23.-24. Fejezet

 

Huszonhárom

 

Sidney

 

Fordította: Miss Hell

 

Clem: Szeretlek hugi! Bocsánatot kérek. Mondd meg Olivernek, hogy nagyon sajnálom... Ígérem, hogy a reakciómnak semmi köze nem volt hozzá személyesen. Hívj fel hamarosan! :o)

 

A megkönnyebbülés, ami átjár, amikor a nővérem üzenete felbukkan a mobilomon, arra késztet, hogy a felespohárral bajlódjak, képtelenül megtartani a szorításomat rajta, így az a bárpult alá zuhan.

– A francba! – motyogom, amiért Brant és Rebecca is aggódva ráncolja a homlokát.

Mindhármunkat műszakba állítottak ma este, számítva a karácsony előtti rohamra, de a hóvihar elriasztotta a potenciális vendégeket. Közel sem vagyunk annyira elfoglaltak, mint ahogy Marco jósolta.

– Jól vagy ott, Neville? – kiáltja Brant, miközben Whiskey Sourt kever. Borostyánszínű tekintete a seprűre vándorol, amit épp most kaptam fel. Visszapillant a koktélra, és mint mindig, most is eltalálja az arányt. – Idegesnek tűnsz.

A szilánkokat a szemetesbe ürítem, és egy gyors pillantást vetek rá. – Csak sok minden történt. Ismersz engem – mindig rendetlen vagyok.

Rebecca is közbeszól, és a Blue Label üvegért nyúl, ami többet ér, mint a kocsim törlesztőrészlete. – Egy aranyos rendetlenség.

– Ha a cuki alatt azt érted, hogy három napba telt, mire végre le tudtam zuhanyozni, nem is beszélve arról, hogy a szemem még mindig be van dagadva a Boy Meets World-ismétléseken való sírástól, akkor király.

– A francba! – kuncog, zöld hajú feje ide-oda billeg. – Terhes vagy?

Egy horkantás találkozik a szórakozó arckifejezésével.

– Igen, persze.

Ez lehetetlen lenne. Még csak nem is szexeltem, mióta...

Hű, mennyi idő is telt el? Hónapok? Pokolian sok hónap? Nem számoltam, de úgy érzem, mintha egy örökkévalóság lenne.

Aztán a hasam megremeg, amikor rájövök, hogy pontosan mennyi idő telt el.

Tíz hónap.

Mióta visszajött.

Amint a felismerés feldereng, egy érzés söpör végig rajtam – egy furcsa csiklandozás, egy suttogás a gyorsan melegedő bőrömön, mintha valaki a tarkómnál lihegne. Felhúzza az állam a mellkasomról, a tekintetem egyenesen előre esik, ahol Oliver Lynch áll, keze a zsebében, haja hullámok és fürtök zabolátlan összevisszasága, a tekintete rám szegeződik.

Kurvára éreztem őt.

Zavarba ejtően sok időbe telik, mire észreveszem a mellette álló, ostobán integető Gabe-et, akinek a csípőjéhez egy ismerősnek tűnő barna hajú lány simul. Lusta integetésre emelem a kezem, miközben figyelem, ahogy ők hárman közelednek a bárpult felé, Oliver naplementés tekintete le sem téved a leesett államról.

Egy ütközés a csípőmnek szakítja meg a transzomat, amikor Brant kuncogva elmegy mellettem egy rongyért. – Ismétlem: izgatott.

– Inkább tudatában vagyok a környezetemnek.

Humoros oldalpillantást vet rám. – Úgy látszik, a környezeted is ugyanígy a tudatában van rólad.

A fogaim közé kapom az ajkamat, és erősen ráharapok, miközben Oliver felcsúszik elém, és gyengéd mosoly húzódik a szájára. Gödröcskéi életre kelnek, tekintete csillog, és már csak a közelsége is meleg ölelésbe burkol, amire egész héten vágytam.

Nulla bocsánatkérés nélkül iszom magamba őt, nem tudom nem értékelni a tapadós palaszürke pólóját, amelynek három kis gombja felpattant, felfedve a mellkasának szőrzetét. Az izmok a karjaiban megfeszülnek, a szemei aranyló lánggal lobognak, ahogy reagál a szemérmetlen figyelmemre. Olyan érzés, mintha egy adag adrenalin és whisky hajtana. Mélyen magamba nyúlok, hogy megtaláljam az elveszett hangomat.

– Oliver... – mondom a legszánalmasabb, vágyakozó sóhajjal. – Mit keresel itt?

Azok a gödröcskék még jobban kivirulnak, ahogy elhelyezkedik a bárszéken, és szemei kíváncsian körbejárnak, mielőtt rám fókuszálnának. – Nem tudtam holnapig várni!

Elájulok. És ez annyira nyilvánvaló, hogy elájulok, hogy esküszöm, a klubban mindenki engem bámul, rám mutogat, nevet az ájult lányon, aki megint elfelejtett beszélni.

– Ne ájulj el! – suttogja Rebecca tréfásan a fülembe, hogy csak én halljam.

A francba!

Gabe végre elkapja a tekintetem, egyik szemöldöke gallonnyi ítélkezéssel felemelkedik, karja a partnere köré fonódik. Megdöbbentően csinos, finom vonásokkal, samponreklámnak való hajjal és alabástrom bőrrel. Mosolya fényesebben ragyog, mint a DJ fényei.

 – Ő itt Tabitha – mutatja be Gabe, kiveszi a karját a lány vállig érő, mustárszínű pulóveréből, és a könyökére támaszkodva előrehajol. – Még nem tudja, de azt tervezem, hogy megkérem a kezét. Az esküvő már teljesen meg van tervezve, egy totális tündérmese, de nem tudom, milyen gyűrűt vegyek neki. Nem tűnik olyan hercegnős lánynak? Vagy talán egy olyan rózsaszínű aranyba gyémánt? A rózsaszínű arany a divat, nem?

Tabitha arca a tenyerei közé temetkezik, teste remeg a nevetéstől.

– Nézd, ez még csak az első randink, úgyhogy még nem ismerem őt olyan jól. De hát előttünk áll az egész élet, tudod? – fejezi be kacsintva, és játékosan megböki a lány karját.

Államat a tenyeremre támasztom, saját kuncogásom keveredik Tabitháéval. – Micsoda tökfej vagy – cukkolom, és figyelem, ahogy rózsás pír festi be a nő arcát, amikor leereszti a kezét. Ekkor jövök rá, hogy ő a lány A házasságközvetítő ügyből, valamint Oliver egy héttel ezelőtti randevúja. Félénknek tűnik, kissé zárkózottnak, és a szemei több titkot rejtenek, mint amennyit valaha is tudni szeretnék, de látom rajta, hogy el van ragadtatva.

Ők ketten édes pillantást vetnek egymásra, Gabe megawattos vigyora találkozik Tabitha nagy, barna szemével, amelynek szempillái szemérmes rajongással rebbennek. Határozottan van ott valami, és ettől a szívem reménykedve megrebben.

Gabe megérdemli ezt.

Lehet, hogy ez az első randevújuk, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó.

Közben szegény Oliver úgy tanulmányozza az itallapot, mintha egy agysebészeti bevezetőt olvasna. Végigsiklok a pult mellett, és úgy döntök, el kéne kezdenem dolgozni, mielőtt a főnököm meglátja, hogy lógok, és leszid.

– Mit hozhatok neked, Oliver?

Leteszi az itallapot, tekintete felemelkedik, amíg a babakék szemembe nem néz. Úgy tűnik, egy boldog pillanatra elakad a lélegzete. – Ó, ez az epres az alkotás elég jól néz ki. Egy kis gyümölcskeverékkel érkezik. – A szemei őszinte örömmel csillognak. Egy gyümölcsnyárs fölött.

– Ó, Istenem, szeretlek!

A három szó váratlanul, spontán, pottyan ki belőlem – egy erőteljes kijelentés. Egy súly, amely elsüllyeszt, elsüllyeszt, amíg egészben el nem nyelem, levegőért kapkodva.

Zihálás következik, az övé és az enyém is, és egy pillanatra elfelejtem, hogy egy zsúfolt szórakozóhelyen bámuljuk egymást. A zene elhalkul, a nevetés, a hangok, a zaj; elhalkul, velem együtt, és akkor már azon a füves dombon fekszem Oliverrel, és a csillagos éjszakai égboltot bámulva nézzük a tűzijátékot.

 

– Kívánjak valamit? – kérdezem, a hangom mágiával átszőtt.

– A hullócsillagokra kívánsz, Syd. Nem a tűzijátékra!

– Ki mondja?

– Nem tudom. Senki, azt hiszem.

Elmélyedve a gondolataimba csücsörítem az ajkaimat. – Születésnapi gyertyákra és pitypangmagokra is kívánok. A tűzijátékok magasabbra érnek azoknál.

Vállunk összeér, arcunkat megvilágítják a ragyogó színek, ahogy a tűzijáték életre kel felettünk.

– Hogy érted, hogy magasabbra?

– Tudod, annak az embernek, aki teljesíti a kívánságainkat. Ő az égben lakik.

Oliver megdöbbentnek tűnik. – Tényleg?

– Talán.

– Akkor kívánhatnál valamit.

A fejünk egyszerre fordul el, és szembe kerülünk egymással.

– Oké.

Szemei vörös, kék és lila színben ragyognak.

– Mit kívánsz?

– Le kellene írnom. Akkor biztosan valóra válik.

– Akkor írd le!

 

Pislogva térek vissza a valóságba, és becsukom az álmodozások dobozának fedelét.

Nincs szükség arra, hogy a múlton merengjek, vagy egy másik életbe merüljek, vagy azon stresszeljek, hogy mi lett volna, mert Oliver tekintete mindent elmond, amit tudnom kell.

A kívánságom valóra vált.

 

 

– Gyerünk, Neville, ki vele! Szétszórt vagy, és nem tudsz koncentrálni – mondja Brant egy órával később, amikor egy bonyolult rendelés felírásával küszködöm. Nem dühös vagy bosszús – csak aggódik.

Kifújok egy nagy levegőt, a hajam vele együtt táncol, és megállok, hogy összeszedjem magam. Egész este próbáltam profi maradni, de Oliver nem hagyta el a bárt, Gabe csodálatra méltó erőfeszítései ellenére sem, hogy a táncparkettre csalogassa, vagy egy asztalhoz rángassa. Arra vár, hogy végezzek a munkával, hogy beszélhessünk, és akkor kénytelen leszek kifejteni azt a három barátságot megváltoztató szót, és minden érzésem felpezsdül, és nem tudom, mit tegyek.

Szemem a tömeget fürkészi, irigykedve nézem, ahogy Gabe és Tabitha olyan könnyedén csinálja. Úgy táncolnak, mint a bolondok, nem törődve a világgal, és egyértelműen nekik vannak a legrosszabb mozdulataik a táncparketten – de nekik van a legnagyobb mosolyuk is, és ez az, ami számít.

Egy utolsó sóhajjal, a pénztárgépet becsukva, Brant felé pillantok.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy a szememben hordom a szívemet?

Tudálékos vigyort villant rám. – Hadd találjam ki! A szíved két székkel balra ül a harmadik epres daiquirijével és úgy néz ki, mint aki gyűjti a bátorságot, hogy elhívjon a bálba.

Lassú pislogással elpirulok. – Te aztán őrjítően figyelmes vagy!

– Mondtam, hogy jól olvasok a szobában. – Brant keresztbe fonta a karját, vigyora szélesedik, miközben a következő húzásán gondolkodik. Nem tart sokáig, mire hozzáteszi, – Tűnj el innen, Syd! A szív vár.

– Mi? – Zavarba jövök a parancsától, összevonom a szemöldökömet. – Tizenegyig be vagyok osztva.

– Mostanáig vagy beosztva. Én csinálom a beosztást!

Nem mintha panaszkodnék, de: – Milyen alapon?

– Rangidős. Ráadásul sokkal jobb Long Islandet csinálok, mint te.

Gúnyos horror. – Szörnyű hazugságok!

– Menj – vigyorodik el, és barátságosan megütögeti a vállamat. – A ma estének úgyis annyi. Rebecca és én könnyen megbirkózunk vele.

Kinyújtom a kezem, hogy megszorítsam az alkarját, és egy „köszönöm”-öt mondjak, miközben hátrálok, és a szemem hálától ragyog. Megpördülve, a szívem a torkomig emelkedik, miközben felfedezem Olivert, amint a szívószálon keresztül a Daiquiri utolsó kortyait szürcsöli.

Olyan aranyos.

– Hé, Jóképű! Jó híreim vannak – mondom, összefonott karokkal előrehajolva, és nem hagyom ki, ahogy a tekintete a melleim tetején lebeg, mielőtt felfelé vándorolna.

Lassan. Nagyon lassan.

– Szerinted jóképű vagyok? – ragyog fel az arca.

Bolondos vigyora és lomha tekintete egyetlen következtetésre enged következtetni: be van tépve.

Annyira rohadtul aranyos.

– Igen – mondom neki, képtelen vagyok kivenni a kacér hangnemet a hangomból. – Nagyon jóképű. Emellett kedves, nagylelkű, okos, hűséges és bátor is, ezer más dolog mellett.

– Elég jó vagyok Boggle-ben.

Egy nőietlen horkantással vegyes nevetés szökik ki az ajkaim közül, és tenyeremet a homlokomra teszem. Amikor felemelem a fejem, Olivér gödröcskésen és bociszemekkel néz rám. Körülnézek Ámor nyilát keresve, de nem találom – valószínűleg már a szívembe fúródott. – Abban is jó vagy, hogy lenyeld az alkohollal átitatott epreket.

– Nagyon finom, és a gyümölcssalátás köret is nagyon ízlett – mondja, és kissé előrehajol, az orrunk majdnem összeér a pulton keresztül. – Lenyűgöző érzéked van az ételművészethez, Sydney Neville.

– A francba! Megtaláltam a hivatásomat.

– Természetesen támogatnám ezt a kreatív törekvést.

Négy hüvelyk. Mindössze tíz centi kellene, hogy az ajkait az enyémen érezzem.

Elhessegetem a gondolatot. – Szóval, a jó hírem az, hogy már nem vagyok szolgálatban. Brant korábban hazaküldött.

– Elmehetsz?

– Elmehetek. – Felegyenesedve felkapom a táskámat a pult alól, és átvetem a vállamon. Pillanatok alatt megkerülöm a pultot, búcsút intek Brantnek és Rebeccának, majd Oliver kezéért nyúlok. – Készen állsz?

A szemében huncut csillogás villan.

– Először is, egy dolog – mondja vontatottan, megfogja kinyújtott tenyeremet, és az ellenkező irányba húz. – Egy tánc.

– Oliver, ne, a rum beszél belőled! – Komikus nyikkanás tör ki az ajkaim közül, amikor figyelmen kívül hagyja a tiltakozásomat, és a parkettre vonszol, ahol stroboszkópfény árasztja el a vonagló testeket. – Láttál már táncolni, ugye? Ez nem oké!

– És bizonyára te is láttad a két bal lábamat. Együtt bolondnak nézhetünk ki – mondja, és a mosolya nem távozik, csak szélesedik.

Gabe izzadságtól borítva a közelünkbe táncol, Tabitha vörös arccal szorul hozzá, mindketten egymást ölelik, és megrészegültek a tiszta boldogságtól. – Basszus, igen, Oliver! – kiáltja a kezét a szája köré kulcsolva, és nekünk harsogva. Öklét a levegőbe emeli, majd füttyszó követi, magára vonva a többi vendég figyelmét.

Mind a négyen nevetünk, őszintén, kényszer nélkül, és tudom, hogy ez a pillanat életem végéig megmarad az emlékezetemben. Én és a fiújaim – az én édes, gyönyörű fiújaim, mosolyogva és elevenen, együtt, vibrálva az őszinte örömtől. Az elmúlt két évtizedet úgy mossa el a víz, mint egy palackba zárt üzenetet; azt, amely a szívem mélyéről jövő kétségbeesett könyörgést tartalmazta, egy levelet az égi férfinak, aki az ügyes kezében tartja a kívánságaimat.

Kívánságok, amelyek mind egyetlen kívánságra szűkültek le, ezerféleképpen megfogalmazva.

Amikor Oliver karjai átölelnek, és bátran a mellkasához húznak, elveszítem a harcot, amit nem állt szándékomban megnyerni. Nekidőlök, a saját boldogságom betolakszik minden kis darabkába, amit szándékosan hagytam üresen és siváran túl sok éven át. Ezeket a darabokat neki hagytam.

Csak neki.

Hevesen átölelem, kezeimet összekulcsolom a háta mögött, miközben belélegezem fás, cédrusos kölnijét és a bőrén lévő szappant, ami tiszta és élénkítő. Mindenki táncol körülöttünk, csapkodva és nevetve a felcsendülő dalra, mi pedig elsüllyedünk, ringatózunk, lassan vitorlázunk, elnyelődve egymás puszta létezésében.

Államat a mellkasához szorítva felpillantok rá, már tudva, hogy engem fog bámulni azokkal a gesztenyebarna szemeivel. – Oliver...

– Ne, Syd! – Oliver végigsimít a hajamon, körmei könnyedén végigfutnak a fejbőrömön. Hullámzunk a zenére, de ez a mi saját zenénk – az, amit együtt csinálunk. A mosoly, amit rám vet, egy gyönyörű crescendo. – Csak hadd öleljelek át!

A suttogó sóhaj bizonytalan lábakon hagy, karjaim és szívem erősebben összeszorul, mint bármikor korábban. – Nehéz engem megtartani – ismerem be, kirángatva a szavakat a bennem lévő félelem tekercséből.

De Oliver mosolya csak tovább szélesedik, ahogy a mellkasára vonja az arcomat, a tenyerével még mindig a tarkómat simogatva, mintha dédelgetne – mintha én az ő hiányzó darabja lennék. – Semmi, amit érdemes megtartani, nem túl nehéz!

Nem telik el sok idő, és máris Oliver bejárati ajtaján botorkálunk be, mindketten zümmögve – ő a Daiquiritől, én tőle –, lehúzzuk magunkról a havas kabátokat, és felfelé vesszük az irányt az emeletre. Tudom, hogy ma este nem fogunk tudni beszélgetni. Késő van, fáradtak vagyunk, Oliver pedig részeg, mert az egész hazafelé vezető úton olyan véletlenszerű, haszontalan tényekkel oktatott engem, mint például: – Tudtad, hogy a 'set' szó tartalmazza a legtöbb definíciót az angol szótárban?

Ezután elkezdte felsorolni őket. Százvalahánynál meg kellett állítanom.

Oliver az ágyára rogy, amikor a szobájába érünk, én pedig az ajtóban álldogálok, és azon gondolkodom, hogy elmenjek, vagy lefeküdjek mellé. Az alatt az egy perc alatt, amíg eldöntöm, hogy maradjak, Oliver már mélyen alszik, békésen pihenve a paplanja alatt.

Veszem a bátorságot, és a kényelem kedvéért átöltözöm az egyik pólójába, klubruhámat egy takaros kupacba hajtogatom a komódján, leszedem a fülbevalómat, és óvatosan bebújok mellé az ágyba. Nem rándul össze, amikor a hátammal a mellkasához simulva, térdeimet felhúzva, hozzá gömbölyödök. Az egyenletes lélegzetvételei és a bőrének melege felmelegít, miközben én is elalszok.

Mielőtt teljesen elaludnék, érzem, hogy a karja átkarolja a derekamat, és magához ránt, amíg szégyentelenül össze nem simulunk. Oliver szája a tarkómhoz ér, a borzongás elszabadul, ahogy jó éjszakát suttog, és még közelebb bújik hozzám.

Megtart engem.

 

 

Nem tudom, mi ébresztett fel, de nagyon hasonlít Gabe hangjára. Elhessegetem az álomvilágot, és egy pillanatba telik, mire feldolgozom a tényt, hogy nem a saját ágyamban vagyok – Oliverében vagyok, és Gabe volt az, akit hallottam.

A hangja elhalkul az ajtó túloldalán lévő folyosón, úgy tűnik, épp most tért haza a klubból. Aztán rájövök, hogy egy megnyugtató teher lekerült rólam, és megrándulva Oliver után kutatok.

Tekintetünk találkozik a sötétség homályos fátylán keresztül. Felül, hátát a fejtámlának támasztja. – Oliver? – A hangom rekedt, kába, kíváncsi, ahogy a könyökömre emelkedek. – Ébren vagy?

Csak a mosolyát látom. – Igen. Egy álom riasztott meg, és nem tudtam visszaaludni. Úgy döntöttem, inkább csak ülök itt és gondolkodom.

Hunyorgó szemmel a mobilomra pillantok, és megállapítom, hogy már majdnem hajnali kettő van. Oliver pólója felcsúszik a csípőmön, ezért lerántom, és visszafordulok felé. – Min gondolkodtál?

– Athenán – válaszolja könnyedén.

El vagyok bűvölve. – Hiányzik, mi?

– Igen. Jó barátom volt.

Tovább csúszva az ágyon, felülök mellé, így szemtől szembe vagyunk. A szemüvegemet az éjjeliszekrényére dobtam, de minél közelebb kerülök, annál jobban látom őt. A mosolya még mindig megmarad, a teste kissé megmerevedik, ahogy csökkentem a köztünk lévő távolságot.

– Köszönöm, hogy eljöttél hozzám ma este! Tudom, hogy a nagy tömeg és a zaj nyugtalanít, ezért sokat jelent, hogy ott voltál.

Egy pillanatig mozdulatlanná merevedik, mielőtt bólint, tekintete elkalandozik rólam. – Nem voltam biztos benne, hogy akarsz-e látni, miután... – Ádámcsutkája aggódva billeg. – A múlt heti viselkedésem után.

– Oliver, én nem haragszom rád! Csak megijedtem, mert tudtam, hogy az nem te vagy – mondom neki sürgetően, még közelebb húzódva, a kezem az övé után nyúl. – Nem akarom, hogy valaha is úgy érezd, hogy meg kell változnod – sem miattam, sem más miatt! Tökéletes vagy úgy, ahogy vagy.

Az ujjai az enyémek köré fonódnak, és azt hiszem, közelebb húzódom hozzá, akár ő húz, akár én magamtól, vagy egy láthatatlan erő, amely mágnessé változtatott minket. Oliver végigsimít a kezével a karomon, olyan finoman, hogy libabőrös leszek tőle.

– Olyan sokáig csak egy kőfalba vésett név voltam. Egy kép voltam a papíron, amelyet a saját zavaros elmém alkotott – vallja, és a szavaiba gyötrelem szövődik, amely a magány éveinek bizonyítéka. De aztán a tekintete visszatalál az enyémhez, és látom, hogy megváltozott. Reményt látok. – Úgy érzem magam miattad, mintha... valaki lennék.

– Te vagy valaki, Oliver! Mindig is voltál. – A könnyek keményen csordulnak, és nincs bennük szégyen. Csak szeretet, annyi istenverte szeretet, egy olyan szeretet, amit szinte egész életemben magamban tartottam. Fuldoklok a szavaktól, amelyek kiömlenek belőlem. – Amikor ötéves voltam, odaadtam neked a szívemet a verandádon, te pedig adtál nekem egy zabpelyhes sütit, és több mint két évtizede minden egyes nap arra a pillanatra gondolok. Még akkor is, amikor nem voltál, akkor is te tartottad a szívemet.

– Már nem vagyok távol, Syd. – A tenyere megtalálja az arcom, hozzá simul, könnyeim az ujjai között folynak. – Itt vagyok, veled, és még mindig… a szívedbe kapaszkodva! Kérlek, ne kérd, hogy adjam vissza!

Egy apró zokogás tör ki belőlem, és megcsókolom.

Megcsókolom, mert muszáj, mert ez az egyetlen lehetőség, mert ez az egyetlen dolog, amit még megtehetek. Térdre ereszkedem, a pólóját markolom, ahogy beleolvadok, a keze még mindig az állkapcsomat fogja, miközben a szánk összezárul. Érzem a nyögését, érzem az ízét, az ajkaink szétválnak, hogy beengedjük a másikat. A nyelve végigsöpör az enyémen, az eper nyoma összeolvadva szenvedéllyel, és ez a szenvedély kezd fokozódni és emelkedni, amikor az egyik keze leereszkedik, hogy a vékony pamutrétegen keresztül a mellemre boruljon. A szívből jövő pillanat kéjes homályba borul, testem ösztönösen belé ívelődik, nyelvünk kiéhezett.

Visszahúzódom, hogy levegőt vegyek, a testem remeg, miközben mellette térdelek, ujjaim elfehérednek, ahogy a pólóját markolják. – Oliver... – Ismerős félelem szivárog be, miközben a lázas lánggal ragyogó szemébe nézek, tudva, hogy ez mindent megváltoztat. Rettegve attól, hogy ez mindent meg fog változtatni.

A gyönyörű dinamikánkat. Az értékes barátságunkat.

Amikor karnyújtásnyira tartom, sokkal könnyebb biztonságban és védve tartani a szívét.

– Oliver, félek – ismerem be a gyengeségemet, miközben a homlokomat az övéhez simítom.

– Én nem. – Közelebb húz, amíg a lábam magától felemelkedik, és az ölében ülök. – Fájok érted, Sydney – mondja rekedten Oliver, egyik keze a fejem mögé görbül, és a hajamat markolja. – Jobban vágyom arra, hogy benned legyek, mint ahogyan vágytam arra, hogy szabad legyek abban a huszonkét évben együttvéve.

Atyaég! Érzem, hogy a petefészkeim spontán megtermékenyülnek.

– Istenem... – nyöszörgök a szükségtől elgyötörten, ágyékunk összesimul, ahogy lovaglóülésben elhelyezkedem rajta. Nem tudom megállni, hogy a csípőm ne körözzön, ne dörzsölődjön, ne könyörögjön a súrlódásért. – Nem mondhatsz ilyeneket!

– Miért nem?

Ajkaink összeérnek, alig-alig, és újabb szavakat fújok rájuk. – Mert... az akaraterőm egy gyenge szálon lóg, és esküszöm, hogy csak egy vágyakozó pillantás, egy érintés, egy újabb elbaszott, dicsőséges igazság választ el attól, hogy kidobjam a logikát az ablakon, és soha többé ne nézzek vissza!

– Nincs logika abban, ahogy a szívünk dobog, Sydney! Csak varázslat.

– Oliver...

– Mondd meg, hogyan szakítsam el azt a szálat!

Az akaraterőm porrá válik, amikor kidugja a nyelvét, hogy végigsimítsa az ajkaimat, az ajkak, amelyek szinte remegnek, csábítóan kérve a belépést.

Megnyílok, elfogadom, elnyomom a félelmeimet, kétségeimet és bizonytalanságomat, és keményen megcsókolom.

Elszakítom az istenverte szálat.

Érzi, hogy megadom magam, amikor nyelvünk újult hevülettel találkozik. Érzem ezt abból, ahogy a teste remeg, a kezei elszabadulnak és körbejárják az idomaimat, kétségbeesetten kutatva az ismeretlent. Hallom a nyögésben, amit kiad a számba, amikor a combjaim közötti forróság a kőkemény erekciójához nyomódik.

A szánk elválik, így átránthatom a pólóját a fején, ujjaim a mellkasára terpeszkednek, miközben visszaesem, a szája pedig elkap. Morgok, karmolok, nyöszörgök, a kezei a pólóm szegélye alá merülnek, amíg meg nem találják a csupasz melleimet. Megmarkolja őket, sürgetően tapogatja, hüvelykujjai körbejárják a feszes mellbimbókat. Olyan hangokat adok ki, amilyeneket még soha nem hallottam, amikor Oliver hozzám ér, és én lefelé nyúlok, hogy lehúzzam magamról a pólómat, a hajam hullámokban hullik le, a testem végre szabadon ki van téve előtte. A szemeiben valami ősi, futótűz lobog, és ez gyorsan és vadul terjed közöttünk. Azonnal odahajol, a szájába veszi a mellemet, majd a másikat, a nyelve mindegyik mellbimbó körül köröz, a bugyimat pedig elárasztja az iránta érzett szükségletem.

Aztán egy kétségbeesett versenyfutás, hogy ledobjuk az utolsó akadályainkat. Hátrébb húzódom, hogy az övcsatját tapogassam, ujjaim remegnek a vak kéjtől, miközben Oliver a hajamba fonja a kezét, mintha képtelen lenne elengedni egy másodpercre is. Amikor kioldom az övet, és lehúzom a cipzárját, elkezdem lerángatni a nadrágját és a boxeralsóját, a térdéhez gyűrve, miközben ő felemeli a csípőjét, hogy segítsen nekem.

Kiszabadul a farka, és Istenem, de gyönyörű. Nagy, vastag, teljesen kemény és fájdalmasan vágyik rám. Nem tehetek róla, de a kezemet a hosszára fonom, és megrántom, miközben a hüvelykujjammal végigsimítok a nedves csúcsán. Oliver feje hátraesik a fejtámlának, nyögése az enyémmel keveredik, és bár annyi mindent szeretnék most vele csinálni, nem bírok ki még egy percet anélkül, hogy ne érezném őt magamban.

Elengedem, lerántom magamról a bugyimat, és felemelkedek, amíg a farkának csúcsa fölé nem kerülök. Incselkedik a puncimmal, egy gyönyörűséges kínzás, miközben a tekintetünk találkozik a tűz és őrjöngés ködén keresztül. Oliver keze a nyakamhoz kanyarodik, visszahúzza az ajkainkat egymáshoz, miközben a saját kezem a hajának kuszaságába túr.

A csípőmet forgatva a csiklómat az erekciójához dörzsölöm, a vágy mélyen feltekeredik, amitől az ő csípője felfelé rándul, és a szorítása egyre erősebbé válik rajtam. – Istenem, Sydney... kérlek!

– Biztos vagy benne? – motyogom, a szavak összekeverednek a szűkölködő zihálásommal, ajkaim csókokat sorjáznak az állkapcsára.

Oliver válaszul a bejáratomhoz igazítja magát, és épphogy csak becsúszik, csak egy kínzó centimétert, és szégyentelen nyöszörgést szakít ki a torkomból. Azonban habozik, a szemei ragyognak. – Nekem... nekem nincs fogamzásgátlóm – mondja, hangja mély és feszült, a késztetése, hogy egészen belém hatoljon, alig kontrollálható.

– Fogamzásgátlót szedek – válaszolom, az én hangom sem különbözik. – Biztonságban vagyok. Minden rendben!

Egy sziszegés szökik ki az összeszorított fogain keresztül, amikor kettőnk közé nyúlok, hogy megragadjam a farkát, és végigsimítsak vele a nedvességemen, mielőtt leereszkednék rá. Mindketten nézzük, ahogy lesüllyedek, magamba fogadom, centiről centire ellopva az erényét. A kép a legerotikusabb dolog, amit valaha láttam, és kurvára majdnem szétesek ott és akkor, miközben Oliver elnyújtott nyögése visz a célba. De az ajkaimba harapva visszafogom magam, ahogy a medencénk végre találkozik, és ő a végsőkig belém temetkezik. – Bassza meg... – suttogom, fojtottan és szétszórtan.

Úgy tűnik, ez valamit kivált benne, és a kezei azonnal a derekamba markolnak, ujjai belém fúródnak, miközben mozgatni kezdi a csípőjét. Felemelkedve, visszacsúszom lefelé, keményebben, mint korábban, majd újra megteszem. És még egyszer. Gyorsabban, szűkösebben, a mindent elsöprő éhségtől hajtva. Egy életen át tartó vágyakozás, sóvárgás és hiány. Szükségem van rá közelebb, közelebben, mint valaha, kétségbeesetten akarok érezni minden egyes darabot, amit hajlandó adni. A bőr minden egyes centiméterét, ami meleg és élő, dobogó szívét, lüktető vérét.

A mellkasomhoz húzva az arcát, fokozom a tempómat, érzem, ahogy a farkával kitölt, megfeszít, miközben a karjai a hátam köré fonódnak, és szorosan ölelnek. Tudom, hogy gyengédnek kellene lennem; lassan kellene haladnom. Ki kell élveznünk ezt a pillanatot, de Istenem, nem megy... nem megy! Nincs előjáték, nincs édes simogatás, nincs gondolat arra, hogy a szüzességét vszem el, és ennek gyengéd visszafogottsággal kellene járnia.

De nem tudom visszafogni magam, és ő sem.

Mindketten elkezdünk pörögni, fuldokolni, testünk összecsapódik, hús a húshoz, és nem vagyunk csendben – egyáltalán nem.

Egyik kezemmel a haját markolom, a másikkal az ágytámlába kapaszkodom, keményen, gyorsan és könyörtelenül lovagolok rajta. Az arca a melleim közé temetkezik, elfojtva a nyögéseit, miközben a fejtámla újra és újra a falnak csapódik.

Oliver keze végigcsúszik a gerincemen, izzadt hajamban landol, és felemeli az állát, hogy megtaláljon engem e költői zűrzavar közepette. Meg akar győződni róla, hogy még mindig itt vagyok – hogy vele vagyok.

És igen, vele vagyok, igen, igen!

– Mondd ki még egyszer! – préseli ki, levegőt gyűjtve a lökéseink és nyögéseink között, a bőr csúszós, a levegő szűkös. – Kérlek!

Szemeink fájó szorításban találkoznak, már tudom, mit kér. Pontosan tudom, mit akar hallani, és habozás és minden gondolkodás nélkül kimondom a szavakat.

– Szeretlek! – suttogom az ajkára.

Oliver a száját az enyémhez szorítja, mintha megpróbálná belélegezni ezeket a szavakat, beszívni őket, hogy örökké benne éljenek – hogy soha többé ne legyen magányos. A csípőm lelassul, csak egy kicsit, a nyelvünk ütemesen mozog, lankadt mozdulatokkal. Érzem, ahogy a szikrák lángra lobbannak a bensőmben, és könyörögnek, hogy kitörjenek, és ebben a pillanatban Oliver elhúzódik a számtól, a szemeit szorosan lehunyja.

– Syd, én... azt akarom, hogy... – Megszorít, egyik kezével a csípőcsontomat szorítja, a másikkal a hajamba markol. – Nem vagyok benne biztos, hogy meddig bírom még...

– Én is. – A medencémet hozzá dörzsölöm, közelebb hozom magam hozzá, mindkettőnk teste remeg, egészen a határon. Amikor leránt, és a nyakamba temeti az arcát, csipkedve és szopogatva, alig kapaszkodva, széttörök.

– Istenem, Oliver...

Szégyentelen nyögésem serkenti az ő felszabadulását, Oliver pedig megfeszül, lüktet bennem, és olyan erősen szorít magához, amennyire csak tud. Torokhangú nyögése a nyakam ívéhez ér, én pedig ujjaim közé szorítom a haját, és kapaszkodom belé, miközben vonaglok rajta, meglovagolva az eksztázis hullámait.

Egyszerre élvezünk el, zihálva. A szívünk gyorsan ver, a tüdőnk ég, a végtagjaink súlytalanok. Meglazítom a szorításom a fürtjein, ujjaimmal végigsimítok a nedves szálakon, és megcsókolom a feje búbját. Miközben feldolgozzuk érzéseinket, gondolatainkat, szeretkezésünk nehéz súlyát, elhúzódok annyira, hogy megtaláljam a szemét.

Üvegesek, ragyogva lobognak, és belemosolyognak az enyémbe.

– Szeretlek, Oliver Lynch!

Kimondom a nevét, hangosan és tisztán, mert ő valódi – ő valaki.

Ő a mindenem!

 

 

 

Huszonnégy

 

Oliver

 

 Fordította: Miss Hell

 

Mikor másnap reggel a nap megcsillan a szemhéjamon, megdöbbenve látom, hogy egy másik meleg testtel összefonódva fekszem az ágyban. Közelebb simulok, ajkaim a pezsgőszínű hajhoz simulnak, amelynek tavasz és orchidea illa keveredik az izzadság bódító pézsmájával és... az enyémmel.

Pislogva, testem életre kelt, érzékeim aktiválódnak, ahogy elárasztanak az emlékek.

Sydney.

A karom a középső részére fonódik, a bőre szabadon van, és a függönyön keresztül beszűrődő szikrázó napfényben fürdik. Az egyik lábam az övéi közé szorul, a hátsó felét a medencémhez szorítja, a bal keze az enyémet fogja, míg a másik az arca alatt pihen. Tökéletesen összefonódunk, elégedettek vagyunk, és olyan hullámhosszon kapcsolódunk egymáshoz, amely meghaladja a testiséget.

Nem hiszem el, hogy szexeltem.

El sem hiszem, hogy lefeküdtem vele – ezzel a gyönyörű, élénk és szabad nővel. Átadta magát nekem, testét, lelkét és elméjét. Azt mondta, hogy szeret engem. Sydney szeret engem.

És én szeretem őt, annyira teljes mértékben, annyira fájdalmasan... Mindig is szerettem. Elmondom neki azzal, ahogy átölelem, ahogy ránézek, ahogy kimondom a nevét. Ő a kedvenc részem.

Mivel nem akarom felébreszteni, miközben olyan békésen alszik, óvatosan kibontakozom, és észrevétlenül kisurranok az ágyból. Mielőtt kilépnék, hogy reggelit készítsek neki, felemelem a takarót és az alvó alakjára borítom, a bőröm pedig felmelegszik, ahogy visszagondolok az előző estére.

A kimondott szavak, az érzése, a szeretkezésünk.

Miután felfrissült, Sydney visszabújt mellém az ágyba, csak alsóneműben, mellei a mellkasomhoz simultak, ami nagyon megnehezítette a visszaalvást. Csak arra vágytam, hogy felfedezzem őt, újra átéljem testének minden ívét, minden nyögést, ami kicsúszott az ajkai közül.

De azonnal elszunnyadt, soha nem tűnt még ilyen elégedettnek. Feje a vállamon pihent, egyenletes lélegzetvételei vigaszt nyújtottak a szívemnek, és tudom, hogy ezt az éjszakát nem fogom egyhamar elfelejteni.

Ez volt életem legjobb éjszakája.

Halkan kilépek a hálószobából, óvatosan becsukom az ajtót, és a konyhába ballagok, hogy elkészítsem Sydney reggelijét. Nem sok mindent tudok nyújtani a kényeztetés terén, de tudom, hogy élvezi a főztömet. Amikor a hűtőszekrényhez lépek, hogy átnézzem a kéznél lévő hozzávalókat, jelenlétet érzek a hátam mögött.

Amikor megfordulok, Gabe és Tabitha is rám néz, és tudálékos mosollyal bámulnak rám, miközben az ebédlőasztalnál ülve fánkot esznek és kávét kortyolgatnak. – Ó, elnézést a félbeszakításért! Jó reggelt!

– ’Reggelt – mondja Gabe, a hangja sokkal vidámabb, mint általában a kora reggeli órákban. Rágás közben rám kacsint.

Tabitha arca elvörösödik, ahogy lehajtja a fejét, és a kávéscsésze körüli kis karton hővédőt piszkálja.

– Szia, Oliver! Gabe és én egész éjjel fent voltunk és beszélgettünk – mondja szemérmes nevetéssel. – Mi nem... ööö… tudod...

– Értem – bólintok, és azon tűnődöm, miért érzi szükségét, hogy megnyugtasson. Talán a vacsora közbeni beszélgetésünk miatt – vagy pontosabban azért, ahogyan azt mondta, hogy nem sieti el az új udvarlásokat. De én nem vagyok az a fajta, aki ítélkezik. Megköszörülve a torkomat a kínos helyzetben, így válaszolok: – Sydney és én... nos, mi…

 Egyhangúan válaszolnak: – Tudjuk!

Ó!

A saját arcom biztosan elszíneződik a célzás hallatán. Sydney és én nem éppen fogtuk vissza magunkat az engedékenységgel, és a ház többi lakóját sem vettük figyelembe. Most már értem, hogy Gabe és a hölgyismerősei miért voltak mindig olyan hangosak.

– Elnézést kérek a bunkóságunkért – motyogom szégyenkezve, és visszafordulok a hűtőszekrényhez, próbálva elbújni.

Megyek, és elkészítem a reggelit, egy szív alakú omlettet friss eperrel és banánnal, valamint egy adag rösztit. Gabe és Tabitha beszélgetésének foszlányai a fülembe szűrődnek, miközben tányérra rakom az ételt, főleg a nőé, ahogy elmagyarázza neki, hogy haza kell mennie Hope-hoz, aki a szüleivel van – úgy tűnik, eljöttek Utahból, hogy itt töltsék az ünnepeket. Gabe megköszöni neki ezt a csodálatos estét, és őszinte vágyakozás van a hangjában, amit jobban felismerek, mint amennyire ki tudom mondani. Tetszik neki a lány, őszintén. Ő más, mint a többiek, és ez mindkettőjük miatt boldoggá tesz.

Nem vétem el a gúnyos szemöldökrángást, amit Gabe vet felém, amikor két teli tányérral kilépek a konyhából, és biztos vagyok benne, hogy később, amikor mindkét nő elment, részleteket fog követelni tőlem.

Halkan benyomulok a hálószobába, és Sydney még mindig össze van gömbölyödve a paplan alatt, csak most a pólóm is rajta van. Amikor az ajtó nyikorogva kinyílik, felém fordul, és mosolya felragyog, amikor találkozik a tekintetünk.

– Felébredtél – viszonzom a mosolyát, és a sarkammal becsukom az ajtót.

Sydney kinyújtóztatja végtagjait, lerúgja a takarót, hogy felfedje fedetlen lábait. – Igen. Gondoltam, hogy vagy leráztál, vagy felkeltél, hogy reggelit készíts. Az utóbbi felé hajlottam, amikor megéreztem a tojás illatát. – A szeme szórakozástól csillog, miközben megpaskolja maga mellett a matracot. – Gyere! Etess meg!

– Melyik részt először?

Bámul rám, feldolgozva a kérdést. Aztán horkantva felnevet, kezét a szája elé kapja, és megrázza a fejét az ostobaságomon. Megkönnyebbülten veszem észre, hogy a könnyed humorunk nem veszett el, az átlépett határok ellenére sem.

Térdelve átmászom az ágyon, és átnyújtom neki az egyik tányért. – Jobban be vagy fedve, mint reméltem – cukkolom, miközben a tekintetem végigjár a testén. A haja kusza összevisszaság, a szeme alatt elkenődött a smink, az egyik térde megemelkedik, és a póló felcsúszik a combján. Nyelek egyet, felidézve, milyen érzés volt pont azok között a combok között lenni. – Gyönyörű vagy, Syd!

Sydney a keze közé szorítja a tányért, a szavaimtól elakad a lélegzete. – Te sem vagy olyan rossz, Oliver! Bárcsak én is úgy néznék ki, mint te reggelente. – Kék tekintete elismerően siklik végig rajtam.

Pislogok. – Mint egy férfi?

– Nem! – csattan fel a nevetése, és hátraveti a fejét a fejtámlának. – Istenem, ne nevettess már! Pisilnem kell. Úgy értem, te még mindig pokolian dögös vagy, ahol én úgy nézek ki, mint aki épp most küzdötte át magát Egyiptom tíz csapásán.

– Elég jól viseled a keléseket!

Egy kéz suhint a vállamra, és még több nevetés hatol a fülembe, mielőtt lenéz a kezében tartott ételre. Megmerevedik, elragadtatva egy pillanatra a reggelitől.

– Szív alakú.

– Igen – erősítem meg, és közelebb mozdulok hozzá, amíg a vállunk össze nem ér. – Tetszik?

Egy pillanat alatt félreteszi a tányérját, karjai mohó öleléssel ölelik át a nyakamat, és mindketten a matracra zuhanunk, miközben arcát a nyakamba temeti. – Te vagy a legédesebb ember! Nem érdemellek meg téged!

Hátradőlök az ágyon, Sydney elterül rajtam, kezeim közé veszem az arcát, hogy a szemembe nézhessen.

– Mindig azt érdemled, amit neked szántak, és ha valamit szántak neked, akkor az mi vagyunk – mondom neki komolyan, szenvedéllyel suttogva, miközben hüvelykujjaim a járomcsontjaira siklanak.

– Túl jó vagy hozzám – viszonozza.

Egy merész mozdulattal, nem engedve magamnak, hogy gondolkodjak, megfordítom magunkat, amíg Sydney alám nem kerül, haja szétterül a kék takarón, mint napfény a vízen. A szemei felpattannak a manőverre, az ajkai ziháló sóhajjal követik, amikor az ujjaim végigsimítanak a hasán, hogy belecsússzanak a fehérneműjébe. A számat a füléhez eresztem, és azt suttogom: – Azt akarom, hogy mindenre taníts meg engem! Hogyan érintselek meg, hogyan kóstoljalak meg, hogyan imádjalak. – Ujjaim végigsiklanak nedves melegén, kettő közülük belé hatol, miközben hüvelykujjam körbejárja legérzékenyebb területét. Sydney felkönyököl az ágyról, kezei a hajamba kapaszkodnak, szemeit szorosan lehunyja. A reakciója miatt a lenti régióm lüktetve a melegítőnadrágomnak feszül, arra vágyik, hogy ujjaim helyébe lépjen.

– Élvezed ezt?

– Igen... Istenem, igen. – Vonaglik a kezem alatt, és még többért könyörög. – Pont ott...

Nem vagyok szakértője a szexuális előjátéknak, sem általában a női anatómiának, de olvastam könyveket. Nézegettem magazinokat.

Amikor a tinédzserkorba léptem, Bradford egy halom magazint hozott nekem, hogy nézegessem őket, és azt mondta, hogy tudni fogom, mit kell tennem. A testem megfelelően reagált, kíváncsian és érdeklődve lapozgattam az explicit fotókat. És amikor hazatérésem után felfedeztem Gabe számítógépén a videó- rekonstrukcióikat, amelyek hasonlóak voltak a magazinokban lévő képekhez, a kíváncsiságom csak fokozódott. A szexuális étvágyam egyre nőtt. Gyakran Sydney-t képzeltem el, amikor felfedeztem a saját testemet, és úgy képzeltem el őt, mint a felvételeken szereplő nőket.

Soha nem számítottam arra, hogy ezek a fantáziák valóra válnak.

Fogaimmal a fülcimpáját rágcsálom, ujjaimat gyorsabban mozgatom, hüvelykujjammal további nyomást gyakorolva körbe-körbe. Forró leheletem a füléhez ér, izgalmam szinte fájdalmas. Látni, ahogy ívbe hajol és vonaglik alattam, miattam, a legérzékibb dolog, amit valaha tapasztaltam.

– Hihetetlen vagy, Syd... – sóhajtom a nyakába, és próbálok továbbra is arra koncentrálni, hogy őt kényeztessem, ahelyett, hogy a lábaim között sajgó erekcióra koncentrálnék. Nyögdécsel, mocorog, buján és kielégülésre készen. Az ellenkező kezemmel megmarkolom a haját. – Tetszik, ahogy hozzád érek?

Egy megfejthetetlen nyögés a válasza, én pedig felemelem az állam, és nézem, ahogy elélvez. Térdei remegni kezdenek, bőre rózsaszínű és kipirult, ahogy a kézfejem átveszi a hüvelykujjam helyét, és lázas mozdulatokkal tenyérrel tapogatom, ujjaim mélyen és keményen eltemetve.

– Oliver... a francba, basszus... kibaszottul csókolj meg! – préseli ki magából, egész teste a határon tántorog. Sydney a hajamat markolva ránt le, a szája elnyílik a szükségtől, és amikor a nyelvünk követelőző sürgetéssel összecsap, összeomlik.

Sydney a kezemre tapadva élvez el, körmei a fejbőrömbe vájnak, nyögései a számban rekednek, a torkomban kúsznak lefelé, miközben én a nyelvemet a szájába mélyesztem. Reszketve elégül ki, közben szorosan kapaszkodik belém.

És én kiélvezem minden pillanatát, az ajkán szétterülő mosolyt, a tudattól, hogy én vagyok a felelős az extázisáért – azzal a felismeréssel, hogy én akarok az egyetlen lenni, aki felelős az extázisáért... örökre.

Mikor Sydney nehezen lélegzik alattam, teste még mindig remeg az orgazmusa utóhatásaitól, kiveszem a kezem az alsóneműjéből, és a szánk elválik levegőért. Belenézek az elkerekedett szemébe, és saját forró tekintetem felszítja a lángokat. És mielőtt újra megcsókolnám, a kezemért nyúl – a kezemért, amely tőle nedves és csillogó –, és az ajkamhoz emeli.

Azt akarja, hogy megkóstoljam.

A szemébe nézve, a két ujjamat a számba veszem, megízlelve a gyönyöre bizonyítékát. Nyalom és szopom, nem szakítva meg az erős szorításunkat, és ez egy nyers, mámorító pillanat, nézem, ahogyan néz engem, észrevéve, ahogyan az ő nyelve is kikukucskál, hogy megnedvesítse az ajkait. Felizgatja a látvány.

Amikor visszahajolok, hogy megragadjam ezeket az ajkakat, Sydney már rángatja lefelé a melegítőnadrágomat, és a várakozás és a borzongás remegése járja át a testemet.

Nem telik el sok idő, mire újra benne vagyok, kezeink összekulcsolódnak a feje fölött, a matrac nyikorog, a nyögések átfedik egymást, a szívek összekapcsolódnak és egymás dobbanásaival bélyegzik meg egymást.

És hamarosan el is múlik a reggel, és mindketten rájövünk, hogy teljesen megfeledkeztünk a reggelinkről.

 

 

Sydney szundikál az ágyamban, kimerülten a reggeli szeretkezéstől, és én magam is lecsukom a szemem, amikor Gabe lerogy mellém a kanapéra, és felriadok.

A jelen pillanatba térve fáradtan felsóhajtok, felkészületlenül a kioktatásra, amit kapni fogok.

– Nem kell mondanod semmit! Már tudom, mit gondolsz erről a kérdésről – mondom neki, és a tenyeremet a combomra simítom.

Balra pillantva mellém, Gabe végigfuttatja a nyelvét a fogain, szemei összeszűkülnek. Egy mosoly következik.

– Végeztem a zaklatással. Ti ketten olyanok vagytok, mint a kibaszott mágnesek, úgy tűnik. – Hátradől, a feje egy nehéz sóhajjal a párnára ereszkedik. – Különben is, ebben a pillanatban én is óriási képmutató lennék.

– Hogyhogy? – tűnődöm.

– Egy randi... egy istenverte randi, és máris megőrülök ezért a lányért. Alapvetően én Syd vagyok, ő pedig amolyan csajos verziója neked, de úgy tűnik, nem tudom megfogadni a saját tanácsaimat. Nem lehetek a megfelelő srác neki, tudod? Egy rakás szerencsétlenség vagyok... mint Sydney.

– Egyikőtök sem szerencsétlenség! Mindketten elképesztően kedvesek, nagylelkűek, viccesek vagytok – én ugyanúgy beleszerettem Sydney-be, ahogy Tabitha beléd, gondolom.

– Teljesen rettegek, hogy összetöröm, miután már annyi mindent legyőzött. És bassza meg, ember... annyi mindent legyőzött! Az a szarság, amit tegnap este megosztott velem...

Félmosollyal jelzem megértésemet.

– Nehéz összetörni valakit, aki már megtapasztalta a legrosszabbat az életből. Mi általában eléggé ellenállóak vagyunk.

Gabe valami tisztelethez hasonlóval néz rám, vonásai nyugodtak, tekintete lágy. – Tudod, nagyon örülök, hogy kijutottál onnan. Örülök... – Az ajkai megrándulnak, megrendíti a saját sebezhetősége. – Nagyon örülök, hogy újra testvérek vagyunk!

Viszonzom az érzést. – Te és Sydney minden bizonnyal a vezérfonalam voltatok a kihívások közepette, amelyekkel szembe kellett néznem. Nagyon hálás vagyok, hogy az én sarkamban vagytok!

Gabe láthatóan meghatottan bólint, álla lefelé billen.

– Nem vagyok jó ebben a nyálas szarságban – kuncogja, és egyik kezével a hajába túr, miközben mocorog a helyén. – Úgyhogy témát váltok valami sokkal közelebbi témára: szexre. Részletek, haver!

Most rajtam a sor, hogy mocorogjak. – Nem szívesen beszélek az intim pillanatainkról, Gabe!

– Ugyan már, Oliver, ez volt az első alkalom! Milyen volt? Elszállt az agyad?

Hőség kúszik fel a nyakamon, de nem tudok mit kezdeni az ajkaimra húzódó apró vigyorral. – Ez... egészen kellemes volt.

– Egészen kellemes? – gúnyolódik, ujjaival idézőjelbe rakva a szavakat. Az ismerős szemöldökét a szája ívével összhangban vonja fel. – Valamit adnod kell nekem!

– Nem fogok!

– Testvér a testvérnek, férfi a férfinak. – Gabe a szíve fölé teszi a kezét. – Anyám sírjára esküszöm, egy léleknek sem mondom el! Csak egy részletet a tegnap estéről.

– Az édesanyád Delaware-ben él.

– Haver. Metaforikusan.

Nevetve sóhajtok fel. Könyörtelen. – Rendben, egy dolog... – A fejemet csóválva és vigyorogva fordulok felé. A drámai hatás kedvéért elnyújtom a csendet, majd így válaszolok: – Sydney Neville figyelemreméltó epres daiquirit készít.

Három teljes másodpercig bámul rám, a válaszom iszapként regisztrálódik. Aztán mindketten nevetésben törünk ki, a vállunk rázkódik, a köztünk lévő szeretet tapintható. Most először vagyok igazán és kivételesen boldog. Családom van. Szabadságom és lehetőségeim vannak, friss levegő és napsütés. Van reményem. Van értelmem.

Az enyém.

Ahogy kényelmes csöndbe burkolózunk, Gabe újabb témaváltást kezdeményez, a lábát a dohányzóasztalra emeli, és bokánál keresztbe teszi. – Szóval, gondolkodtál már azon, hogy összebútorozz az öreggel? Nem mintha azt akarnám, hogy elmenj, de nem tagadhatom le annak a vonzerejét, ami ott van... ez a felnőtt szarság stresszes. Ha felajánlana egy bérmentes helyet a tóparti házában, anyagi támogatással együtt, valószínűleg azonnal belemennék. Lehet, hogy soha többé nem szexelnék, de bassza meg! – nevet fel, és összefonja a karját.

– Gondoltam rá – ismerem be, és felidézem, ahogyan újra és újra lejátszottam a forgatókönyvet a fejemben, és nagyon nehezen tudtam visszautasítani egy ilyen nagylelkű ajánlatot. Ideiglenes teher lenne egy valódi jövőért cserébe. Bár Sydney nem tűnik anyagias típusnak, valamikor biztosan vágyik majd ajándékokra, nyaralásokra és olyan randevúkra, amelyek nem a nappali kanapéját érintik. A barátságunk és a vonzalmunk csak addig visz el minket, amíg a stresszfaktorok nem kezdenek méregként beszivárogni – a karrier, a jármű és a fenntartható jövedelem hiánya az elsődleges aggodalmak. – Szerinted el kéne fogadnom?

Gabe elgondolkodó szünetet tart, mielőtt megvonja a vállát. – Úgy értem, pokolian fogsz hiányozni, de lehet, hogy ez lenne a legjobb az érdekedben. Nem könnyű harmincévesen a nulláról kezdeni. Néha szükségünk van arra a lökésre, és a legtöbb embernek nincs olyan jó lökése, mint ami neked az asztalon van, tudod?

Bólintok, látom, hogy mit akar mondani. – Igen. Okos lépésnek tűnik. Majd megbeszélem Sydney-vel és...

– Elmész?

A hangja miatt megfordulok a kanapén, és viharos szemekbe nézek, amelyek úgy csillognak, mint a tócsák egy zápor után. – Sydney... felébredtél – mosolygok, túlságosan örülök, hogy látom, mert mindig ez lesz a reakcióm, ha meglátom.

Sydney átöleli magát, még mindig az én pólómban van, az előző esti bőrnadrágjával együtt. Az alsó ajkát a fogai közé szívja.

– Elmész, Oliver?

– Én... nem tudom! Reméltem, hogy megbeszélhetnénk.

Lassú bólintással fogadja, amihez feszes állkapocs társul. – Nem is tudtam, hogy van miről beszélnünk!

– Sajnálom, ez egy hirtelen fejlemény volt. – Dühös. Megbántódott. Érzem, ahogy sugárzik belőle a súlyos érzelem, ami szinte megfojt. – Syd, én csak próbálom felmérni, mi a legjobb nekem. Nekünk.

Gabe hallgat, és a mobiltelefonjával tereli el a figyelmét, míg Sydney a cipője keresésébe kezd. Szipogva trappol lefelé a lépcsőn, hogy felvegye őket.

– Semmi baj! Mennem kell... meg kell néznem Alexist.

– Sydney! – Talpra állok, követem őt a lépcsőn lefelé, szívemet átjárja az aggodalom. – Syd, kérlek! Nem áll szándékomban megbántani téged! – A cipőjébe lép, engem figyelmen kívül hagy.

– Kérlek, ne zárj ki! Szeretnék erről beszélni!

Sydney sebzett pillantást vet rám, miközben a kabátjáért nyúl. – Nincs miről beszélni! Nem vagyunk egy hullámhosszon, és ez az én hibám!

– Ez egyáltalán nem igaz – próbálok érvelni, miközben az aggodalmam egyre csak dagad. – A Genfi-tó alig egy órányira van innen – megoldhatjuk. Csak ideiglenes lenne.

– És mi lesz, a hétvégét Travis tartalék hálószobájában dugással töltjük, aztán mindenki visszatér a külön életébe? – Sydney félretolja a szeme elől az elszabadult hajfürtöt, az arca kipirult a felháborodástól. – Nem, köszönöm! Nem erre szerződtem!

– Nem is tudtam, hogy van egy pontozott vonal! – Emlékezetem szerint most először bizsereg a bőrömön a felháborodás érzése. Forr a vérem a dühtől, a kétségbeeséstől, a szétesés beteges érzésétől. Mindent félreértett. – Én ezt érted tenném, Sydney! Próbálok jobb emberré válni – egy olyan férfivá, akire büszke lehetsz! Egy olyan férfivá, akinek megvan a lehetősége arra, hogy gondoskodjon rólad.

Sydney felhúzza a kabátja cipzárját, és megáll, hogy a szavaimra figyeljen, a tekintetét éppen rajtam túlra szegezi. Az álla megremeg, miközben a válaszát fontolgatja. Nagyot nyelve végül így válaszol: – Ismersz engem, Oliver! Nincs szükségem arra, hogy bárki is gondoskodjon rólam! – Hangja csendes elmélkedésbe merült, tekintete meghatóan vándorol vissza rám. – Én csak téged akarlak! Mindig is csak téged akartalak!

A szívem összeszorul, amikor megfordul, hogy kisétáljon a bejárati ajtón. Hogyan tud az együtt töltött tizenhat óra után csak úgy kisétálni? Még csak esélyt sem adott arra, hogy megbeszéljük a körülményeket. Utánaszólok, és cipő és kabát nélkül tolakodom át az ajtón. – Sydney!

– Csak egy kis térre van szükségem, Oliver! – feleli a válla fölött, és az udvaron keresztül a háza felé trappol. – Csak gondolkodnom kell!

Bámulom a visszavonuló hátát, szúró szemmel, libabőrösen a fagyos levegőtől. Nem mond mást, miközben eltűnik a bejárati ajtón, aminek hatására a fejemet a kezembe hajtva a veranda lépcsőjére rogyok. A frusztráció felemészt, nem tudom, hogyan tovább. Nem erre a reakcióra számítottam tőle. Egyáltalán nem erre számítottam, tekintve az intimitást, amit az imént megosztottunk egymással.

Miközben ülök és a bennem kavargó furcsa, új érzelmeken rágódok, ujjaimat az arcom elé emelem, ujjbegyeimmel az ajkaimra koppintva.

Sydney teret akar. Én tudok neki teret adni.

Bármit megadok neki, amit csak kér.

Mielőtt talpra állnék, az udvar bal oldalán egy villanásnyi mozgást kap el a szemem. Összehúzom a szemöldököm, tekintetem a forrást keresve a környezetemet fürkészi.

Nem látom előre, amit látok.

Athena.

A kis barátom néhány méterrel arrébb ül, és valamit rágcsál a két első mancsa között. Szembefordul velem, sötét gombszemei az enyémre szegeződnek, mintha arra várna, hogy odahívjam.

Egészen biztosan Athena. Érzem a csontjaimban. Nem sok mosómedve aktív nappal, és aligha lenne olyan bátor, hogy velem beszélgetne.

– Athena – suttogom, hangomat hívogató hangsúly szövi át. – Visszajöttél.

A mosómedve először lassan közeledik, majd a maradék utat végigugrálja, amíg a lábamra nem kapaszkodik. Savanyú hangulatom szétfoszlik a társaságában.

– Hiányoztál, Athena! – mondom neki, megsimogatva a szőrös fejét, és figyelem, ahogy a lábszáramhoz simul. – Annyira aggódtam!

Felmászik a betonlépcsőre, és leül mellém, mint egy ember. Csodálom az intelligenciáját, és azt a képességét, hogy képes kapcsolatot teremteni egy emberi lénnyel. Ez nem különösebben normális, és biztosan nem is mindennapi. Ő egy rejtély.

A mobiltelefonom rezegni kezd az elülső zsebemben, és előhalászva a képernyőre pillantok. Meglepődve látom a nevet, és azon tűnődöm, miért nem személyesen beszél velem. Pont az ablaka előtt állok.

 

Sydney: Nem viszonoztad.

 

Ránc képződik a szemem közé, ahogy elolvasom a szavait, kezem még mindig Athena füle között mozog.

Mit nem viszonoztam?

Ezek a rejtvények és kétértelmű üzenetek összezavarnak engem, és arra késztetnek, hogy megdörzsöljem a fejem, és felidézzem az összes korábbi beszélgetésünket. Athena a bordáimhoz nyomja az orrát, én pedig akaratlanul is elmosolyodom, miközben az elmém elkalandozik. Újra megteszi, és valamiért kénytelen vagyok felnézni.

Sydney az irodája ablakánál áll, és ujjbegyeit az üveghez szorítva rám bámul.

És valahogy, pont akkor, a célzása megvilágosodik előttem. A gyomrom görcsbe rándul.

Szerelem.

Soha nem mondtam neki, hogy szeretem.