Tizenöt
Oliver
Fordította: Hannah
Ott egy mosómedve.
Még csak kölyök – ennyit meg tudok állapítani.
Élénk és kíváncsi szemekkel bámul engem a kukoricaszárak
közül, de nem kíváncsibb, mint én magam. Mozdulatlanul, mereven állok, még
feldolgozás alatt áll ez a felfedezés miután rendkívül sok ideig tartott, hogy
a szemem hozzászokjon a ködös délelőtti ragyogáshoz. Hogy-hogy életben van ez a
mosómedve, ezeket a mérgeket belélegezve? Az állatok immunisak a levegőben lévő
vegyi anyagokra?
Barátságos arca van, az ónix színű szemeit köbevevő fekete
maszkkal – mint Westley A Herceg Menyasszonnyában.
Mancsaival egy darab ételt szorongat, rágcsálja a finomságot miközben engem
figyel. Nem semmi látvány lehetek, a védőruhámban, és a saját furcsa
maszkomban.
De nem úgy néz ki, mintha félne.
Osztozom a pillanaton a lénnyel, rövid de elsöprő erejű.
Ez a mosómedve az egyetlen élőlény, amivel a szinte huszonkét esztendő alatt
találkoztam, Bradford kivételével. Ha ezt túlélem, biztosan nem fogom
elfelejteni ezt a koraérett barátot, a gombszerű szemeivel és a csíkos farkával.
Felemelkedik a mancsa, szinte mintha integetne, miközben folytatom az utazásom.
Miközben felnézek a fejem fölött szárnyaló madarakra, felismerés
érzése hasít belém. Valami helytelen érzésem van. Az a hálószoba. A kis faház,
vízvezetékkel, friss étellel és más luxussal ellátva. A szívem dübörgése azóta
nem szűnt meg a mellkasomban, mióta felmásztam azon a létrán, félelem és kétség
keveréke kavarog a zsigereimben.
De folytatnom kell. Ezek a kukoricaszárak a végtelenbe
nyúlnak, és fogalmam sincs arról, hogy mit teszek, vagy hogy merre vezet az
utazásom.
Amikor folytatom tovább az előrehaladást a magas szárakon
keresztül, nehezen lélegezve a maszkon át, a hátam mögül szokatlan hangot
hallok, és megfordulok. Nem sokat látok. A maszkom bepárásodott, az idegesség
miatt szédülök, de az ellenkező irányban, mintha valamilyen egyenletes áramlású
mozgás lenne, messze-messze a távolban. Azt hiszem csipogást hallottam, vagy
szirénát, vagy éles sípszót. Lehetséges, hogy egy jelzés ami figyelmezteti a
többieket. A mozgás egy kanyargós kavicsos ösvényhez kapcsolódik – egy hosszú
út. Lehet, hogy ez egy labirintus.
Kötelességemnek érzem, hogy kövessem.
Mozgolódás van előttem, és biztosan ott találom a
többieket. Meghozva a döntést, a korábbihoz mérten nagyobb reménnyel
megfordulok, és megkezdem az utat a furcsa ismeretlenbe.
Amikor visszapillantok, hogy minden jót kívánjak a mosómedvének,
arra eszmélek, hogy az eltűnt.
Egyedül vagyok.
Ahogy telnek a hónapok, a nyár őszbe fordul, és ez egy
csodálatos átalakulás. A levegő hűvősebb, a falevelek elsárgulnak, tűbortüzek
illata lebeg minden enyhe szellőben. A reggeli kocogásaim is élvezetesebbek,
miután az izzasztó hőséget alacsonyabb hőmérséklet váltja fel. Még az ablakot
is nyitva hagyom a hálószobában, főleg amikor a képregényeimen dolgozom. Az
átáramló húzat megnyugtató, és elcsendesíti a fejemben kavargó gondolatokat,
így segítve az összpontosítást.
– Kopp-kopp!
A mosolyom azonnali, amikor elkapja a fülem a hangját.
Talán más oka is van annak, hogy nyitva tartom az
ablakomat.
Megfordulva a székemben, látom, hogy Syd a könyökére
támaszkodva, vigyorog az irodája ablakában. Haja kócos hullámokban omlik a
vállára, táncolva az őszi szél csendes dallamaira. A saját ablakomhoz lépek, a
bőröm máris bizsereg a melegségtől, amikor egymás felé nézünk – ahogy mindig is
történik, amikor rám mosolyog.
– Ki az? – válaszolok.
– Yoda lady[1].
– Yoda lady, ki?
Mutatóujja rám szegeződik. – Nem is
tudtam, hogy tudsz jódlizni Oliver Lynch!
Ó, egek!
Sydney felnevet a saját viccén, meglasszózva ezzel közben a szívemet.
– Várj, várj… még egyet – kuncog, ujjával eltávolítva szemüvegéről a
szél által odafújt hajtincseket.
– Kopp-kopp!
– Ki az? – felelek.
– Bizonytalanság.
– Bizonytalanság, ki?
Sydney mozdulatlanná válva bámul
rám, a szemei titokzatosan ragyognak.
– Bizonytalanság, ki? –
ismétlem meg egy fintorral.
Ő csak bámul rám, nő a bizonytalanság…
Ó!
Szívből fakadó nevetéssel masszírozom a tarkómat, és megrázom a fejem.
– Egyre jobb vagy ezekben a viccekben!
– Igen. Nagyon jártas vagyok a Google kezelésében – kacsint rám. –
Szóval, min dolgozol ma? Beugrott Alexis, hogy megmentsen, amikor az Arc
Nélküli Férfi rabul ejtett téged az elhagyatott raktárban?
Sydney a képregényemre céloz, és az érdeklődésére lehajtom a fejem,
előbujik a félénkség. Önmagában véve, nem szégyellem, de olyan hosszzú ideig
csak magamnak rajzoltam, hogy még mindig nehezemre esik megosztani másokkal.
Gabe belepillantott a képregényeimbe, de még nem mutattam meg neki
részletesen. Csak Sydney-nek van betekintése a történetekbe, amelyek életre
kelnek azokon a lapokon.
– Alexist velem együtt tartják fogva – magyarázom, az arcom belsejét
harapdálva. – Azt tervezem, hogy bevezetek egy új karaktert, aki meg fog
menteni minket. Egy potenciálisan megosztó karaktert, aki gyakran rosszban
sántikál, de általában a hősök mellett áll, amikor számít.
Sydney sugárzó arccal néz a néhány lábnyi távolságból, szemében őszinte
lelkesedés ragyog.
– A francba, imádom ezt az ötletet! A megosztó típusú karakterek a
legjobbak. Mindig az antihősnek drukkolok – jelenti ki, előre hajolva, közben a
felsője veszélyesen lejjebb csúszik öt centivel. Elfordítom a tekintetem,
amikor incselkedni kezdenek velem a melleinek csúcsai az októberi napsütésben.
Az elmúlt hónapokban zavarba ejtően megnőtt a rám gyakorolt hatása, úgy érzelmi,
mint fizikai szinten.
Jelentős mennyiségű időt töltünk együtt. Elválaszthatatlanok, ezt a
kifejezést használta Gabe, én pedig egyet értek vele. Sétálunk, játszunk a
macskájával, filmeket nézünk, miközben túlságosan közel ülünk egymáshoz a
kanapén. Néha az ágyamon fekve hallgatjuk Sydney kedvenc zeneszámait a
kilencvenes évekből, nézve a plafonon lévő, sötétben világító csillagokat,
amelyek egy másik életből maradtak ott. Végre megszoktam, hogy az ágyamban
aludjak, mindezt Sydney-nek köszönhetően, valamint annak, hogy egy nyári
délutánon azt kérte tőlem, hogy szundítsunk egyet. Az eshetőség, hogy Sydney
mellett aludjak el, a teste melegével a közelemben, közeli és erőteljes
illatával, a különleges aurájával, ami megnyugtat, sokkal könnyebbé tette a
váltást. Most a matracot, az ágyneműt és az ágyat Sydney-vel társítom,
így a padló már nem annyira vonzó.
Viccelődünk, incselkedünk, mesélünk egymásnak, és sokszor elkapom, ahogy tanulmányoz,
tekintete mintha kék lángként pislákolna. Ezek a pillantások megperzselnek. csontomig
égetnek, füst- és égésnyomokat hagyva maguk mögött. De amikor mohó
kíváncsisággal viszonzom ugyanazt a fajta pillantást, Sydney mindig
visszahúzodik. Hidegebb éghajlatra vonul, mintha attól félne, túlmelegszünk.
Nyilvánvaló, hogy a szomszéd lány iránti vonzalmam az utóbbi időben sokkal
erősebb lett szexuális értelemben. S miközben Sydney-t testileg mindig is
vonzónak találtam, olyannyira, hogy gyakran felbukkan a kevésbé egészséges
álmodozásaimban, ezek a kéjes érzések egyre fokozódnak az idő múlásával. Abban
a pillanatban forrni kezdtek, amikor a szája találkozott az enyémmel, testünket
láthatatlan erők zárták össze, csak éreztünk, a szemében lévő tűz mindkettőnket
felemésztett.
De Sydney kiszállt. Kiszaladt az égő épületből, míg én bent rekedtem, alig jutva
levegőhöz. Még mindig ott vagyok, várakozok, hogy lássam visszajön-e valaha
értem, hogy együtt nézhessünk szembe a lángokkal.
– Átmehetek később? Pulp fiction/Harcosok Klubja filmes estére?
– kiabálja Sydney, kiegyenesedve az ablakban. – Be kell fejeznem ezt a
weboldalt, de utána a tiéd vagyok.
Ó, de szeretném, ha ez igaz lenne!
Bólintok felé, hálás vagyok a társaságában töltött időért.
– Bejegyzem – kiáltok vissza, felemelve a kezemben lévő rajzceruzát.
Két ujjával szalutál, majd eltűnik az ablakból.
– Ti ketten, őszintén, betegek vagytok!
Megfordulva a guruló székemben, szemem Gabe-en akad meg, aki karba tett
kézzel támaszkodik az ajtófélfának, határozottan szórakozó vigyorral az arcán.
Megtisztítom a torkomat a bizsergéstől.
– Kicsit elbűvölt engem – vallom be, bár a felfedezés koránt sem
sokkkoló.
Egyik szombat este, úgy nagyjából egy hónapja, Gabe egy új nőt vitt az
ágyába. Nők sora jött-ment, amióta Sydney nővére véget vetett az udvarlásnak,
de ez a bizonyos nő elégé... hangos volt. Az ágytámla dörömbölése, plusz
a harsány kéjes hangok miatt Gabe bocsánatot is kért még akkor este, miután a
nő távozott.
– Bocs haver! – mondta, még mámorosan a marihuánától, részegen a
szesztől, amiket az este folyamán elfogyasztott. – Biztos szuper kínos volt!
Még szoknom kell, hogy nem egyedül lakok.
Hasonlóan állt az ajtóban, mint ahogy most is, és megszorítva a kezemben a
ceruzát felpillantok a rajzaimról.
– Örülök, hogy jól érzed magad! Nem kell elnézést kérned – ez a te
otthonod.
– A mi otthonunk. Figyelmesebbnek kellene lennem – válaszolta,
beletúrva az arany színű hajába. – Tudod... ki kellene próbálnod neked is
valamikor.
Pislogtam, megijesztett a felvetése.
– Szex egy alig ismerős személlyel?
– Hát, először megismered. – Kis toporgás, amit egy köhögés követ a könyékhajlatába.
– Ha akarod, segíthetek. Sok szingli hölgyet ismerek.
– Úgy tűnik.
– Nem kell ekkora nagy dolognak lennie, Oliver. Talán csak le kellene
tépned a ragtapaszt.
Szemeim összeszűkültek, miközben feldolgoztam ezt.
– Ez elég durva leírás rá.
– Talán – vonta meg vállát. – De nem mindig történik úgy, ahogy a
filmekben látod, a nagy szerelmi történettel és a drámai zenével. Néha csak... szórakozás.
Úgy gondolom szórakozásra van szükséged.
– Szórakozok – felelem.
– Figyelem elterelés.
Gabe szemei célozgatva villantak, mintha valami konkrét dologra utalna.
Aztán megértettem, sóhajtva hátradőltem a székemben.
– Azt hiszed, Sydney elvonja a figyelmemet a potenciális hódolóktól.
Nagyot nyelt, figyelmét a Simpsons zoknijára fordítva.
– Azt hiszem fájdalmat fog okozni, ha továbbra is ezt a bizonyos utat
követed – erősítette meg, a maga köntörfalazó módján.
Tekintetem a féltestvéremre vándorolt, a bő pólójára, melegítőnadrágjára,
kisfiús vonásaira és kócos hajára. Jóképű férfi volt, akinek biztos nem okozott
gondot a szexuális hódítás. Annak bizonyítéka a számtalan lyuk hálószobája
falán, amit a túlhajszolt ágytámlája hagyott. De a játékos szikra a szemében
mesterkéltnek látszott – jól megtervezett fátyol mindarra, ami az álca alatt
rejtőzött. Gabe nemtörődöm volt, de nem hiszem, hogy ténylegesen boldog
volt. A nők, az alkohol, a drogok... csak tompították a magányát.
Ezért az ő véleménye számomra nem mérvadó.
– Gondolkodom rajta – feleltem, anélkül, hogy valójában szándékomban
állt volna megtenni.
Talán ez volt az első hazugság, amit valaha mondtam.
Gabe most is vidáman figyel, hintázva a sarkán. Lazán öltözött ezen a napos
szombati napon, golfozni készül az apjával. Engem is meghívtak, de az a sport
nem vonzott. Travis biztatott, hogy nézzek meg a YouTube applikáción néhány
videót hogyan játszák, de elaludtam rajta.
– Megfelelő szó az elbűvölt – csipkelődik Gabe, mindentudó tekintettel
cikázva köztem és a nyitott ablak között. – Sydney-nek van egy álláspontja róla.
Ez felkelti az érdeklődésemet, felállok a székről az asztalomhoz lépek,
hogy letegyem a ceruzát.
– Romantikus érzelmeket táplálsz iránta?
– Nem, baszki! Az ördögbe... olyan, mintha a testvérem lenne – sajnos
erre akkor jöttem rá, miután lenyomtam a nyelvemet a torkán. – Gabe láthatóan
összerezzen. – Nyilvánvalóan dögös, de mi nem azon a szinten vagyunk. Csak azt mondom,
túl sok srácot láttam belezúgni abba a lányba, aztán meg összetört a szívük,
amikor felemelte a falait. Nem akarattal teszi, de allergiás a kapcsolatokra.
– Elég furcsa allergia! – Próbálom nem szívemre venni a szavait, miközben
az asztalomon foglalatoskodva összegyűjtöm a vázlataimat, és egy karton
irattartóba helyezem. – Értékelem az aggodalmad, de én nem vagyok olyan, mint
te! Nem tudom ki- és bekapcsolni az érzelmeimet.
– Mert állandóan egymással vagytok. Talán tarts egy szusszanásnyi
szünetet. Vannak barátaid a könyvtárban, akikkel elmehetsz szórakozni?
Megállok, miközben a mappát az íróasztal fiókba helyezem. Az az igazság,
hogy a munkahelyemen nincs sok barátom, mert magamnak való vagyok. Mindenki
kedves és barátságos, próbálnak bevonni a baráti köreikbe, de én még szokom a
helyzetet. Tartom a távolságot. Míg a környezet csendes és békés, és szeretem a
munkát, még mindig túl sok az ember. Nagy a nyüzsgés, kulcs csörömpölés, gyereksírás,
és számtalan suttogás.
Egyelőre részmunkaidőben dolgozom, alig heti húsz órát, ami nem sok
alkalmat ad kapcsolatok kiépítésére, még ha akarnám is azt. És nem akarom. –
Nem igazán. Elég zárkózott vagyok.
Gabe ajkait lebiggyesztve bólint.
– Ja, nem kell sietni! Csak egy ötlet volt. – Ujjbegyeivel dobolni
kezd a combján. – Biztos nem akarsz golfozni velem és az öregemmel? Kis friss
levegőt szívni?
Az elutasításom gyors.
– Nem, köszönöm! Úgy terveztem, hamarosan futni megyek és a madarakat
figyelni. Kellemes délutánt!
A testvérem érti a célzást és megfordul, hogy távozzon, léptei nyomán
nyikorog a padló. A „később találkozunk” elhalkul, miközben eltűnik a
nappaliban.
Mielőtt átöltöznék a futó öltözetbe,
kiveszem a mappát a fiókból, átlapozva a vázlatokat, míg rábukkanok arra, amelyiken
egy nőt tart fogva az Arc Nélküli Férfi. Mutatóujjammal végigsimítok a ceruzával
és színes árnyalatokkal rajzolt körvonalakon, elmosolyodok a karakterének
frissített változatán.
A Lótusz Királynő már nem egy copfos
kislány, kezében egy ütött-kopott macival, amit a kezeslábasához szorít. Ő egy
felnőtt nő, vad, napszítta hajjal, fekete keretes szemüveggel, és egy Nirvana
pólóban, ami a derekánál gumiszalaggal van összefogva. Szemét a legkékebb
színes ceruzával satíroztam, amit találtam, az orra kicsi, ajkai teltek, alkata
vékony, de mellben gazdag. Humora átragyog a dialógusaiban, káromkodó szavakkal
szellemes válaszokkal fűszerezve.
Vad.
Bolondos.
Gyönyörű.
Ő Syd.
Ott egy
mosómedve.
Figyelem,
ahogy a szomszéd udvarából az enyémbe szökken, majd a ház mögé bújik, miközben
próbálok levegőhöz jutni az ötmérföldes futás után. Összehúzom a szemöldököm,
hajamat izzadt, amikor észreveszem, hogy az állat sántítva botladozik be a
hátsó udvarra.
Majd a
szemem a hátrahagyott vérfoltokra villan, kis piros cseppek, amelyek
beleivódnak a köves felhajtóra.
Ó ne! Az állat
megsérült.
Anélkül,
hogy átgondolnám a dolgot, követem a teremtményt, sietve beszaladok a hátsó
udvarba, aggodalom járja át a testem. Látom a mosómedvét összerogyni egy
ciprusfa mellett, miközben lassítok a lépteimen, és óvatosan megközelítem.
Amint közelebb kerülök, az állat felemeli felém a fejét, tekintetünk
összekapcsolódik néhány lábnyi távolságból.
Fiatal,
valószínűleg még kölyök. Ismerősek azok a fekete szemek, és mégis képtelenség
azt gondolni, hogy ugyanaz a mosómedve, amelyikkel a szabadulásomkor
találkoztam. Tízezer ilyen emlősállat él csak a megyében.
Ez
értelmetlen.
De nem
tehetek róla, érzem a vonzást – egy furcsa kapcsolatot, egy elsöprő vágyat,
hogy segítsek.
Nem vagyok
orvos, de számtalan könyvet olvastam erről a témáról.
Leguggolok,
figyelem az állatot, van-e más baja a seben kívül. A mosómedvék éjjeli állatok,
szóval a tény, hogy napközben aktív, lehetséges jele lehet a veszettségnek,
vagy más betegségnek.
Ellenben
nem ezt a következtetést vonom le, és megkockáztatom, hogy közelebb megyek,
lassan és kedvesen.
– Szia,
barátom! Az én nevem Oliver.
Hangom
halk marad. Gyengéd és hívogató. Ez egy vadállat, félve kellene elszaladjon,
vagy rám támadjon a stresszhelyzete miatt, de ez csak fekszik, a kis mancsaival
a földet kapargatja.
– Segíteni
akarok! – Térdelve közelítek, kísértve a szerencsémet. – Találkoztunk már
korábban?
Tisztában
vagyok azzal, hogy butaság – egy vad emlős állatot kérdezek, mintha az
válaszolhatna. De szinte biztos vagyok abban, hogy látom a választ megvillanni
a sötét szemében. Talán csak képzeltem a felismerés pillanatnyi megvillanását,
a kérés felvillanását, hogy segítsek, azonban hajlandó vagyok kockáztatni.
Segíteni fogok ennek a mosómedvének.
A
lehetőségeimet mérlegelve úgy döntök, hogy szükségem lesz kesztyűre és egy
törülközőre, hogy biztonságosan befoghassam a lényt. Bár az ösztönöm azt súgja
nem fog bántani, nem lehetek biztos, és a biztonság elsődleges.
– Maradj
itt, apróság! Mindjárt visszajövök!
Pár
perccel később visszatértem Gabe téli kesztyűjével és egy törülközővel, amit a
szekrényből vettem ki. A mosómedve nem mozdult el, amiből azt gondolom, várta
visszatérésemet. Talán butaság, de bölcs a tekintete. Ez az állat bízik bennem;
Ebben biztos vagyok.
Közelebb
húzódok, barátságos hangnemben beszélek tovább, átkozva a kezemen lévő vastag
kesztyűket. Jobban szeretném, ha a mosómedve megérezné az illatomat, de nem kockáztathatom,
hogy megharapjon, vagy megkarmoljon.
– Meg
foglak gyógyítani, kis mosómedve. Rendbe fogsz jönni! – Fölé hajolok, látom,
hogy az állat megrezzen, csak kicsit, mielőtt mancsait és lábait a földhöz
lapítja, miközben várja az érintést.
Egy gyors mozdulattal
felveszem az állatot az alabástrom törülközőbe, csak a feje látszik ki, ahogy a
mellkasomhoz tartom. Gyorsan, zihálva lélegzik, az idegesség és a sérülés
kombinációja következtében. Egyik kezemmel tartva, a bal kezemmel megsimogatom
a fejét, puha szőr csiklandozza az ujjaimat.
– Rendbe jössz! Segítek neked!
Teljesen
biztos vagyok, hogy érintésemtől az állat légzése csillapodni kezd.
Beviszem a
házba, bemegyek a hálószobámba és becsukom az ajtót, türelmetlenül, hogy
megvizsgálhassam a sebet. Csakhogy alig helyezkedek el, máris nyílik az ajtó és
Sydney viharzik be.
– Oliver?
A
mosómedve elkezd küzdeni ellenem, ezért Sydney felé fordulok:
– Csukd
be az ajtót! Gyorsan!
Úgy tűnik,
a hangom megijesztette, és egy pillanatig tétovázik, mielőtt azt teszi, amire
kértem.
– Bocs…
csak idefelé jöttem, és láttam, hogy behozol valamit a törülközőben. Szeretnéd,
hogy hívjak valakit? Ez egy állat?
– Egy mosómedve, igen. Megsérült.
Sydney az
ajkát harapdálva, tétován közelebb lép.
– Nem
akartalak zavarni. Menjek el?
– Nem,
nem… maradj! Semmi baj! – Simogatom az állatot, suttogva nyugtatva. –
Megsérült.
– Hívjak
állatorvost? Vagy egy vadvédelmi központot?
– Nem.
Megoldom. – Leteszem a mosómedvét a szőnyegre és óvatosan kibontom a takaróját.
Azonnal észreveszek két szúrt sebet a hasán, ahogy az oldalára fordítom, és megszabadulok
a vérfoltos törülközőtől.
– Harapásnyomok
vannak rajta. Talán egy prérifarkas.
– Össze kell varrni? – tűnődik Sydney, mellénk térdelve,
tenyerével a farmerbe bújtatott combjára támaszkodik, miközben óvatos
kíváncsisággal figyel.
– Nem.
Szúrt sebet nem lehet összevarrni. Túl magas a fertőzés esélye.
– Ó…
Ránézek,
közben gondolkodom, miben segíthetne.
– Van
véletlenül egy ládád, vagy hordozód? Ami Alexisé volt?
Sydney
bólint, közben máris talpra emelkedik.
– Van.
Mindjárt visszajövök.
– Köszönöm!
Amíg távol van, beviszem a mosómedvét a
fürdőszobába, és ellátom a sebeit, óvatosan, gyengéd nyomást gyakorolva, egy
tiszta, nedves törülközővel, hogy megállítsam a vérzést, majd a sebet leöblítem
meleg vízzel. Az állat nem próbál menekülni, amíg beülök a kádba és
nekitámaszkodok a csempének, miközben a mellkasomon dédelgetem.
Megállapítottam, hogy nőstény.
Miközben
simogatom a bundáját, kíváncsi hangokat ad ki, karjait a bicepszem köré fonja,
megpróbál feljebb mászni rajtam. Karmai áthatolnak a futó öltözetemen, kis mancsai
ki vannak nyújtva, és kissé remegnek.
– Minden rendben van! Helyre fogsz jönni – mondom halkan, a
mellkasomból jövő morajlás megnyugtatja az állatot, és elégedetten
elcsendesedik.
Kopognak
az ajtón, én pedig behívom Sydneyt. Nem tehetek róla, elmosolyodok a csodálkozó
tekintetén, ami végigsuhan az arcvonásain, amikor a tekintete rátalál az
enyémre a porcelán kádban. A mosómedve a mellkasomhoz bújik, szénfekete orrát a
hónaljamba fúrta. Bizarr látvány lehet.
– Um, a láda a hálószobában van – mondja Sydney, kezét
hátsó zsebébe csúsztatja. Néma kérdésekkel teli tekintete végigpásztáz,
miközben habozó léptekkel közeledik.
– Tehetek
még valamit? Ez kissé meghaladja a képességeimet, de szeretnék segíteni –
ajánlkozik.
A
gyógyszeres szekrény felé biccentek, ő meg követi a jelzésemet.
– A
tükrös szekrényben van egy elsősegély doboz. Ide hoznád nekem?
Sydney
gyorsan segít, odahozza hozzám, majd letérdel a kád mellett. Kinyitja a dobozt,
és keresgélni kezd benne, amikor fertőtlenítőt és kötszert kérek. Jobb kezemmel
egy vékony réteg antibiotikumos krémet kenek a sebre, miközben bal kezemmel
szorosan tartom a mosómedvét, az állat csak egy pillanatig fészkelődik, mielőtt
elcsendesül, és ismét a mellkasomhoz simul. Néhány pillanattal később Sydney
felragasztja a kötszert, ujjai remegnek, miközben dolgozik. Furcsa idegesnek
látni, miközben én olyan nyugodt vagyok – mintha fordított lenne.
Sydney
befejezi a feladatot, és elhúzódik, kezei a kád oldalára esnek, miközben
csodálkozva pillant le az elégedett mosómedvére, ahogy békésen fekszik rajtam,
mint egy kisgyerek.
– Ez
hihetetlen! Olyan, mintha te lennél a mosómedve suttogó – mondja, minden szót
varázslat jár át. – Nem félsz, hogy veszett lehet?
Gyors fejrázással
elutasítom ezt az elméletet.
– Nem.
Nem mutatkoznak rajta a betegség jelei.
– Nőstény?
– Igen.
Találnunk kell egy nevet neki, nem gondolod?
Összenézünk,
és Sydney eltávolítva egy kósza hajtincset a szeméből, a füle mögé simítja.
Ránéz a mosómedvére, mosolya bohókás.
– Okosnak
látszik – dönti el Sydney, fejét kissé oldalra döntve. – Bölcs szemei vannak.
Mint neked.
A bókja
körültáncolja a szívemet, engem is mosolyra késztet. Bölcs szemek. Magam
is azt gondoltam.
– Athena
– mondom. – A bölcsesség istennője.
Sydney tekintete belegyezően csillan, kezét a
kádról az állat felé viszi. Megtorpan, engedélyt kérőn vet rám egy pillantást.
– Megsimogathatom?
Észreveszem
arcán a rózsaszín pírt, az alsó ajka harapdálását, hajszálainak a végeit, ahogy
a vállamhoz érnek. Beleegyezésem közben nagyot nyelek.
– Igen.
Nagyon szelíd.
Sydney
arca felderül, kihangsúlyozva a gödröcskéit és az apró kis bemélyedést az ajka
alatt. Amikor ujjbegyei megérintik Athena füle mögött a szőrt, Sydney
felsóhajt, mintha számára is mélyreható pillanat lenne.
Felém
fordul, arcunk olyan közel van egymáséhoz, félek a szemébe nézni. Túl erős a
vonzás, a távolság közöttünk túl kicsi. Ha most ránézek elveszek.
De
megteszem. És elvesztem.
Szívverésem
repes, amikor összenézünk, és tartjuk a szemkontaktust, és nem azért mert egy
vad emlőssel a karjaimban, fekszem a fürdőkádban – nem, hanem, mert Sydney
forró pillantása lyukat éget bennem, szeme kék parázs, elbűvölő mosolya valami
mássá változik.
Tekintete
a számra villan, múló pillanat, és mégis megbilincseli a szívemet, és helyemre
szögez, miközben küzdök a késztetés ellen, hogy megcsókoljam. Az ördögbe a
mosómedvével!
Ez a
késztetés csak erősödik, amikor Sydney keze az állat fejéről az enyémre
vándorol, kisimít homlokomról egy hajtincset, és az ujja köré csavarja, mielőtt
elhúzódik. Érintésétől bizsereg a bőröm, szemem lecsukódik, és tudom, nem
lehet, hogy csak képzelem ezt a szédítő kisülést a levegőben, ami varázslatként
lebeg körülöttünk. Még Athena is mocorogni kezd, nyugtalan végtagokkal.
Sydney
ajkai megérintik a fejem búbját egy édes csókkal, tenyerét az arcomra teszi, rózsabimbó
és vadvirágos virágos illata bekebelez.
– Csodálatos
férfi vagy, Oliver Lynch – suttogja a hajamba.
Melleinek
halmai túlságosan közel vannak az arcomhoz, a számhoz, és a gátlásaim
elillannak. Ösztönösen felemelem az állam, hogy ajkaimmal elkapjam az ajkait,
amikor Athena felmászik a mellkasomról a vállamra, és apró mancsait a nyakam
köré fonja.
Ez lényegében
tönkreteszi a pillanat hangulatát, amitől Sydney ijedten elszökken, én meg
felszisszenek, amikor Athena karmai belemarnak a bőrömbe. Csirkefogó!
Szégyenlős
nevetés hangzik fel mellettem, miközben Sydney felemelkedik a kemény padlóról.
Reszkető köhögése, remegő kezei, és ahogy szemeivel nem hajlandó rám nézni,
arra enged következtetni, tisztában volt a szándékommal.
Bőre
pirulása azt sugallja, szándékaink összhangban voltak.
– Hozok
egy plédet a szobádból – mondja Sydney remegő hangon. – Úgy tűnik, mintha
Athena fázna.
Elhagyja a
fürdőszobát, még mielőtt válaszolhatnék, én meg kieresztek egy hosszú sóhajt. Eltávolítom
a nyakamról a mancsokat lefelé míg az állat a bőröm helyett a pólómba
kapaszkodik. Ujjaimmal végigsimítok a puha bundáján, fejemet a csempének
támasztom.
– Szükségem
van a bölcsességedre, Athena! Mi történik köztem és a szomszéd lány között?
A
mosómedve válaszul éles karmát belém mélyeszti, mint egy tőr, egyenesen a
szívembe.
Touché!
Tizenhat
Oliver
Fordította: Miss Hell
–
Elnézést, segítene nekem megtalálni egy könyvet?
Egy édes, bársonyos hang
ragadja meg a figyelmemet, és felemelem a fejem a kötetek közül, olyan
szemekkel kapcsolódva össze, mint a csokoládé. Haja sötét szatén tincsekben
omlik a vállára, arckifejezése őszinte.
– Ó, helló! Igen, persze!
Néhány ütemig bámuljuk
egymást, a lány mosolya kivirul. – Kell a cím?
Pislogok, majd lehajtom a
fejem, és azon tűnődöm, miért viselkedem ilyen ostobán. Általában igyekszem
elkerülni a látogatókat, és a polcok között foglalatoskodom, rendezgetem és
betűrendbe rakom a könyveket.
– Kérem! – felelem szégyenlős
kuncogással. A keze egy babakocsi tolókarja köré kulcsolódik, benne egy
csecsemővel, aki úgy tűnik, mélyen alszik.
– Az egerek és emberek – válaszolja szelíd mosollyal. – A barátnőm ragaszkodik
hozzá, hogy el kell olvasnom, de ő odaadta a saját példányát valaki másnak.
A tekintetem balra siklik,
és egy vékony, szőke lányt pillantok meg, akinek a haja hasonló színű, mint
Gabe-é, és az orrát egy könyvbe dugja. Visszapillantok az előttem álló nőre. –
Azt már olvastam. Elég lehangoló – mondom, összefonva a karomat, próbálva beszélgetést
kezdeményezni.
– Fájdalom fizeti minden
drága dolog jövedelmét – válaszol a szőke barátnő, tekintete barátságosan rám siklik.
Egy tudálékos kuncogás
csúszik ki belőle.
– Shakespeare-rajongó?
Összecsukja a könyvet,
visszateszi a polcra, és kacsintva odasétál hozzánk. – Angol tanárnő.
– Ez nagyon csodálatra
méltó. – Oda-visszapillantok a két nő között, mindkettő magával ragadó a maga
nemében. Mindkettőjükben van valami, ami más szinten szólít meg, olyan szinten,
ami túlmutat a fizikai szépségükön. A szemükben történetek vannak, megkínzott
és nyersek, és én már láttam ezeket a szemeket korábban is.
Minden nap látom őket,
ahogy visszanéznek rám a fürdőszobatükörből.
Attól tartva, hogy a csend
már a kellemetlenség határát súrolja, kitisztítom a torkomban lévő bizsergést,
és a vállam fölött bólintok. – Erre!
A nők követnek a babakocsival,
én pedig igyekszem nem kihallgatni a suttogásukat. Megérkezünk a megfelelő
polchoz, és a regények tengeréből kiveszem a kért könyv egy példányát. Elveszi,
arcán még mindig kellemes mosoly húzódik.
– Tessék! Melanie-nál, a
főpultnál tudja kivenni – magyarázom, átmutatva a válla fölött.
– Köszönöm! Nagyra
értékelem a segítségedet, Oliver!
Fintorogva pillantok le a nemlétező
láthatatlan névtáblámra. – Tessék?
Az egyik füle mögé dugja
fényes hajának egy részét, arcát szégyenlősség színezi. – Bocsánat! Ez egy
kicsit hátborzongatóan hangzott.
A barátnő felnevet, lófarka
meglibben, ahogy rázza a fejét. – Hibás kézbesítés. Határozottan hátborzongató.
– Sajnálom, de nem tudlak
követni. Találkoztunk már korábban? – kérdezem, összevont szemöldökkel és kíváncsian.
A vidám hangulat alábbhagy,
és a mosolyok lehervadnak. A hollóhajú nő felém nyújtja a kezét.
– Tabitha vagyok. Tabitha
Brighton. Ő pedig a barátnőm, Cora.
Csak egy pillanatig
tétovázom, magamba szívom a bemutatkozást, aztán megfogom a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetlek
mindkettőtöket. Gondolom, láttatok a hírekben. – Ez az egyetlen következtetés,
aminek van értelme. A tekintetem ide-oda vándorol a nők között, észreveszem,
ahogy megmerevednek a kérdésre. – Nem járok ki túl sokat, és biztos vagyok
benne, hogy emlékeznék rátok.
Rájövök, hogy a
kijelentésem flörtnek hat, elejtem a kezét, és a tarkómat vakargatva toporgok.
Tabitha mosolya visszatér,
és egyre erősebben szorítja a babakocsi tolókarját. – Ismerem a történetedet –
erősíti meg, és szeretettel tanulmányoz engem. – Hetente egyszer ellátogatok a
könyvtárba a lányommal, Hope-pal, megnézzük a képeskönyveket, és játszunk a fa
kirakókkal. Rögtön felismertelek, de nem voltam biztos benne, hogy illik-e
bemutatkoznom.
– Ó, örülök, hogy megtetted.
– Furcsa módon ez igaz.
– Jó – mondja Tabitha, és
megkönnyebbülése halk sóhajként tör ki belőle. – Én... nos, én is átéltem
valami hasonlót. Engem is elraboltak, de az én körülményeim egészen mások
voltak, mint a tiéd, abból ítélve, amit láttam. Cora és én is szenvedtünk egy
gonosz embertől, és tudjuk, milyen érzés kijönni a másik oldalon. Ez ugyanolyan
ijesztő, ugyanolyan gyötrelmes tud lenni, mint maga a megpróbáltatás.
A szavak lassan értelmeződnek,
aztán úgy csapódnak belém, mint egy tompa kés. Majdnem megfulladok a torkomban
lévő gombóctól, miközben a bőröm nyirkossá válik, a szám kiszárad, mint egy
sivatag. Nem tudom, mit válaszoljak, megnyalom az ajkam, és a teniszcipőm alatti
linóleumpadlóra pillantok, mire egy meleg tenyér nyúl a csuklóm felé, és
megszorítja a csuklómat.
– Nagyon sajnálom, ha
felzaklattalak – mondja Tabitha halkan, és édes hangjában túlteng a
bocsánatkérés. – Csak azt akartam, hogy tudd, nem vagy egyedül. Cora és én a
közös tragédiánk révén kapcsolódtunk össze, és most már ő egy kedves barátnőm.
A jó dolgok mindenhol megtalálhatók... még a legrosszabb rémálmainkban is.
Lenyelem a gombócot, és erőltetetten
bólintok. – Igen, én... köszönöm. Értékelem az érzelmeidet.
Épp akkor enged el, amikor
a kisbabája ébredezni kezd, kis lábacskái kapálódznak a levendulás takaró alatt.
Tabitha megcsiklandozza a gyermek lábujjait. – Hope a bizonyíték erre –
motyogja, és a szavai olyan halkak, hogy szinte meg sem hallom őket. –
Mindenesetre elnézést, hogy megzavartalak munka közben. De ha bármikor szükséged
van valakire, akivel beszélgetni szeretnél, minden kedden tizenegykor itt
vagyok.
– Ez kedves tőled –
válaszolom. A tekintetem találkozik Coráéval, mosolyt csalva elő belőle, a
tekintete pedig Tabitha szavait visszhangozza. – Nagyon örültem
mindkettőtöknek. Talán valamikor beszélgethetnénk egy kávé mellett.
Az ajánlat váratlanul esik
ki belőlem, és túl későn veszem észre, hogy úgy hangzik, mintha romantikus
randevút javasolnék.
Gabe
büszke lenne.
Megpróbálok elhátrálni,
amikor Tabitha felragyog a megerősítéstől.
– Nem úgy értettem...
– Szeretném.
Egy nyelés. – Rendben. Jövő
héten újraértékelhetjük.
Újraértékelés. Szörnyű szóválasztás. Ezt
most biztosan elszúrtam.
Mindkét nő nevetgél, majd Cora
a mobiltelefonjára pillant, és Tabithához fordul. – Dean mindjárt hívni fog az
ebédszünetében. Éppen a hálaadásra vonatkozó terveinket találjuk ki erre a
hétre, mivel minden eléggé új és bonyolult. Nem bánod, ha egy pillanatra kiugrok?
– Veled megyek. Látom, hogy
Hope kezd éhes lenni – mondja Tabitha a barátnőjének. Felpillant rám, mielőtt
visszavonul, meleg, mokkaszínű szemei feltűnő kontrasztot alkotnak hófehér
arcbőrével. – Jövő héten találkozunk, Oliver!
– Igen, itt leszek –
erősítem meg, kezeimet a khaki zsebembe dugva, miközben ideges mosoly rándul a
számon. – Legyen szép napod! Jó szórakozást a könyvhöz!
Búcsút intettek, és
otthagytak a könyvek halmai között állva, azon tűnődve, vajon írt-e valaki
olyan történetet, amely az én bonyolult életemet utánozza.
Egy kis útmutatásra
mindenképpen szükségem lenne.
Amikor aznap délután
hazaérek a műszakomból, még mindig megrázva a két nővel való találkozás után,
levetem a gyapjúkabátomat, és besétálok a hálószobába, ahol Athena már aggódva
várja a visszatérésemet.
A mosómedve az elmúlt három
hétben szépen gyógyult, köszönhetően, hogy naponta sikerült megtisztítani a
sebet és friss kötést tenni rá, szerencsésen elkerülve a fertőzést. Kíváncsi
kis jószág, ragaszkodó és huncut. Gabe nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy
ilyen sokáig itt tartsam, ragaszkodott hozzá, hogy a lény kiszökik és
tönkreteszi a lakást, de egyelőre sikerült szórakoztatnom. Csak akkor marad
ketrecben, amikor dolgozom vagy Sydney-nél vagyok, egyébként szabadon van a
hálószobában.
Tudom, hogy itt az ideje,
hogy visszaengedjem a vadonba, de egy kicsit nehezen engedem el. A ragaszkodás
talán a legártalmasabb emberi érzelem, és erre több szempontból is kezdek
rájönni.
A közepes méretű hordozóhoz
közeledve a rácsokon keresztül kinyúló, játszani és élelemre vágyó kis mancsok
fogadnak. Újratöltöm a tálját málnával, tojással, bébirépával és kesudióval,
visszahelyezem a vizes edényt, majd egy kis időt töltök vele a padlón. Athena a
mellkasomon heverészik, amikor hátradőlök, éles karmai belém szúrnak,
nyikorgása és hangjai bűbájos nevetésre késztetnek.
Ma este randim van Sydney-vel
– úgy tűnik, az Apád-anyád idejöjjön
című filmet fogjuk megnézni, és ő túlságosan örül, hogy ezt a filmet velem
nézheti meg. Nem árulta el, hogy miért, de azt mondta, hogy rengeteg zabpelyhes
sütit készít, hogy azt együk, amíg együtt nézzük.
Ahogy telnek az órák,
gyorsan lezuhanyozom, átöltözöm, és felkészülök a szomszédba indulásra. Mielőtt
elindulnék, megállok, hogy visszanézzek Athenára, akinek sötét, könyörgő szemei
a vékony fémrácsok között csillogva néznek rám. A mellső lába átcsúszik és
kinyújtja a mancsát, én pedig kétségtelenül tudom, hogy akaraterő terén súlyos
hiányosságaim vannak.
– Jól van, Athena –
sóhajtom legyőzötten, kinyitom a ládáját, és némán könyörgök az állatnak, hogy
viselkedjen. – Néhány óra múlva visszajövök. Ne okozz bajt!
Meggyőződöm róla, hogy az
ajtó becsukódik és bezáródik mögöttem, és a biztonság kedvéért megnyomom.
Athena már a szelídülés jeleit mutatja – eléggé biztos vagyok benne, hogy jól
fog viselkedni.
Néhány perccel később,
amikor beengedem magam Sydney otthonába, az egy emelettel felettem lévő,
bekapcsolt zuhanyrózsa hangját hallom. A mobilkészülékemre pillantva
megállapítom, hogy kicsit korán érketem, és úgy döntök, hogy Sydney
hálószobájában múlatom az időt, amíg ő befejezi a zuhanyzást. Az ágya be van
ágyazva, mandalamintával díszített, sötétszürke és vörösbegykék színű. A szobát
az ő ízlését bemutató funky poszterek, világos menta falszín, oszlopgyertyák,
különféle csecsebecsék és furcsa dekoráció díszíti, minden úgy áll össze, hogy
az tökéletesen Sydney-hez illő
legyen.
Leülök az ágy mellé, ölembe
teszem a kezem, és várok, miközben szórakozottan körbepillantok a szobában. A
tekintetem az éjjeliszekrényén köt ki, egy pillanatra elvonja a figyelmemet a
hipnotizáló lávalámpa, majd egy regényre terelődik, aminek a felénél egy
könyvjelző kukucskál ki. A könyv tetején egy furcsa formájú eszköz hever, amitől
kíváncsian húzódik össze a szemöldököm.
A kíváncsiság
felülkerekedik rajtam, és a tárgy után nyúlok, majd a kíváncsiság és a zavarodottság
keverékével tanulmányozom. A hüvelykujjam megnyom egy gombot, és a szerkezet
életre kel, zümmög és vibrál a kezemben. Ijedten engedem el, és a tárgy a
keményfa padlóra koppan, nagy zajt csapva. Valamiféle elektronikus masszírozó
lehet.
Lenyűgöző.
Lehajolok, hogy elkapjam a
készüléket, tapogatózva kikapcsolom, majd gyorsan bedobom az éjjeliszekrénye
fiókjába. A mellette lévő könyv megragadja a tekintetem, ezért felkapom, és
lapozgatni kezdem, alig várom, hogy felfedezzem, milyen történeteket szeret
Sydney.
Nem telik el sok idő, mire
kiderül az igazság, és én azon tépelődök, hogy elrejtsem-e a könyvet a rezgő
szerkezettel együtt, vagy tegyek úgy, mintha nem is láttam volna, vagy
folytassam az olvasást.
Jóságos
ég!
Az arcom égő kinézetéhez hasonlóan
sokféle égő kérdésem van, de egy különösen kiemelkedik közülük:
Mi
az a nedves muffin?
Annyira belemerülök az
erotikus prózába, hogy még a zuhany elzáródását sem hallom, sem az azt követő
lépéseket. Meghallom azonban a hálószoba ajtajából a meglepett zihálást.
Felkapom a fejem, és egy
tágra nyílt szemű Sydney-t látok néhány lábnyira tőlem, aki csak egy pólóban
áll, a haja még mindig nedves, a víz nedves foltokat képzett a pamutszöveten,
és lecsöpögött az alatta lévő fadeszkákra.
Megköszörülöm a torkomat,
és a díszpárnáknak dőlök. – Elnézést kérek... beengedtem magam.
Ó pislog, a lába a helyére gyökerezett.
– Akár meztelenül is besétálhattam volna.
– Igen, az nagyon kínos
lett volna, gondolom. – Igyekszem nem elképzelni pontosan ezt a dolgot. –
Láttam a könyvedet, és lenyűgözőnek tűnt.
Oldalra csavarodó szájjal, hörgő
lélegzetet vesz. – Azt látom.
– Az irodalmi ízlésed...
váratlan. – Attól félek, hogy meg fog szidni, de Sydney testtartása ellazul, az
álla a mellkasára süllyed, halk nevetés csendül fel az ajkai közül. A könyv még
mindig a kezemben van, lenézek a nyitott oldalakra, és hangosan olvasni kezdek
egy részt: – Remegő kezében tartja a
férfi meleg golyóit...
A pír azonnal megjelenik, Sydney
pedig odasétál hozzám, nedves hajfürtjei apró cseppeket hagynak maguk után.
Ahogy közelebb ér,
megpróbálja kikapni a könyvet a kezemből, de én kitérek előle. – Miért fontos a
hőmérséklet? – érdeklődöm, egy mosolyt sejtetve.
Az elkeseredés, és talán a szégyenlőség
látszatát keltő szuszogás szökik ki az ajkai közül. – Ez egy leírás, Oliver!
Belerántja az olvasót a jelenetbe.
Odaér. Kikerülöm. Magasan a
fejem fölé tartom a könyvet, túl magasan az ő alacsonyabb termetéhez,
megköszörülöm a torkomat, és incselkedem: – Meleg, huszonkét fok volt.
– Oliver! – Sydney
lábujjhegyre ugrik, nevetése bűvös kontrasztot alkot az arcát elszínező pírral,
és hiába próbálja visszaszerezni a regényt.
A saját nevetésem versenyez
az övével, miközben próbálok kitérni a csapkodó kezei elől, majd rám mászik, és
a combomra fonódik. Még hátrébb dőlök, és kinyújtom a karomat, ameddig csak
lehet. – Mi az a nedves muffin?
– Hagyd abba! – Kuncogás halad
végig a testén, miközben hozzám simul, a mellkasa egymagasságban van az
arcommal, és elrugaszkodik az ölemből, hogy egy utolsó erőfeszítéssel
visszaszerezze a könyvét. – Szörnyű vagy!
– mondja játékos dorgálással, és hűvös haja az arcomhoz csapódik, ahogy üres
kézzel visszazuhan.
Aztán rájövök, hogy a
testem, úgy tűnik, előbb regisztrálta, hogy az alsó felét csak egy vékony réteg
fehérnemű fedi, mint az agyam.
Amikor combjainak vége a
nadrágom alatti merev dudorhoz ütközik, élesen levegőt veszek, feszülten felnyögök,
és mindketten megfeledkezünk a könyvről.
Sydney megdermed, a mosoly
lassan és magával ragadóan hagyja el az arcát, mint ahogy a nap lenyugszik a
horizont mögött egy ragyogó nyári nap után. A keze a vállamra ereszkedik, az
ujjai az ingem ujjának anyagába mélyednek, mintha próbálna kapaszkodni a
könnyed, vidám hangulatba, ami elszállt. Leesett, ahogy a könyv is kiesik a
markomból, és a mellettünk lévő matracnak csapódik, lehetőséget adva a
kezemnek, hogy helyette a csípőjét fogjam meg. Ez a szorítás kínzóan ismerős.
Sydney-n van a sor, hogy reszketve
fújja ki a levegőt; egy kéjes nyikkanást adjon ki. A hang az izgalom egy lövése
egyenesen az ágyékomba. Abban a pillanatban eldöntöm, hogy ha csak egy
jelenetet is újra tudnék teremteni a könyvéből, boldog emberként halnék meg.
A szemei csukva vannak,
elrejtve az igazságot, amiről tudja, hogy meglátnék sötét pupilláiban,
– Syd... – krákogom, és
felcsúsztatom a kezeimet a csípőjén, a derekán, amíg meg nem fogja őket, amikor
épp a melleihez érek.
Sydney szemei kinyílnak,
teste reszket rajtam, a kémia zümmög és szikrázik, kétségbeesetten fel akar gyulladni.
– El kellene kezdenünk a filmet. – A szavai erőltetettek, hamisak... félelmetesek. Nyirkos tenyerével az
enyémet szorongatva hajol előre, hogy csókot nyomjon az állkapcsom oldalára. –
Barátok vagyunk, Oliver!
A haja olyan, mint a jég,
ahogy a felhevült bőrömön táncol, és ettől megborzongok. A kezét az enyémbe
szorítva rángatom vissza, mielőtt visszavonulna, ajkaim a füléhez érnek, és azt
suttogom: – Több akarok lenni!
A tétovázás nyilvánvaló
abból, ahogyan a combjai megfeszülnek az enyémek körül, ahogyan a lélegzete
elakad, ahogyan egy remegő levegőfuvallat felmelegíti a nyakamat, ahogyan belém
olvad csak egy pillanatra, csak egy varázslatos, elnyújtott pillanatra, amit
szeretnék megfagyasztani az időben.
De győz az elszántsága, és
úgy húzódik el, mintha csak megperzseltem volna. – Nem tehetjük – mondja, a
szavak szorosan, szinte fájdalmasan tekerednek. Sydney lecsúszik a lábamról, le
az ágyról, és bizonytalanul talpra emelkedik. Aztán témát vált. – Sütit
sütöttem.
Felhúzom magam, amíg a
hátam a fejtámlával egy magasságba nem kerül, összeszorítom a fogaimat, és
lehajtom a fejem, a mandala ágytakaró bonyolult mintázatába merülve. Megígértem
neki, hogy nem lesz furcsa, hogy nem akarok többet,
de egyre nehezebb betartani ezt az ígéretet. Minden, amit akar, ott van
abban, ahogyan rám néz, ahogyan megfogja a kezem, amikor sétálni megyünk,
ahogyan a vállamon alszik el, miközben a tévé képernyőjén a Rugrats játszik. Benne van a
nevetésében, a vicceiben, ahogy a bőre melegszik és rózsaszínűvé válik, amikor
a közelében vagyok. Abban, ahogy mellettem áll, amikor felemelem a pillantásom,
hogy a szemébe nézzek, a végtagjai még mindig remegnek, a légzése szaggatott,
az ajkai szétnyílnak és csókot követelnek.
– Felöltözöm, és lemegyek a
földszintre – préseli ki magából, ahelyett, hogy kimondaná mindazt, amit tudom,
hogy rejteget. – Lent találkozunk.
Ahogy elfordul, utánaszólok,
nem tudom, miért törnek ki ezek a szavak: – Ma találkoztam egy nővel. A
könyvtárban.
Sydney megáll, háttal
nekem, lehajtott fejjel.
Ez a tény a mi helyzetünk
szempontjából teljesen lényegtelen, de úgy érzem, hogy meg kell osztanom. –
Nagyon csinos volt. Halk szavú és kedves. A neve Tabitha, elrabolták, mint
engem.
Lassú körben megfordul,
íriszeiben ismeretlen érzelem csillog.
– Tabitha Brighton?
– Igen. – Egymásra
meredünk, és rájövök, hogy reakcióra vágyom.
Valamire. Nem tudom, miért. – Ismered
őt?
Rövid bólintás. – A házasságközvetítő. Tizenegy embert
mészárolt le, nem messze innen. Hárman maradtak életben, és ő volt az egyikük.
Cora Lawson és Dean Asher voltak a többiek. Clementine valójában ugyanarra a
főiskolára járt, mint Dean. Szörnyű dolog volt. – Sydney a felsőkarját dörzsöli,
az állkapcsa megfeszült. – Volt idő, amikor azon tűnődtem, vajon ugyanaz a
férfi volt-e, aki téged is elrabolt, de a módszere nem egyezett. Hálás vagyok,
hogy nem ő volt, tekintve a történeteket, amiket hallottam...
Az információ átjár engem,
és viszketni kezd. A fogvatartóm sosem volt kegyetlen vagy erőszakos. El sem
tudom képzelni, min mentek keresztül azok az emberek.
– Jövő héten kávézni
fogunk. Jó lesz összekapcsolódni valakivel, aki átélte ugyanezt.
Sydney szemei megduzzadnak,
csak kissé, és valami kínhoz hasonlótól csillognak. Megvillan, aztán eloszlik,
mintha ott sem lett volna.
– Ez nagyszerű, Oliver!
Örülök neked! – Szinte biztos vagyok benne, hogy hazudik.
És nem tudok nem
elgondolkodni azon, hogy amit az imént láttam a szemében, az ugyanaz volt-e, amit akkor éreztem, amikor azon a nyári
estén Sydney száját láttam egy másik férfi száján. Soha nem mondtam el neki,
hogy a szívem fájdalmas, lassú dobbanásoktól szorult össze, vagy hogy a torkom
összezárult, és a bőröm valami furcsa és kellemetlen dologtól bizsergett. Azon
az éjszakán a verandán egy új érzést fedeztem fel, és emiatt hiányzott a
védett, magányos, föld alatti létem. – Igen, majd elmesélem, hogy ment –
válaszolom végül, képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet az övéről. – Nem
vagyok túl jó az ilyen dolgokban.
A gyötrődés visszatér a
szemébe, kínzó és türkizkék, és felismerem a kijelentésem kettős jelentését. De
nem hátrálok meg, és nem javítom ki magam.
– Biztos vagyok benne, hogy
jól fogod csinálni.
Sydney ezekkel a
búcsúszavakkal távozik, kisétál a szobából, és egyedül hagy az ágyán. A fejem
hátrahanyatlik a fejtámlának, a gyomrom nyugtalan és kavarog a szorongástól, a
szívem kimerültnek és fáradtnak érzi magát.
Ő csak barát akar lenni.
És azt hiszem, ha ilyen
érzés többre vágyni, vágyakozni, kötődni...
talán Sydney-nek végig igaza volt.
Szétszakítja
az embereket.
Már most úgy érzem, hogy
szétroncsolódtam, pedig még csak egy csók volt.
Néhány órával később,
miután megnéztem egy filmet, ami nem az Apád-anyád idejöjjön volt, a
bejárati ajtóhoz sétálok. Sydney meggondolta magát, és A nagy Lebowskit néztük
meg helyette. Szórakoztató
volt, azonban a gondolataink máshol jártak. Éreztem a köztünk lévő távolságot,
a zavart, a levegőben úszó kuszaságot.
Nem ettünk sütit. Nem
bújtunk szorosan össze a kanapén. Nem nevettünk, nem cincselkedtünk egymással,
nem táncoltunk a kedvenc zenéjére. Csendben ültünk, amíg a stáblista le nem
pergett a képernyőn, aztán elmentem.
Szétszakítja
az embereket.
Előrébb lépek, csüggedt
sóhajom követ, beteszem a kulcsot a zárba, és kinyomom az ajtót. Fölsétálok a
lépcsőn, felkapcsolom a villanykapcsolót, és teljesen mozdulatlanná válok,
elsápadok, amikor a tekintetem a szobára mered.
Pusztítás. Tömeges
pusztítás.
Szétszakadt kanapé párnák,
tömés mindenütt, megrágott fa, karcos falak, szemétpatakok, a csempén szétszórt
gabonapehely, szakadt párnák, törött üveg...
A konyhapult tetején pedig
Athena ül, és gondtalanul rágcsál egy banánt.
Azt hiszem, itt az ideje,
hogy használjuk a baszás szót.
– Bassza meg!
Gabe
meg fog ölni.
❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés