Tizenegy
Oliver
Fordította:
Frytu
ZZIIIPPPP.
Egy
olyan hang, ami már ezerszer visszhangzott a fülemben, de soha nem így. Soha
nem a saját véráztatta ujjaimtól jött.
A
cipzár könnyedén felcsúszik, én pedig elengedem az apró kapcsot, miközben a testem
ideges hullámokban megborzong. A lélegzetvételem gyors és fojtott a maszkon
keresztül. Vetek egy pillantást Bradfordra, aki nem mozdul, a fején egy borzasztó
sérülés.
Segítséget
kell szereznem! Én vagyok az egyetlen reménye.
Habozok
egy kicsit, miközben körülnézek a szállásomon, azon tűnődöm, hogy magammal
vigyem-e a képregényeimet. Ez mindenem, amim van – az egyetlen vigaszom.
De
tudom, hogy visszajövök. Csak meg kell keresnem Bradford szövetségeseit, és
orvost kell hívnom. Bradford azt mondta vannak hozzánk hasonlóan más túlélők is
szétszóródva a környéken, és hasonló körülmények között élve. Az egyik
szövetséges biztosítja az élelmiszerforrásunkat, ezért feltétlenül meg kell
találnom, ha Bradford nem élné túl – fel kell töltenem a készleteket, ha élni akarok.
Igyekszem
nem megbotlani a testben, miközben a létra felé botorkálok, kezeim a fém
lépcsőfokok köré fonódnak, a lábaim remegnek, miközben felhúzom a súlyomat.
Ködös
pillantással, hunyorogva felnézek, amikor közelebb érek a tetejéhez. Sötétség
dereng felettem, ijesztő és vészjósló, ami miatt megállok a rozoga lépcsőn.
Meg
tudom csinálni!
Kényszerítem
magam felfelé a létrán, fel az ismeretlenbe – abba a félelmetes világba,
ahonnan hétezer-nyolcszázhetvenhat napja menedéket kaptam.
Bradford
elmagyarázta, hogy a saját menedékhelye közvetlenül az enyém mellett van, de
amikor feljutok a létra tetejére és kidugom a fejem, azonnal összezavarodok.
Úgy tűnik valaki hálószobájának padlódeszkája alatti lyukból másztam ki. Tőlem
jobbra van egy ágy, balra bútor. Van egy éjjeli lámpa, egy halom könyv és egy
nagy fekete képernyő a falon, amelyen képek villognak. Az ágy mellett van egy
félig megevett ételadag.
Ebben a
szobában laknak.
Értetlenül
állok a dolog előtt. Kihez tartoznak ezek a dolgok, és hogyhogy ez mindeddig
itt volt felettem? Határozottan nem erre számítottam, hogy ez vár majd rám az
ajtó másik oldalán.
Tovább
vizsgálódva egy nagyon ismerős bakancsot veszek észre az ágy mellett.
Bradford
bakancsa.
Ez…
Bradford szobája?
Miért
lakott kényelemben, miközben én fáztam és egyedül voltam lent a pincében?
A
gyomrom felfordul, a testem viszket a tanácstalanságtól, de ezen most nem tudok
rágódni. Segítségre van szükségem. Meg kell találnom a többieket.
Teljesen
kimászva a lyukból, talpra állok. Majdnem megbotlom, amikor az ajtó lecsapódik
– az ajtó ugyanabból a fa deszkából készült, mint a padló többi része. Ragyogó
álca az ellenség becsapására. Soha nem tudnák meg, hogy odalent vagyok.
Megpróbálom
lecsillapítani száguldó szívemet, ahogy közeledek a hálószoba kijárati ajtajához,
ami minden bizonnyal egy ijesztő, új világba vezet.
Oliver
Lynch megdermedt, de most nem lehetek ő.
A
Fekete Lótusz vagyok.
A
Fekete Lótusz bármire képes!
Megtalálták.
Megtalálták
Bradfordot.
Csakhogy…
a teljes neve Raymond Bradley Ford – álnevet mondott nekem, több száz más
förtelmes hazugság mellett.
Hogy
lehettem ilyen ostoba? Ennyire befolyásolható? Mindig is büszke voltam a
tudásomra és az intellektusomra. Ez volt az állandó az életemben; az egyetlen
dolog, amiben valaha is jó voltam.
Megbíztam
benne. Hittem neki.
Belenéztem
a mandulavágású szemébe, és láttam az igazságot.
Úgy
tűnik járatos vagyok az irodalomban, tényekben és hiábavaló információkban, de
ami az emberi viselkedést illeti, rendkívül tudatlan vagyok.
A
lábaim ellentétes időben dobbannak a járdához, verejték csorog le a
hajvonalamnál. Azért futok, mert megtehetem. Azért futok, mert huszonkét évig
nem tehettem. Ehelyett a cellámban edzettem, fekvőtámaszokra, felülésekre,
ugrásokra és egy sor erősítő rutinra összpontosítva, amelyekről a könyvekben
olvastam. Élveztem az edzést, mert jól éreztem magam tőle, és mert a testem
egyike volt azon kevés dolgoknak, amelyek felett kontrollom volt.
Szóval
azért futok, mert élvezetes és felszabadító, és talán valamilyen módon úgy
érzem, mintha elmenekülnék minden elől, ami elől nem tudok elfutni.
A
nyomozók elmondták, hogy Bradford a fejsérülés következtében halt meg, és
valószínűleg a sérülés után pillanatokon belül meghalt. Egy részem tudta, hogy
meghalt, amikor ott hagytam. Végtagjai mozdulatlanok voltak, és a pulzusa sem
érződött. Talán a kíváncsiság, a szabadság lehetősége vezetett fel azon a
rozoga létrán egy olyan világba, amelyet elveszettnek hittem.
Az az
igazság, hogy leesett – nem bántottam. Soha nem tudtam volna szándékosan kárt
okozni az egyetlen embernek, akit ismertem, és akiben megbíztam. Bradford
megbotlott a legelső fém lépcsőn, fejjel előre érkezett a cementpadlóra, a
koponyája megrepedt, vér fröccsent rám, miközben néma rémülettel néztem.
Baleset volt.
Szörnyű
baleset.
Három
nap telt el azóta, hogy a füves dombon ültem Sydney-vel, mióta megfogta a kezem,
és sűrű, nehéz csendben hazavezetett, én pedig néztem, hogy vonásai elkomorodnak
és aggodalmas ráncok jelennek meg rajta. Nem kérdeztem meg tőle, hogy miért jöttünk
el onnan olyan hirtelen. Nem kérdőjeleztem meg a tapintható hullámokban sugárzó
aggodalmát. Csak fogtam a kezét egész úton hazafelé, amíg meg nem közelítettük
a villogó rendőrlámpákat a kocsifelhajtónkon és bevittek a rendőrségre
kihallgatásra. Megint.
Raymond
Bradley Ford remete volt, egyedül élt félreeső parasztházában, mióta a felesége
és egyetlen fia a kilencvenes évek végén meghalt. Egy családtag még márciusban
jelentette az eltűnését, de elrejtett testére az álcázott nyílászárója miatt
nem derült fény az otthona gyors ellenőrzése során.
A
bajuszos nyomozó, aki nem szimpatikus számomra, megint nekem esett a
kérdéseivel:
– Szerinted
miért téged választott? Mitől voltál különleges a számára?
Megpróbálták
kitalálni az indítékot, de ez még számomra is egyértelmű volt.
– Talán
az elhunyt fiára emlékeztettem.
A
nyomozó megsimogatta őszes bajuszát, szemei szinte vádlóan meredtek rám.
– Vegyük
át újra az elrablás részleteit!
Nyugtalan
sóhaj szökött ki.
Eszembe
jutott a tűzijáték. Felidéztem a hosszas utazás apró részleteit, például azt,
hogy Bradford kezei addig szorították a kormánykereket, amíg az ujjpercei
opálossá nem váltak. Egy dal szólt a rádióban, valami vidám és régimódi –
feltűnő kontraszt a szomorú hangulattal.
Bradford
magában motyogott, elkeseredettnek és furcsának tűnt.
– Rendben
van kölyök. Minden rendben lesz!
Szavai
ellentmondtak a homlokán felgyülemlő verejtéknek.
Ezt
követően az emlékek szaggatottak. Az idővonal zavaros. Az előtte, utána és a
köztes részek összemosódnak.
– Egyszer
sem próbáltál megszökni? – kérdezte a bajuszos ember.
– Az
elején megpróbáltam, de a nyílás mindig zárva volt, és egy fiatal fiú nem
vehette fel a küzdelmet egy ilyen kaliberű férfival. Aztán elkezdtem bízni
benne. Hittem neki, amikor azt mondta, hogy támadás alatt állunk – hogy a kinti
levegő tele van méreggel. – Lenyeltem a bánatom és a bűntudatom fájdalmát. – Most
hülyeségnek tűnik, de azt hittem, hogy megvéd. Meggyőző volt a viselkedése… és
a védőfelszerelés, amit mindig viselt.
Lassú bólintás.
– És
soha nem érintett meg helytelenül?
Erre a
kérdésre már válaszoltam. A gondolat hányingert keltő.
– Nem.
A bajuszos
ember keresztbe tett karokkal és frusztrált hümmögéssel dőlt hátra.
– Ennek
nincs értelme! Miért vállalná Mr. Ford azt a sok fáradságot, hogy több mint két
évtizeden át a pincében tartson egy gyereket, anélkül, hogy valamiféle torz
perverzióba keveredne? A szexuális ragadozók megtehetnék ezt. Még a szekta
tagok is megtehetnék. De egy magányos gazda, aki nem büntetett előéletű? –
Megrázza a fejét, sötét szemei rám hunyorognak – Ez nem áll össze! Miért nem
áll össze, Oliver?
Nem
tudtam visszafogni magam, és ezért Sydney-t hibáztatom.
– Elnézést
az arcátlanságomért, de úgy gondolom, hogy az ön feladata ez kitalálni, uram!
A bajuszos
ember nem értékelte a válaszomat.
Szerencsére
néhány órával később kiengedtek, de volt egy kérdésem, mielőtt kiléptem a
kihallgató szobából.
– Megtalálták
a képregényeimet?
Egy
másik nyomozó lépett be, aki végigvezetett a hosszú folyosón.
– Megtaláltuk,
de azok jelenleg bizonyítékok. Az ügy lezárása után minden személyes tárgyat
visszaadunk.
Üresség
söpört végig rajtam és még most is érzem.
Az ügy
soha nem lesz lezárva. Soha nem lesznek válaszok, mert az egyetlen ember, aki
válaszolhatna, halott.
Addig
futok, amíg túlságosan kifulladok ahhoz, hogy tovább menjek, és a házhoz érve
majdnem összeesem. Előre hajolok, kezem a térdeimen, a mellkasom ég és szúr.
Egy ismeretlen hang megijeszt.
– Oliver?
Függőleges
helyzetbe emelkedve felpillantok a lépcsőre, be a nappaliba. Egy szakállas,
ezüstkeretes szemüvegű férfi tanulmányoz a korlát felett, jobb kezében egy
borostyánszínű folyadékkal teli pohár.
Gabe
kisétál a konyhából és lepattintja egy sörösüveg kupakját.
– Oliver,
szia! Apám eljött látogatóba. A környéken járt.
Travis
Wellington, a megfoghatatlan mostohaapám.
– Ó!
– ejtem ki két éles lélegzetvétel között. – Helló!
Izzadságban
úszom, kócos hajam a homlokomhoz tapad, és begöndörödik a fülem mögött. Csak
egy hosszú zuhanyra vágyom, de felvonszolom magam a lépcsőn és lelkileg
felkészülök erre a találkozásra.
Travis
beljebb lép, amikor a lépcső tetejére érek, és átható tekintettel bámul rám. Arca
kifejezéstelen, mintha várna valamit. Kicsit nyugtalanítónak találom.
Egy
aprót sóhajt. – Nem emlékszel rám, igaz?
Rájövök,
hogy a felismerésre vár, amit nem tudok megadni. A fejem ide-oda billeg, szinte
bocsánatkérőn.
– Ne
vedd személyesnek, de alig emlékszem valakire.
– Teljesen
rendben van. Tudom, hogy hosszú idő telt el – mondja Travis, és az ajkához
emeli a pohár szélét. – Különben is, már egy öregember vagyok.
Gabe
odalép, megveregeti a hátát, és megszorítja a vállát, mielőtt lehuppan a kanapéra.
– És
itt van ez a szakállad is! Nem mondhatom, hogy a rajongója vagyok.
Travis
rendesen felkuncog, miközben ujjai játszani kezdenek az említett szakállal.
– A
feleségemnek tetszik. Övé a végső szó.
– Leszavazom
– viccelődik Gabe. – És hé, jól nézel ki egy ötveneshez képest, papi. Aligha
vagy öreg.
Pillantásom
apa és fia között táncol, követve a könnyed tréfálkozást. Gabe-nek igaza van –
a mostohaapám egyáltalán nem néz ki öregnek. Kifogástalan formában van, szűk
ingén keresztül kirajzolódnak az izmai. A haja sötétszőke, mint Gabe-é, csak
apró szürkés árnyalatokkal. Kitűnően néz ki és szivarszagú.
Bradford
szivart szívott. Még nekem is felajánlott egyet, amikor tizennyolc éves lettem.
Rémes
volt. Fulladoztam, köhögtem és utána hányingerem volt.
– Mit
szólsz?
Pislogok,
majd tekintetem a mostohaapámra ugrik. Úgy tűnik, elbambultam.
– Elnézést?
– Vacsora,
ma este. Remélem nem rondítok bele semmilyen tervbe.
– Nem.
Az időbeosztásom jelenleg nem éppen virágzó.
Travis
ismét felnevet, mellkasa rázkódik, whiskey-je a pohár falához csapódik.
– Van
humorérzéked. A fiam biztosan szívat téged!
Apró mosolyt
villantok, de nem teljeset.
– Igen,
és Sydney is.
– Ah,
igen! – Egyetértően mormog és elfordul, hogy csatlakozzon Gabe-hez a kanapén. –
A szomszéd lány. Hogy vannak a Neville nővérek mostanában? Rég volt már.
– Clem
ismeretlen okból rám sem hederít, míg Syd azért kerül, mert Clem ignorál – szól
közbe Gabe és agresszívan a sörébe kortyol – Nők!
Csípőre
tett kézzel megállok oldalt, és nézem, ahogy Travis forgatja a poharát az ujjai
között.
– Syd
– mosolyog kedvesen. – Az a kölyök féktelen volt. Mindig is azt gondoltam, hogy
ti ketten jól illetek egymáshoz.
A
gyomrom összeszorul, amit furcsa reakciónak találok.
– Alapvetően
ugyanolyanok vagyunk – viccelődik Gabe, és élesen felnevet. – Egyáltalán nem
működne! Barátként jobbak vagyunk.
A
gyomrom görcsbe rándul.
De ez
nem akadályozza meg az agyam abban, hogy száguldjon, és azon gondolkozzon,
vajon a fivérem és Sydney voltak-e valaha… intim kapcsolatban.
Természetes folyamatnak tűnik, hiszen oly sok éve közeli barátok és szomszédok.
Aztán
azon csodálkozom, hogy miért tűnődöm ezen egyáltalán.
– Gyere,
ülj le, ember! Maradj egy kicsit!
Gabe
beinvitál a nappaliba, így óvatos léptekkel sétálok oda a szemközti kanapéhoz,
és leülök. Eleinte kényelmetlenül és oda nem illőnek érzem magam, de Gabe és
Travis mindketten bevonnak a beszélgetéseikbe, nevetnek a nem szándékos
vicceimen, és addig enyhítik a kényelmetlenségemet, amíg úgy nem érzem, hogy a
család tagja vagyok.
És
akkor rájövök, hogy… az is vagyok.
– Oliver?
Sydney
egy hosszú pólóban áll előttem, ami alig ér a combja közepéig, haja kusza,
fekete szemüvege összeráncolt orrán ül.
– Eszembe
jutott, hogy kopogjak – mondom, miközben tekintetemet egyenesen előre tartom,
és nem engedem, hogy lecsússzon a csupasz lábára. – Hozni akartam neked egy kis
maradék desszertet. Brownie-t csináltam.
Az arca
felragyog, amikor megpillantja a kezemben a csokoládés édességet.
– Francba!
Gyere be! – Sydney szélesre tárja az ajtót és széles kézmozdulattal invitál be.
– Gyerünk, gyerünk! Szükségem van a cukorra!
A
mosolyom kiszélesedik, ahogy átlépek a küszöbön. Gyorsan elkapja a tányér
brownie-t, nem vesztegeti az idejét azzal, hogy lehúzza a fóliát, hanem
feltépi, hogy kivegyen egyet a tetejéről.
– A
valaha volt legjobb szomszéd – motyogja. – Sokkal jobb, mint Lorna!
Istenem,
imádnivaló.
Sydney
szünetet tart rágás közben, és elvigyorodik az imént bekapott falat körül.
Hoppá! Úgy
tűnik, hangot adtam a belső párbeszédemnek.
– Imádnivaló,
mi? – Leteszi a tányért az asztalra, majd minden ujját megnyalja. – Azt hiszem,
durvát és lehangolót akartál mondani.
– Nem.
– A kezeimet a zsebembe csúsztatom, és a sarkaimon hintázok. – Sajnálom, hogy
bejelentés nélkül ugrottam be! Remélem, nem szakítok félbe semmi!.
– Csak
„nadrág nélküli kedd” van. Minden rendben!
– Ó!
– Ezúttal akaratlanul is a tekintetem ösztönösen lefelé vándorol, és nyelek
egyet. – Nos, magadra hagylak! Remélem, ízleni fog a brownie!
Mielőtt
messzire jutnék, Sydney az ujjait a bicepszem köré fonja, és beránt a
nappaliba.
– Ülj
le, és helyezd magad kényelembe! Egy perc és visszajövök.
– Rendben.
Nézem,
ahogy felszalad a lépcsőn a hálószobájába, majd leteszem magam a kanapéra. Alig
pár másodpercre rá Alexis felpattan, és elégedetten az ölembe telepszik. Egyre
jobban megszeretem ezt a macskát.
– Nézzenek
csak oda, ti ketten – szólal meg Sydney elbűvölő hangon, a sarokból, egy új
leggingset viselve a pólója alatt. Egy furcsa figura van a pólója elején,
focilabdára emlékeztető fejjel.
Észrevéve,
hogy a mellkasát bámulom, megköszörülöm a torkom, és megmozdulok a kanapén.
– Tetszik
a pólód.
– Hé,
Arnold![1] –
magyarázza és leül mellém. – Emlékszel arra a sorozatra? Gyerekkorunkban együtt
néztük.
Valamiért
a közelsége felforrósítja a bőröm. Olyan közel ül, hogy a combjaink összeérnek,
kósza hajtincsei a vállamat csiklandozzák. Miért hat rám hirtelen ennyire a
jelenléte?
– Ó,
uh… nem. Attól tartok, nem emlékszem.
Sydney
összeszorítja az ajkait.
– Valamikor
tartanunk kell egy kilencvenes évekbeli rajzfilm maratont.
– Az
tetszene. A kedvencem A herceg menyasszonya.
– Ne,
komolyan? – Hátra hajtja a nyakát, miközben rám néz. – Imádom az a filmet.
Nem
tehetek róla, azonnal mosoly jelenik meg az arcomon.
– Tényleg?
Meg kellene néznünk együtt.
Kezét a
szívére teszi és drámai hangon azt mondja:
– Ahogy
parancsolod.[2]
Előadását
nevetés követi, miközben a vállamra omlik.
Szemem
végigfut rajta, beissza az édességét, a furcsaságát – mindazt, ami őt önmagává
teszi. És amikor a tekintete rám szegeződik, kék szemei humort sugároznak, arca
enyhén kipirult… Lenyűgöző érzés fog el. Valami példátlan és megdöbbentően
ismeretlen. Elbűvöltnek, elvarázsoltnak érzem magam, a legkülönlegesebb módon.
– Mi
az? – csodálkozik, szemei nedvesen csillognak, még mindig mosolyog. – Vicces
arckifejezésed van.
– Igen…
azt hiszem, az van.
Sydney
kinyújtja a nyelvét, és keresztbe néz a szemeivel, azt hiszem az a célja, hogy
megnevettessen, de én csak meg akarom csókolni.
Ó!
A
lélegzetem elakad, amikor hirtelen levegőt veszek.
– Bassza
meg!
Sydney
kiegyenesedik, szemei elkerekednek. Eltelik egy pillanat – egy rettenetesen
hosszú, fájdalmas pillanat – és aztán újra felnevet.
– Csak
nem azt mondtad, hogy bassza meg?
Azt
mondtam volna?
Előtör
a saját nevetésem is, felnézek, államat a mellkasomra hajtom. Megsimogatom
Alexis puha fejét, közvetlenül a fülei között, elterelve a figyelmemet.
– Te
és a fivérem állandóan ezt mondjátok.
– Igen
– ismeri el, nem lévén tudatában váratlan felfedezésemnek. – Csak tőled másképp
hangzik. Te annyira… szépen beszélsz.
Vállat
vonok az értékelésére.
– Úgy
érted, unalmasan.
– Nem.
– Sydney megrázza a fejét, kinyújtja a kezét, hogy megérintse az alkaromat,
mintha ezzel akarna hangsúlyozni valamit. – Te vagy a legkevésbé unalmas ember,
akit ismerek.
– A
hazugság nem illik hozzád, Syd – incselkedek vele, még mindig képtelen vagyok a
szemébe nézni.
Meleg
tenyere a karom köré fonódik, apró remegéseket okozva a szívemben. Azt hiszem,
hallom, ahogy zihál.
– Sydnek
hívtál!
Végre
veszem a bátorságot, hogy felnézzek, és csodálatos kifejezést fedezek fel az
arcán.
– Ez
rendben van?
Magabiztosan
bólint.
– Határozottan
rendben van!
– Oké.
Egymásra
mosolygunk, ami túl sokáig tart, ettől a zavar és az izgalom furcsa keveréke
söpör végig rajtam.
Mi
történik?
Úgy
döntök, a legjobb, ha témát váltok, hogy bármi másra tereljem a figyelmemet,
csak ne a kristályos tekintetének mámoros vonzására.
– Meglátogatott
a mostohaapám. Travis. Emlékszel rá?
Sydney
megmozdul mellettem, felhúzza a lábát, lábujjai csiklandozzák a lábamat.
– Persze.
Nem sokat láttuk – szó szerint állandóan dolgozott. Néha annyira sajnáltam
anyukádat.
– Magányos
volt?
Sydney
oldalra billentve a fejét gondolkozik a válaszon.
– Anyukád
nagyon független volt. Mindig felnéztem rá… talán valamilyen módon hatással
volt rám. Sok közös vonásunk volt.
Szomorúság
kerít hatalmába, ha arra az anyára gondolok, akit sosem ismerhettem meg.
– Bárcsak
többet tudnék felidézni belőle.
– Igen…
– sóhajt. – De Travis menő volt. Amikor itthon volt, kivitt minket az udvarra
számháborúzni.
A fejem
egyetértően bólint.
– Szimpatikus
volt. Azt mondta, hogy a munka miatt sokat utazik, éttermeket vezet az egész
országban – magyarázom. – Ez egy elismerésre méltó teljesítmény.
– Az
elismerésre méltó szó illik erre. Én azonban jobban kedvelem a visszafogott
életmódot.
– Mint
a fivérem.
– Igen.
Mi alapvetően…
– …
ugyanolyanok vagytok – fejezem be.
Sydney
az arcomhoz érinti az ujját és csettint a nyelvével.
– Eltaláltad.
Furcsa
idegenkedés söpör végig rajtam, de félreteszem.
– Szóval…
Travis azt mondta, hogy állást kellene keresnem. Kevés képesítéssel
rendelkezem, de egyelőre megfelelne valami alacsony szintű munka. –
Bizonytalanság fut át rajtam, tudva, hogy harminc éves vagyok, és valószínűleg
képtelen vagyok bármiféle jelentős foglalkozásra szert tenni. Tudom, hogy ez
nem az én hibám, de belém vág az alacsonyabb rendűség érzése. Nem akarom, hogy
Sydney csalódjon bennem.
Számít
a véleménye.
Semmi
jelét nem mutatja a szánalomnak, ahogy játékosan megcsapja a combomat.
– Ez
nagyszerű, Oliver! Szeretnél átjönni holnap, hogy átnézzük a hirdetéseket?
Segítek az önéletrajzoddal – ajánlja fel Sydney. – Akkor felfalhatjuk azokat a
süteményeket és megnézhetjük A herceg menyasszonyát.
Miközben
Alexis csukott szemmel, halkan dorombol az ölemben, beleegyező mosollyal nézek
Sydneyre. Nem tudok jobb módot arra, hogyan tölthetném a napom.
– Ahogy
parancsolod!
Tizenkettő
Oliver
Fordította: Calliope
Gabe tölt magának egy csésze kávét, amíg én a tűzhely felett állok, és
félbehajtok egy omlettet, figyelve a belőle kiszivárgó sajtot.
– Bomba illata van! – jelenti ki Gabe, miközben
lót-fut a konyhában, ahogy akkor szokott, amikor késésben van a munkából.
– Ez egy Denver omlett. Neked sütöm.
– Igen? – Belekortyol a kávéjába, összerándul,
amikor megégeti a nyelvét. – Köszi, haver! Elviszem magammal – ma reggel túl
sokszor tettem szundi módba az ébresztőm.
Nem látom értelmét beállítani az ébresztőt egy bizonyos
időre, tudva, hogy nem fogod betartani az időt, amire beállítottad.
Valóban furcsa szokás.
A tekintetem Gabe-re esik, aki a kerámia bögréjébe fúj,
próbálva lehűteni a forró főzetet. – Egy kicsit lomhának tűnsz.
– Szarul aludtam! – sóhajtva, hátra simítja azt a
pár hajszálat, ami kiszabadult a hajformázójából. – Clem üzent nekem tegnap
éjjel, bocsánatot kért amiért elrohant múlt héten. Azt mondta, hogy csak
barátságot szeretne.
– Mi váltotta ki ezt a változást? – csodálkozom.
– Kibaszottul nem tudom! Nem akarta megmondani. Azt
hiszem keményebben vettem, mint gondoltam – úgy tűnt jól megvagyunk együtt.
– Az nagy kár.
Gabe azonosíthatatlan hangot adott ki, miközben kirántja
elbambult tekintetét a kávés csészéjéből. – Akárhogy is, majd túlteszem magam
rajta. Mi van veled? – Megbök a könyökével, miközben a reggelit tálalom. –
Készen állsz arra, hogy beugorj a randizás medencéjébe?
Megmerevedek a felvetésre, kikapcsolom a főzőlapot, és
elfordítom a tekintetem. – Nem hiszem.
– Nem? Mármint, értem. Kemény a helyzet odakint –
magyarázza egy éles kuncogással. – De ha meggondolnád maga, felállíthatok neked
egy Tinder profilt.
Gabe az arcom előtt csettintett az ujjaival, mire
összeráncoltam a szemöldököm. – Egy puha[3]
profil?
– Tinder –
tisztázza. – Ez alapvetően egy weboldal a csajozáshoz. Az összes csajt jobbra
kell húznod.
Nem tudom mit jelent ez az egész, így csak bólintok.
– Érdekesnek hangzik.
Újabb kortyot iszik a kávéból mielőtt leteszi, és a tálalt
omlettért nyúl. – Ez az egy szó van rá. Mik a terveid mára?
A terveimnek a gondolata akaratlanul is mosolyt csal az
arcomra. A pult szélének dőlök, közben nézem, ahogy Gabe egy villányi tojást
töm a szájába, miközben az órát nézi. – Délben meglátogatom Sydney-t. Segíteni
fog nekem munkát találni. Travisnek igaza volt – hatékonyabb is lehetnék,
különösen mivel az állami támogatásom lassan véget ér. Összeszorítom az
állkapcsom, lepillantok a zokniba burkolt lábamra, és egy csipetnyi szégyent
érzek. Egy kicsit sem élvezem, hogy másokra támaszkodom.
A tesóm gyorsan csillapítja a zavaromat.
– Nos, nincs semmi bajom azzal, hogy itt vagy velem, ha
ezen aggódnál – válaszolja, a szavai majdnem érthetetlenek, ahogy rág. –
Tisztán tartod a szart, és úgy főzöl, mint egy konyhafőnök. Plusz, tetszik,
hogy itt vagy – Gabe az órájára pillant megint. – Ha már a főnököknél tartunk,
Howard szét fogja rúgni a seggem! Rohannom kell!
A tesóm eltolja a félig megevett omlettet, majd erősen
rácsap a vállamra, aztán lesiet a lépcsőn, és ki az ajtón.
Újra elmosolyodok, és én is az órát nézem, miközben arra
várok, hogy dél legyen.
Sydney a vállam fölé hajol, olyan közel van hozzám, az
arcunk szinte összeér. Ez egy kicsit zavaró, miközben a foglalkozások listáját
lapozom az előttem lévő képernyőn. Azt veszem észre, hogy a figyelmem megoszlik
az órabérek, és az érzékszerveimet csiklandozó, Sydney virágillatú haja között.
– Ó! Ez az étterem szakácsot keres – jelenti ki
Sydney lelkesen, majd a főcímre kattint. Aztán csalódottan fújtat. – Korábbi
éttermi tapasztalat szükséges.
Elég sok akadályba ütköztünk. Úgy tűnik, hogy a legtöbb
álláshoz tapasztalat kell, de mégis, hogyan tudnék tapasztalatot szerezni, ha
senki sem akar felvenni?
Ez egy huszonkettes csapdája.
Összefoglaltam Sydney-nek, hogy mik érdekelnek: főzés,
rajzolás, olvasás, madarak, természet, takarítás és szervezés. A lista eléggé
rövid, mivel folyamatosan új hobbikkal és érdeklődési körökkel ismerkedem.
– Olvasás!
Egy szeplőt bámulok a halántéka alatt, amikor felderül,
és felém fordul zafírkék szemeivel. Egy pillanatba telik, mire rájövök, hogy a
válaszomra vár – bár ez nem kérdés volt. – Szeretek olvasni.
– A világon a legjobb ötletem támadt – mondja
ellenállhatatlan lelkesedéssel. – A könyvtár. A helyi könyvtárunk mindig keres
segítséget.
Elgondolkodom a javaslatán.
Igen… ez egy fantasztikus ötlet. Mindig is
szerettem volna meglátogatni a könyvtárat és azon csodálkozom, miért nem tettem
még meg. – Azt hiszem, az tetszene. Be kellene ugranunk, és beszélni valakivel?
Sydney bólint, feláll és kinyújtóztatja a kezeit. –
Elvittem az unokahúgomat múlt héten, és láttam néhány „Segítséget Keresünk”
szórólapot. Egy lány a könyvtáros, akivel együtt jártam a középiskolába. Biztos
vagyok benne, hogy össze tudna hozni neked valamit.
– Az nagyszerű lenne!
Ez az új kilátás izgalmas, de egy részem mégis azon
tűnődik, ez egy kicsit… lehangoló. Egy kezdő szintű állás egy könyvtárban nem
tűnik figyelem méltónak. Azt hiszem nem tehetek a körülményeimről, mégis
rejtély, hogy fogok előre lépni szakmai értelemben. Aggódom amiatt, hogyan
leszek képes eltartani magam, vagy egy nap talán a családomat.
A feleségem.
Sydney szinte szórakozva néz le rám, egyik kezét a székem
háttámláján, a másikat a csípőjén tartva. – Azt hiszem, tudnom kéne, hogy mire
gondolsz épp most – nógat.
Nem töprengek rajta, és pontosan kifecsegem, mi jár a
fejemben, közben aggódva ráncolom a homlokom. – Ha azt látnád, hogy egy
könyvtárban dolgozom az adatbázis „lefektetésén”, akkor jobbra húznál?
Azonnal köhögni kezd, mintha a saját levegője fojtogatná.
– Várj, mi?
– Jól vagy? – Felkelek a helyemről, hogy szembe nézzek
fele, felmérve az állapotát. – Felzaklattalak?
Sydnes köhögési rohama mámoros hahotává változik. Egyik
kezét a szája elé teszi, a szemei könnyeznek a vidámságtól. – A francba Oliver!
Mi a fenét tanít neked Gabe?
– A Tindert. Neked van olyanod?
Visszanyeri a nyugalmát, súlyát egyik lábáról a másikra
helyezi, és az alsó ajkát beszívja a fogai közé.
– Um, igen! Van egy olyanom.
– A megfelelő partner keresésére – következtetem.
– Hát…
Az ujjaim a hajamba szántanak, ahogy ezek az új
prioritások belém szivárognak. – Szeretnék feleséget egynap. Gyerekeket is.
Attól tartok, nem fogok megfelelni ennek a nőnek a szemében.
Sydney jókedve elhalványul, arcvonásai valami mássá
alakulnak. Valami lágy és együttérzővé, csillogó szemekkel, és az aggodalom
legapróbb ráncaival a szemöldöke között. – Oliver… – A kezemért nyúl,
összekulcsolja az ujjainkat. – Először is, szard le, hogy mit gondolnak mások!
Ha egy nő nem gondolja úgy, hogy „megfelelsz”, akkor egy idióta és nem érdemel
egy másodpercet sem az idődből! Másodszor, szerintem egy kicsit elhamarkodottan
gondolkodsz. Most arra kellene koncentrálnod, hogy tanulj és fejlődj, hogy gyógyulj!
Találd meg önmagad! Arra jöjj rá, hogy te ki vagy!
Most csak arra tudok koncentrálni, ahogy az ujjait
összefűzte az enyéimmel. – Tudom, ki vagyok! – motyogom halkan. – Huszonkét
évem volt magammal. Meg akarom tanulni, hogy mi mozgatja az embereket – mi
hajtja őket! Meg akarok tapasztalni nyers érzelmeket, más emberek által
inspirálva! Szerelemet, szenvedélyt, társaságot!
Sydney erősebben megszorítja a kezem.
– Ez nem olyan egyszerű! Néhányunk egész életünkben erre
várunk, és soha nem tapasztaljuk meg ezeket a dolgokat.
Ez abszurdnak hangzott számomra. – Miért van ez?
– Mert egy elbaszott, bonyolult önszabotázsra
hajlamos faj vagyunk, alaptalan bizonytalansággal és azzal az elképzeléssel,
hogy mindig van valami jobb a sarkon túl. Folyamatosan elképzelt célokat
kergetünk, azt gondolva, hogy lemaradunk valamiről, és többet akarunk.
Soha nem vagyunk igazán jelen. – Mosolyog, de ez egy szomorú mosoly. Egy kicsit
reménytelen – talán még megszégyenült is. – Az igazság az, hogy néha irigyellek
téged Oliver. Nem érzéketlenítettek el az emberek. Nem törtek meg téged a
kapcsolatok. A társadalom nem mérgezett meg téged.
– Irigykedsz? – Ez a gondolat abszurd. – Rám?
– Mondtam, hogy elbaszott, bonyolult faj vagyunk. –
Elenged egy kacsintással, felhígítva az eluralkodott komor hangulatot. – De
csak a jegyzőkönyv kedvéért… pokolba is, én jobbra húznék.
Az arca felderül egy újabb ragyogó mosolytól, az orra
megráncosodik a játékos módtól, aztán megfordul és kirebben a szobából, a
lófarka mögötte leng.
Ó!
Arra a következtetésre jutottam, hogy a „jobbra húzás”
egyenes összefüggésben van azzal, hogy fizikailag vonzónak találok egy másik
embert.
Az én mosolyom is szétterül, ahogy követem őt kifelé.
– Talán te taníthatnál engem.
Sydney nappalijának padlóján ülünk egymással szemben.
Alexis a hátán fekszik közöttünk, és egy horgászbotra emlékeztető játék után
kapkod. Sydney fel-le mozgatja, néha épp csak elérhetetlenül, ahogy az egér
alakú csecsebecse táncol a narancssárga cirmos felett.
A tekintetem felemelkedik, hogy Sydney szemébe nézzek,
amikor szünetet tartott a mozdulataiban, hagyva Alexisnek hogy sikeresen
elkapja a játékot a mancsaival.
– Tényleg ragaszkodsz hozzá mi? – állapítja meg,
miközben indián stílusban megtámaszkodik a háta mögött a tenyerén. – Nem
gondolod, hogy túl korai még? Túl sok egyszerre?
Alexis elszalad a játékával, én pedig kinyújtom a lábam.
Nemrég értünk haza a könyvtárból. Kitöltöttem egy jelentkezési lapot, amíg
bemutatkoztam a könyvtárosnőnek, aki barátságban van Sydney-vel. Elég jól
sikerült. A látogatás újdonsült önbizalmat adott nekem, hogy más utakat is
kövessek, amelyek az utóbbi időben felkeltették a kíváncsiságom.
Vagy, talán, ő az oka, hogy megugrott az
önbizalmam.
– Túl sokáig csináltam túl keveset – érvelek,
elkapva újra a tekintetét.
– Jogos. – Sydney kidugja a nyelvét, hogy
megnedvesítse az ajkait, miközben bólint. – De miért pont én? Nem éppen a
legjobb előéletem, vagy képességem van az ilyesmihez.
– Mert bízom benned!
Ez egy nyilvánvaló következtetés. Nincs senki más.
Nyel egyet. – Rendben! Azt hiszem segíthetek, amennyit
csak tudok. Csak hogy tudd… a randizás szubjektív. Egyik nőnek lehet, hogy
tetszenek bizonyos dolgok, míg egy másik egészen mást akar.
– Értem. Te mit szeretsz?
Ahogy lehajtja a fejét és összeszorítja az ajkát, azt
mutatja, hogy a kérdésemen gondolkodik.
– Ételt. Nevetést. Filmeket a kanapémon.
– Ezt meg tudom csinálni. Főzök neked – ajánlom fel,
megörülve a válaszának. Összetört a gondolat, hogy talán jobban kedveli az
előkelő éttermeket, limuzinokat, és pazar ajándékokat. De ahogy a tekintetem
Sydney-re esik a koszos trikójában, a fekete kötött sapkájában, ami a haját
takarja, és a festékfoltokra a kulcscsontján… tudom, hogy ő nem az a fajta nő.
Sydney felemeli a mutatóujját, mintha egy zseniális ötlet
jutott volna eszébe. – Én pedig segítek neked a főzésben. Itt jön képbe
a nevetés.
Végül csirke cordon bleu-t csináltunk, csak mozzarellát
használtunk svájci sajt helyett – Sydney azt állította, hogy a svájci sajt
egyenértékű azzal, mintha legóra lépnék nedves zokniban.
A hasonlatban elvesztem, de kellemetlennek hangzott.
Sydney feladata az volt, hogy a fagyasztott brokkolit
betegye a mikróba, hogy kiolvadjon és kapott egy drámai meghajlást, miközben
gúnyos büszkeséggel nézett a vacsorához való hozzájárulása miatt. Egész este
ömlött belőlem a nevetés, főleg, amikor egy dal szólt a hangszóróból, ami miatt
Sydney feljebb tekerte a hangerőt, elrángatott a tűzhelytől, és egy sor
ügyetlen, nagyon koordinálatlan táncmozdulatokra kényszerített.
– Ennek a dalnak minden rohadt szavát tudom! –
csiripelte a vokálok fölött, lóbálta a karjainkat és a lábujjaimra lépett. – Mi
az a kínai csirke? Senki sem tudja. De mindannyian itt vagyunk érte.
Sydney elhúzódott, hogy egy lenyűgöző szólót adjon elő,
visszhangozva minden szót, egy ütemet sem hagyva ki. Még egy spatulát is
használt, mint rögtönzött mikrofont. Lobogott a haja, mozogtak a végtagjai, a
mosolya olyan széles volt, mint a bűbáj érzése, ami a szívembe hatolt.
Még mindig nem kapott levegőt, amikor az időzítő
megszólalt, figyelmeztetve minket, hogy kész a vacsora. – One Week a The
Barenaked Ladiestől – tájékoztatott Sydnes, izzadságfoltok fénylettek az
arcán, amikor kihúztam a lábast a sütőből. – Egy kilencvenes évekbeli
klasszikus. Megtanítom neked a szöveget.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt meg tudnám
jegyezni. Elég intenzív volt.
– Gyakorolj Oliver! Hiszek benned!
Harminc perccel később Sydney kagyló stílusú kanapéján
fejeztük be a vacsorát, balomon egy nyávogó macskával, jobbomon egy beájult
nővel. Az ájulás a csirkés ételnek és Westley karakterének volt köszönhető a Herceg
menyasszonyából.
– Istenem, amikor átadja neki a vödröt – mondja
Sydne álmodozva, szemeivel a képernyőre tapadva, majd egy sóhaj követi.
Egy vicc kúszik fel a torkomon. – Ha tudtam volna, hogy
ilyen könnyű a kedvedre tenni...
– Oliver! – Felém kapja a fejét, kuncogás tör fel
belőle, és akkor hanyatt esik az ölembe. Újabb nevetés dübörög keresztül rajta,
amitől az egész teste vibrál a combjaimon. – Vicces, sármos, és úgy
tudsz főzni, mint senki más. Van bármi, amit nem tudsz?
– Éneklés. Különösen azt a furcsa dalt.
Szórakozó vigyora megmarad, és a kezem utat talál a
csípőjére, szinte birtoklón tartva őt. Valami felvillan a szemében, mi egy kék
villám, elrabolva a mosolyát, egy ismeretlen arckifejezéssel helyettesítve. Bár
nem távolította el a kezem, de az oldalára fordul, amíg szembe nem kerül a
tévével, és a kezem a másik csípőjére csúszik.
– Te soha nem unod meg ezt nézni? – jegyzi meg Sydney,
miután kellemes csend borított be minket.
– Nem vagyok fáradt. – Az ezt követő kuncogása miatt
átértékelem a kérdése kontextusát. Ó! – Nem, nem unom meg.
– Hányszor láttad már? – érdeklődik
– Körülbelül hatszázszor.
– Basszus!
– Ez volt a kedvencem – mondom neki, a tenyerem
gyengéden nyomja a csípőjét. – Volt egy sor kazettám, amikkel élveztem elütni
az időt, de ez volt az, amit leggyakrabban néztem. Elvesztem a fantasztikus
világban, és a nagyszerű szerelmi történetben.
Sydney hozzám simul, halk lélegzete a térdemet melegíti.
Felemeli az egyik ujját, és felismerhetetlen mintákat kezd rajzolni a térdemen,
bizsergést keltve az ereimben. Alig figyelem már a filmet. Tompa háttér az
ölemben lévő nőhöz képest, a haja finom hullámokban terül szét a combon felső
részén.
És akkor egy kielégíthetetlen kérés üti fel a fejét.
– Ha egy igazi randin lennénk, és a dolgok jól
haladnának... – kezdem, az idegeim foszladoznak, mindkét kezem ökölbe
szorítottam az oldalamon. – Helyénvaló lenne, ha most megcsókolnálak?
Felrebbenek a szempillái, felnéz rám, pupillái
kitágulnak, írisze a legvilágosabb kék. – Ó, ööö, azt hiszem, ez a lánytól
függ. – magyarázza Sydney, a hangja kissé rekedt.
– Tegyük fel, hogy az a lány az te vagy.
Lassú bólintás kíséri hirtelen mocorgását. – Ebben az
esetben igen. Helyénvaló lenne.
A szám ideges mosolyra rándul, miközben próbálom
megzabolázni a bátorságomat, mielőtt szétesik. Lenézek rá, és kijelentem, annyi
bátorsággal, amennyivel csak tudom: – Azt hiszem a dolgok jól haladnak. Nem
gondolod?
Kell egy pillanat, amíg a finom megjegyzésem átér.
Pislog, aztán a szemei kitágulnak, a szemöldöke a hajvonaláig felhúzódik,
miközben felegyenesedik az ölemből. – Mire célzol Oliver?
Tudja, hogy mire célzok. Látszik rajta, amikor enyhe pír
jelenik meg az arcán. – Szeretnélek megcsókolni! Ha ez része a randizási
folyamatnak, tudnom kellene, hogyan kell, nem igaz?
Sydney egész teste felém mozdul, zavarodott tekintet
táncol végig őzike vonásain. – Nem gondolod, hogy furcsa lenne?
– Nem. Előbb-utóbb meg kell tennem – inkább olyasvalakitől
tanulnám, akiben megbízom és törődőm vele.
– Hát a francba! Több borra van szükségem! – Sydney
lekapja a szemüvegét az orráról, a kanapé párnájára teszi maga mellé, majd az
italáért nyúl. Miután lenyelt néhány méretes kortyot, kifújja a levegőt és
félreteszi az üres poharat. – Biztos vagy benne? Én nem akarom, hogy a
dolgok... – Az ujja ide-oda cikázik közöttünk – Kínosak legyenek.
– Erre nem számítok – mondom neki. – Vizuálisan
vonzónak talállak. Nem látom, hogy ez hogyan válhatna problémássá.
Megvakarja az arca oldalát ébenfekete hegyű ujjaival, egy
kuncogással az ajkain.
– Te is így érzel?
– Tetszel nekem vizuálisan? – kérdezi egy incselkedő
mosolyon keresztül. – Természetesen. Dögös vagy Oliver!
A bőröm eléggé kipirultnak érzem. – Rendben. Mutasd meg,
mit kell tennem!
A mosolya elhalványul, amikor a fogaival elkezdi
rágcsálni az alsó ajkát. Hullámzó tekintete a számra vándorol, mielőtt lehajtja
a fejét.
– Bassza meg, még sosem éreztem magam ilyen idegesnek,
amikor ezt csináltam! – Sydney megrázza a karját, mintha csak fizikailag
próbálna megszabadulni az idegességtől, majd hosszan felsóhajt.
Aztán szétterpeszi a lábait, és az ölembe mászik.
Éles lélegzetet veszek, a kezem a nadrágszáram
farmeranyagát szorítja, nem számítottam erre a gesztusra. Szemmagasságban
vagyok a duzzadt melleivel, ami miatt szinte fájdalmasan összeszorítom a
fogaimat, miközben várom az utasítást.
– Először is – mondja Sydney, miközben az ágyékunk
túl közel van egymáshoz. Három ujjával végig söpör a frufrumon, egyik oldalra
félretolja, hogy csókot nyomjon a homlokomra. – Nyugi!
– Természetesen próbálom – préselem ki magamból,
végre képes vagyok elvonatkoztatni a tekintetem a mellkasáról, és a babakék
szemekbe nézek. – Még soha nem voltam ilyen közel egy nőhöz!
A mosolya visszatér, lágy és kedves. Megnyugtató.
– Sokat jelent, hogy rám bízod ezt a pillanatot!
Megígéred, hogy nem lesz furcsa köztünk?
Csak egy gyors fejbiccentésre vagyok képes. Fáj az
állkapcsom, hogy az őrlőfogaim továbbra is összeszorítom és csikorgatom.
Sydney mindkét tenyerét az arcomra helyezi, érintése
finom és kedves, és rekedtes hangon utasít: – Csukd be a szemed!
Engedelmeskedem.
Aztán várok.
Puff-puff. Puff-puff. Puff-puff.
Az érzékeim felfokozottak, túlságosan érzékenyek, a
szívverésem a fülemben dobol, és a leheletének érzése a szétnyílt ajkaimon
borzongást küld a gerincemen. Sydney megfogja a kezeimet és felfelé vezeti
őket, amíg a csípőjén nem nyugszanak. Ujjaim ösztönösen a dereka köré fonódnak,
amitől ő felém hajol, és melltartó nélküli mellbimbóinak feszes csúcsa a vékony
anyagon keresztül a mellkasomat súrolja.
A vér dél felé száguld, és az alsó régióim duzzadni és
merevedni kezdenek válaszul.
Remélem, nem veszi észre.
Ez nem lehet furcsa!
Mielőtt kinyithatnám a szemeimet, érzem, hogy az ajkai az
enyémhez érnek. Pehelykönnyű, mint a legenyhébb szellő kora tavasszal, vagy
ahogy a virágszirmok érződnek az ujjbegyeim között. Sydney haja méz és
virágillatot árasztva elkezd körénk borulni, ahogy közelebb hajol, elmélyítve
az érintkezést.
Ösztönösen szétnyílik a szám, és amikor ez megtörténik, a
nyelve finoman a számba siklik. Megdöbbent az érzés, a mély fizikai hatás, amit
akkor érzek, amikor a nyelve a nyelvemhez ér. Ez elég ahhoz, hogy egy nyögés
szakadjon fel a torkomból, miközben a kezeim teste domborulataiba kapaszkodnak.
Az impulzus eluralkodik rajtam, és az én nyelvem is kezd az övével érintkezni,
simogatva és cirógatva, mintha már ezerszer csináltam volna.
Sydney kezei a nyakamra tapadnak, a szorítása egyre
erősebbé válik, ahogy telnek a másodpercek. A medencéje az enyémnek nyomódik,
és biztosan érzi, hogy milyen hatással van rám. Nem tehetek róla, de azon
tűnődöm, hogy ő is érzi-e, miközben elégedett hangok csúsznak ki belőle, és egyre
megfontoltabbá, merészebbé válik a munkájában.
Ez nem érződik színjátéknak vagy leckének. Ez olyan ősi,
és állatias érzés.
Annak kell lennie!
Amikor visszahúzódik levegőért, alig hagyom, hogy levegőt
vegyen. A jobb kezem a hátához kanyarodik, és felsiklik a gerincén, a tarkóján
landol, ahol belegabalyodik a hajába. Még egyszer magamhoz húzom, a szánk
hevesen ér egymáshoz, a testem lángol. A nyelvünk továbbra is kavarog és
összefonódik, miközben Sydney az ingem gallérját szorongatja, a mellkasunk
összeolvad. Még több nyüszítés, még több kéz, még több lökés, még több nyögés.
Még, még, még!
Alsó ajkamat a fogai közé csípi, és a csípőm felfelé
rándul, keresve a súrlódást.
– Oliver... – Sydney megint visszahúzódik, csak
annyira, hogy a nevemet suttogja az ajkaimra. Nehezen lélegzünk, a pillanat
súlya majdnem kézzel fogható. – Most már abba kellene hagynunk!
Szinte meg sem hallom őt. Hajlamos vagyok tovább,
mélyebben, teljesen belekóstolni. De a kérés végül regisztrálódik, a
fülembe csordogál, felülírva szívem száguldását.
– Igen – krákogom ki, és ez inkább fájdalmas zihálásnak
hangzik. – Rendben.
Semmi sem akar bennem megállni, de lazítok a nyaka
szorításán, addig, míg a kezem le nem csúszik a hátán, és a térdemen nem pihen.
Találkozik a tekintetünk, és látom, hogy az enyémet
tükrözve, érzéki csillogással tekint rám.
Sydney ujjai végigsimítanak a mellkasomon, majd a homloka
az enyémhez simul. – A fenébe Oliver! – Mosolyra ível duzzadt rózsaszín ajka. –
Született tehetség vagy!
– Tényleg?
– Ó, igen! Biztos, hogy nem csináltál még ilyet? –
kötekedik, felhúzva az orrát. A szemei most csillognak, felváltva a kéjvágyat.
Vajon csak képzeltem?
Elengedem a bal kezemmel a derekát, mert attól félek, ha
most nem engedem el, soha nem is fogom. – Nem is tudtam, hogy ilyen érzés
lehet.
– Milyen érzés volt számodra?
Az agyam még mindig pörög, a gondolataim szédültek és
homályosak. Soha nem éreztem még ilyesmit korábban, így nem sok
összehasonlítási alapom van, de próbálom elmagyarázni, amennyire csak tudom: –
Mintha a galaxis minden csillaga a Földre zuhanna, és a bőröm alá kúszna.
Harsogó csend telepszik közénk, és azon tűnődöm, hogy
vajon rosszul fejeztem-e ki magam.
De aztán Sydney mosolya még szélesebbre húzódik, és úgy
világít az arcán, mint a holdfény – mintha azokat a csillagokat a számról
megtartotta volna magának. Hozzám hajol, egy utolsó csókot nyom a homlokomra
mielőtt kiszáll az ölemből.
Úgy hiányzik a melegsége, mint a napsütés.
Sydney mellém telepszik a kanapén, és remegő kezem a két
tenyere közé szorítja. Az arcát a vállamnak támasztja és suttog: – Azok a
legjobbak.
Köszönöm szépen
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlés