én... én sajnálom! Nem tudom, mi borította ki.

A nő kedvetlen mosollyal néz rám. – Össze van zavarodva és könnyen nyugtalanná válik. Nem lehet tudni, mi válthatja ki nála – magyarázza, miközben egy hosszú tűvel babrál. – Adok neki egy nyugtatót, hogy lecsillapodjon. Rendbe fog jönni.

Az alsó ajkam becsípődik a fogaim közé, és addig harapdálom és rágcsálom, amíg fájni nem kezd. A tekintetem visszasiklik Oliverre, és a gyomrom összeszorul a látványtól, hogy olyan összetört, olyan nyugtalan, olyan zavarodott. A szemeit összeszorítja, az ajkáról kusza, zavaros beszéd hangzik fel.

Valahogyan felismert engem, ebben biztos vagyok, de vajon tényleg látott engem?

Emlékszik rám?

– Azt hiszem, most már hagynunk kellene pihenni.

Az ápolónő felszólítására pislogok, jelzésnek veszem, hogy tűnjek el.

Nyelek egyet, és egy apró biccentve, kihátrálok a szobából, a tekintetemet a férfira szegezve, aki most az oldalára fordulva összegörnyedt, a takarót az állához szorítva, a térdét felhúzva, mintha el akarna bújni. A látvány egy hirtelen ütés a gyomromba, amely megrogyasztja a lábam, amíg bele nem gabalyodom abba a szörnyű, átkozott kék függönybe.

Kiszabadulok, és kinyomulok a kórház folyosójára, ahol szaggatott lélegzetemet a mellkasomhoz nyomott tenyerem szélével csillapítom.

Egyetlen kérdés árasztja el az elmémet, miközben a vállaim fel és alá rázkódnak.

Mi történt veled, Oliver Lynch?

Tudom, hogy ez egy másik napra való kérdés, ezért visszatartom az újabb könnycseppeket, és halkan suttogom: – Viszlát!

Ez csak viszlát.

Nem örökre szól.

 

Három héttel később a behúzott függönyön keresztül nézem, ahogy Gabe kinyitja a Challenger utasoldali ajtaját, és várja, hogy Oliver kiszálljon. Figyelem a tétovázást, a félelmet, a bizonytalanságot, ahogy Oliver feszült ujjaival szorongatja a térdét, és a bőrülésbe ágyazódva marad. Gabe egyik kockás, gombos ingét viseli, farmerrel együtt, amely túl szűknek tűnik izmosabb testalkatához.

Oliver a mézszínű téglákból és sötét redőnyökből álló, magasföldszintes házat bámulja, állkapcsa megfeszül, szemei nyugtalanságtól villódznak.

Legszívesebben odarohannék hozzá.

El akarom mondani neki, hogy minden rendben van, minden rendben lesz, de Gabe-bel úgy döntöttünk, hogy az a legjobb, ha hagyom, hogy Oliver megszokja a lakóhelyét, mielőtt átjövök. Túlságosan érzékeny az új arcokra, az új környezetre és általában az ingerekre.

Oliver lassan a járdára helyezi a cipőjét, és kiemelkedik a járműből. Rendkívül magas, jóval több, mint 180 centi, és Gabe fölé magasodik, aki jó néhány centivel alacsonyabb nála. Hihetetlen ezt a két férfit huszonkét év után egymás mellett látni. Az utolsó közös képem róluk jégkrémtől ragacsos ujjakból, bilifrizuából és fűfoltos térdekből áll. Most már felnőtt férfiak – mindketten jóképűek és markáns megjelenésűek, bár nagyon különbözőek.

És egyikük teljesen rémültnek tűnik.

Hamuszínű.

Remegő ököllel markolászom a pólóm nyakkivágását, a másik kezemmel a függönyt tartom távol az ablaktól, miközben a tekintetem Oliverre szegeződik. Ő a túl hosszúra nőtt hajába túr, tekintete gyanakodva szalad körbe az udvaron. Látom, hogy az ő keze is remeg, miközben a környezetét tanulmányozza, felkészülve arra, hogy elmeneküljön a legkisebb fenyegetésre. Gabe óvatosan kinyújtja a kezét, tenyerét mostohatestvére széles vállára helyezi, Oliver pedig ijedten megrándul.

A szívem összeszorul.

Néhány pillanatnyi határozatlanság után Oliver végül megmozdítja a lábát, hogy kövesse Gabe-et a repedezett kőjárdán a ház bejárata felé. Ahogy nyomul előre, megáll, hogy még egyszer körülnézzen, még mindig bizonytalanul, még mindig érezhetően tétován. A tekintete végigpásztázza a jobb oldalt, majd a bal oldalt, és mielőtt visszaterelné a tekintetét a házra, az öblös ablakon keresztül rajtam landol.

Elakad a lélegzetem, miközben a kezem olyan erősen szorítja a függönyt, hogy majdnem lerántom a rúdról. Oliver kissé összeszűkíti a szemét, próbál olvasni bennem, vagy valahogy megérteni – mintha megpróbálna beilleszteni az elméje összetett világába, mint egy hiányzó kirakós darabot.

Csak méterekre vagyunk egymástól, egy üvegablak és huszonkét hosszú év választ el bennünket, de érzem, hogy valami átjárja a szívemet. Egy áramlás. Az emlékek és az új lehetőségek bizsergése. Tudni akarom, mire gondol, miközben rám bámul, merev állkapoccsal és kíváncsi szemmel tanulmányozva. Teljesen letaglóz, hogy nem tudom, mi a fenét csináljak, vagy hogyan törjem meg ezt a kapcsot, ezért egy apró mosolyt villantok, és egy kínos intésre emelem a kezem.

Béna!

Oliver egy pislogással megszakítja összekapcsolódott tekintetünket, amikor Gabe felém fordul a kocsifelhajtóról. Rám mosolyog, egy szomorú, bizonytalan mosollyal, kirántva ezzel Olivert a bámészkodásunkból.

Kiengedem a tüdőmben rekedt levegőt, és lazítok a függöny szorításán, miközben figyelem, ahogy a két férfi folytatja útját a bejárati ajtóig, és eltűnik odabent.

Vajon emlékszik rám?

Még mindig nem tudom.

A rendőrség és a nyomozók próbálják összerakni Oliver fogságának részleteit. Nem sok információt adott – valójában alig beszélt.

Gabe néhányszor meglátogatta Olivert, miután megfigyelésre egy fekvőbeteg pszichiátriai osztályra szállították, de a zagyvaságai többnyire a „lótusz”, „Bradford” és a „világvége” szavakból álltak. Semmi összefüggő. Semmi értelmes. Ha a hatóságok többet is kiszedtek belőle, az még nem derült ki számunkra. Nincs rálátásom az élete valóságára – nem tudom, milyen borzalmakkal kellett szembenéznie, vagy milyen akadályokat kellett leküzdenie. Nem tudom, hogy bántalmazták-e, vagy leláncolták-e egy őrült pincéjében, vagy ne adj' Isten, szexuálisan zaklatták-e.

A gyomrom bukfencet vet a gondolatra, és hátralépek az ablaktól, mély lélegzetet véve.

Lótusz.

Vajon mit jelenthet ez neki? Tudni akarom a jelentőségét.

Oliver „a Lótusz királynőjének” nevezett a rövid találkozásunkkor, és ez a megszólítás azóta is kísért engem.

A nappali kanapéjához lépek, és a dohányzóasztal tetején heverő naplómért nyúlok. Átlapozom a vonalas papírt, a legutóbbi firkálmányaimat tartalmazó oldalra lapozom a füzetet, és magamba szívom a szavakat:

 

 A lótuszvirág az újjászületés jelképe számos kultúrában, valamint a keleti vallásokban. Olyan tulajdonságai vannak, amelyek tökéletesen megfelelnek az emberi állapotnak: a lótusz a legpompásabb virággá nyílik, még akkor is, ha a gyökerei a legzavarosabb vízben vannak.

 

 Erre bukkantam, amikor a szó jelentését kutattam, és elállt a lélegzetem. Azonnal lemásoltam, és hetekig töprengtem a jelentésén. Miért fontos ez a virág Olivernek?

Miért társítja hozzám?

Keresztbe rakom a lában a dohányzóasztalon, majd a jegyzetfüzetet magam mellé dobom a párnára. A tekintetem a túlsó falnak támasztott vászonportréra ugrik.

Ismerős szemek merednek vissza rám.

Szemek, amelyek hátborzongatóan pontosak, ugyanakkor semmiféleképen sem képesek visszaadni az igazi mélységét és titokzatosságát.

Az Oliver Lynchről készült festményem még mindig halvány kávémaradványokkal borított, és bármit megadnék, hogy helyrehozzam.