13.-14. Fejezet

 

Tizenhárom

 

Sydney

 

Fordította: Calliope

 

Elcsesztem.

Nem kellett volna megcsókolnom.

Majdnem negyvennyolc óra telt el azóta, hogy a gyerekkori legjobb barátomon terpeszkedtem a nappalim kanapéján, és még mindig emlékszem minden egyes pillanatára.

Pontosabban a vaginám emlékszik.

Annyira el vagyok cseszve!

Miután a napot a határidők bepótlásával, és a szekrényem rendezésével töltöttem, mindkettő kellemes figyelemelterelés Oliver furcsán ügyes nyelvének emlékéről, itt az ideje, hogy lezuhanyozzak, és kitaláljam az esti terveimet, tekintve, hogy ma este nem dolgozom a klubban.

A telefonom zümmög a komódom tetején, és felkapom, mielőtt még áthúznám a fejemen a festékkel összekent felsőmet.

Clem: Hé, ribi!

Én: Mizu ribanc?

Clem: Poppy Nate-tel van ma este. Dolgozol?

Tökéletes!

Én: Nada. Rum Runners és megbánás?

Clem: Igennn! Döntsük el most rögtön, hogy milyen szar életproblémákat fogunk elinni ma este. Te kezded!

Én: Megcsókoltam Olivert.

Hosszú, drámai szünet következik, amitől a bensőmben felkavarodik a szorongás.

Clem: Feldolgozom.

Fenébe! A telefonom képernyőjére bámulok, miközben hanyatt zuhanok az ágyamra melltartóban és sportnadrágban, és várom az elkerülhetetlen előadást.

Clem: Rendben, nem tudom feldolgozni. Kérlek, részletezd!

Én: Haver, ez magától értetődő! Ajkaink és nyelvünk érintkezett. És sokkal jobban tetszett, mint gondoltam, hogy fog. Megkért, hogy tanítsam meg, hogyan kell csókolózni, de az kurva biztos, hogy nem volt szüksége sok útmutatásra. Most aggódom, hogy ez furcsa lesz köztünk. :(

Clem: Francba! Ez annyira dögös.

Én: Nem segítesz!

Clem: Ma este többet fogunk beszélni. Most megyek, hogy eldobjam Poppyt. Szeretleeek!

Épp akkor nyomok egy pusziarcos emojit, amikor megszólal a csengő.

Aj! Visszabújok a felsőbe, és lekocogok a lépcsőn miközben lesimítom. Nem igazán vagyok megdöbbenve, hogy Oliver áll az ajtó túloldalán, de az megdöbbentett, hogy a szívem több mint egy ütemet ugrik a látványára, sötét futónadrág és egy ropogós, fehér póló, ami kiemeli a mellizmait.

És akkor a szívem majdnem spontán felgyullad, amikor meglátom az egyszál virágot a kezében, a szárát a hüvelyk- és mutatóujja között görgetve.

– Hello! – köszönt imádnivaló gödröcskés mosollyal az arcán.

Pislogok egyet: – Uhh… bassza meg!

Oliver szemöldöke a hajvonalához emelkedik, az arca szerény rózsaszín árnyalatúvá válik. – Tessék?

Megrázom a fejem és átkozom a szavak választásában való alkalmatlanságomat, majd bevezetem őt a házba miközben egy hajszálat fújok ki a szememből.

– Bocsánat, nem úgy értettem… a fenébe is, mit keresel itt? És ami még fontosabb miért van nálad virág?

– Ez a tiéd. Elfutottam a tóhoz, ahol a tűzijátékot néztük, és rengeteg amerikai lótuszvirágot találtam ott. Úgy gondoltam illene hozzád. – Átnyújtja nekem a buja, sárgás szirmú virágot. – Tetszik?

Persze hogy tetszik. Ez a legédesebb dolog, amit valaha is láttam életemben, és lehet, hogy könnyekben fogok kitörni.

Bólintok és elfogadom az ajándékát, lusta körökben forgatva a szárát. Az én ellentmondásos tekintetem Oliver szegeződik, aki feszülten figyeli a reakciómat.

– Oliver… miért vagy itt?

– Reméltem, hogy újra megcsókolhatlak.

A szívem kitör. Szakad és robban, tűzijáték és szikra.

Viszlát szívem!

Egy hang siklik ki az ajkaim közül, aztán kifújok egy újabb éles lélegzetet. – Ez nem így működik! És nem mondhatsz csak úgy ilyeneket!

– Miért nem? – kérdezi ártatlanul.

Majdnem azt mondom, hogy azért, mert az ágyékom nem bírja, de helyette inkább összeszedem magam.

– Mert barátok vagyunk. Ez csak… gyakorlás, emlékszel? Egy egyszeri dolog, csak kutatási célra.

– De nagyon élveztem!

A testemen az egész bőröm elvörösödik egyetértésül.

– Jó. – Megköszönöm a torkomat. – Akkor azt hiszem jól megtanítottalak.

– Élvezted?

Az őszinteséget választom. Oliver mindig őszinte, és ez az egyik kedvenc tulajdonságom benne. – Um… igen, élveztem.

Még jobban élveztem este, amikor a takaróm alatt az…

– Örülök.

A mosolya büszkeséggel és megkönnyebbüléssel van tele, amitől az elhamvadt szívem sajogni kezd.

– De ez nem jelenti azt, hogy újra meg kellene tennünk. Mi valójában nem randizunk, emlékszel?

Egy ütem. Egy lélek kiszippantó ütem, és az a drága mosoly szétmorzsolódik, a tekintete a padlóra mered. Oliver új mosolyt erőltet magára, bólint, megjátssza magát, mintha egy lenne közülünk. – Igen, igazad van! Bocsánatot kérek, hogy pimasz voltam, most már magadra hagylak!

Az ujjaim kinyúlnak és a csuklója köré fonódnak, elkapva, mielőtt még túl messzire sodródna.

– Oliver... – A tekintetünk találkozik, kék a barnával, mind a kettőnknek egy kicsit megbántott a tekintete. – Figyelj, sokat jelentesz nekem! A barátságunk pokolian sokat jelent nekem. Az ilyen dolgok – csókolózás, szex, romantika – mindent megnehezítenek. Ez szétszakítja az embereket, és én nem vagyok hajlandó téged újra elveszíteni! Ami most köztünk van az jó. Ne rengessük meg!

Oliver figyelme arra szegeződik, ahogy a kezem végig csúszik a csuklóján, amíg ujjaink össze nem fonódnak. A szája a leghalványabb mosolyra rándul, mielőtt gyengéden megszorítja a kezem, és felnéz rám. – Megértem Sydney!

– Tényleg?

Tudnom kell! Nem veszíthetem el!

– Igen. – A szó úgy szökik ki belőle, mint egy feszült suttogás, elfogadással és vereséggel átszőve. Mielőtt kisétál, a szemében valami kíváncsiság csillan, valami kereső. – Kérdezhetek valamit?

– Persze – válaszolom, a tétovázásom nyilvánvaló. Már tudom, hogy nem tudok hazudni neki.

Kérlek, ne kérdezd meg, hogy mit csináltam miután elmentél aznap este…

Oliver elfordítja a tekintetét, aztán elengedi a kezem, hogy beletúrhasson a túlságosan megnőtt hajába, és a látványt éppoly szexinek találom, mint amilyen fiúsan bájosnak. A haja rövidebb, mint a felfedezésekor volt, de még mindig bozontos, egy kicsit hullámos, és épp annyira hosszú, hogy belekapaszkodjak, amikor…

Állj Sydney!

– Volt valaha közted és a testvérem között romantikus kapcsolat?

Oliver hangja átvág a helytelen gondolataimon, és átmenetileg megdöbbentett a kérdése, mert nem számítottam rá. – Istenem, nem! Ez nem olyan kettőnk között! Mármint, csókolóztunk párszor évekkel ezelőtt, de ez mindig akkor volt, amikor részegek voltunk, és mindig megbántuk.

Oliver engem tanulmányoz, a szeme aranylóan csillog.

– Nehéz ezt elhinnem.

Nem tehetek róla, de megsértődöm, miközben védekezőn keresztbe fonom a karjaimat. – Miért is?

– Nehezen hiszem el, hogy valaki, aki megcsókolhat téged, megbánja.

A feszültségem egy szempillantás alatt szertefoszlik, a falaim a lábam előtt omlanak össze, és a szívem maradványai mellett landolnak. Nem tudom, hogyan válaszoljak.

– Legyen szép estéd, Sydney!

Oliver bólint búcsúzóul, és ez búcsúnak érződik, és elkezdek pánikba esni, amikor kilép a bejárati ajtón. A hangom elárul engem, miközben az egyik kezem az ajtókeretet szorítja, visszatartva engem. – Rendben vagyunk, ugye?

Megígérte!

Oliver felém fordul, miközben hátrálva folytatja a sétáját a gyepet keresztülszelő köves ösvényemen.

– Hát persze!

A kétségbeesett mosolyom az ő engedékeny mosolyával párosul.

És miközben a lótuszvirágot a mellkasomhoz szorítom, fogalmam sincs, miért fáj ez nekem annyira.

 

 

Négy fájdalmasan magas tűsarkúban sétálunk az ismerős bárpulthoz, a karunk összekulcsolva, testünkön szexi izzadság csillog, amit csak akkor produkálhatsz, ha Justin Timerblake-re táncolsz.

Brant felénk kacsint, miközben bajnokként egyszerre több feladatot is elvégez.

– Neville! Azt hittem, hogy odakint rázod a segged! – Egy biccentés következik a nővérem felé. – Jó látni téged Clem!

Clementine hozzám hajol, ajkai a fülemet súrolják.

– Biztos vagy benne, hogy meleg?

Mogyoróbarna szemek vándorolnak rajtam a másodperc töredékéig, mielőtt a munkatársam kioszt egy kör felest a mellettünk álló lánycsoportnak. Hmm. – Meghatározásra vár – suttogom vissza.

– Szervusz! – Rebecca dolgozik ma este a bárban Branttel, a neonzöld pixi frizurája, és az átszúrt szemöldöke feltűnően kifejezik punk rock stílusát. Alacsony testalkata és finom vonásai miatt úgy néz ki, mint egy vagány Csingiling, aki megszívatja a fejedet. – Örülök, hogy most az egyszer a másik oldalon látlak! Mit adhatok nektek lányok?

Előrehajolok a pulton, az esti mérgünkről vitatkozom, amikor Brent besöpör, és két felest tol elénk, egy újabb kacsintással és egy gyors pillantással a dekoltázsomra. Dupla hmm. Az én „köszim” a hátával találkozik, miközben a másik oldalra húzódik, hogy kiszolgáljon egy másik csoportot.

– Fúj, Istenem mi ez? – Clem az orrát ráncolja, ahogy beleszagol a rejtélyes felesbe, és bepréseli magát közém és egy másik vendég közé. – Olyan szaga van, mint a citrusféléknek és az akkumulátorsavnak.

Az enyém pillanatok alatt lecsúszik, az én rándulásom csak enyhe. – Kamikaze.

– Kelleni fog egy kísérő. Azt hiszem, már túl öreg vagyok a felesekhez. – Clem leereszt, szánalmas kifejezés ül az arcára, mielőtt lenyeli a koktélt. – Francba, ez lehangoló! Még több felest kérek!

Rebecca elvigyorodik a Jägerbomba alkotásai közepette. – Megvagy kislány!

 

Egy órával később egy magas asztalnál bújunk össze, kölcsönös mámorunkban, egy érzelmekkel teli beszélgetést folytatunk a békákról.

Clementine szemében könnyek csillognak. – Nem érted tesó! – Megszorítja az alkaromat az asztal fölött. – Soha nem fogom megtudni, mi történt velük. Soha!

– Mindent megtettél, amit csak tudtál – mondom hajthatatlanul.

A testvérem újra átéli a traumatikus történetét gyerekkorából, amikor egy vödörnyi ebihalat fogott ki a helyi tóból. Naponta gondozta őket heteken át, nevet adott mind a kilencnek: Tad egytől-kilencig. Nagyon okos.

Egy borús nyári reggelen, Clem kimerészkedett, hogy megnézze hüllő gyermekeit, és az összes eltűnt. Egyszerűen eltűntek. Valamiért, ez az emlék tizenhét évvel később is megvan, és majdnem minden részeg beszélgetésünkkor előjön.

Clem melankólikus sóhajjal elengedi a karomat.

– Utálom, hogy nem tudom.

– Valószínűleg kicsi lábakat növesztettek, és elugráltak egy zavaros mocsárba a békák álmából.

– Vagy megette őket egy seggfej róka.

– Minden bizonnyal ez a valószínűbb forgatókönyv.

Ekkor mindketten felsóhajtunk, a majdnem üres poharainkért nyúlunk. A pillantásom ráesik, az oldalra tűzött hajára, ami még mindig kék csíkokkal van átszőve, és részben rátapadt a homlokára. – Ha már a nemtudásról beszélünk… – kezdem, megforgatva poharamat az ujjaim között. – Elmondod valaha is, hogy mi történt Gabe-bel?

Egy rándulás, majd egy vállrándítás. – Áhh! Nem nagy ügy, őszintén.

– Azt mondta, hogy szex közben léptél le, aztán meg nem jelentél meg a buliján. Nekem nagy ügynek hangzik.

Valami megvillan a szemében, valami komoly dolog jelenik meg a kobaltkék szemeiben. – Még mindig alkalmazkodom. Azt hittem, készen állok, de ő csak emlékeztet engem arra… – Clem szavai a klub zajának tengerébe vesznek, a figyelme most a vízzel felhígított Rum Runnerére szegeződik. – Nem számít!

Összevonom a szemöldököm. Nat egyáltalán nem hasonlít Gabe-re, a sosem-gyűrött-öltönyeivel és a country club hozzáállásával. – Gabe soha nem bántana szándékosan téged tesó! Ő a legjobb srác a világon.

– És Oliver.

Rajtam a sor az összerezzenésben. – Igen. – válaszolom visszafojtott lélegzettel. – És Oliver.

– Tudod, hogy egész éjjel arra vártam, hogy megtudjam mit csináltatok. Ideje, hogy elmondd Syd!

A szemöldökét mozgatja felém, amitől lecsúszom a székemben. – Szép átirányítás!

Clem csettint a nyelvével. – Részleteket! Most, kérlek!

– Gyakorolni akart – motyogom, miközben az utolsó kortyokat iszogatom a cukorral ízesített rumomból. Sötét körmeim az asztallapon dobolnak, ahogy az emlékek erdőtűzként végigsöpörnek rajtam. – Kénytelen voltam.

– És élvezted – erősíti meg, összehúzott és érdeklődő szemekkel.

– Talán. – Megköszörülöm a torkom, és kihúzom magam ültömben. – De most komolyan, ez nem az, amire gondolsz! Oliver nagyon vonzó pasi. Vaknak és megtörtnek kell lenned, hogy ne élvezd a csókolózást vele!

Clem szélesen vigyorog, incselkedő szándékkal.

– Gondolod, hogy több gyakorlásra lesz szüksége?

– Ne is gondolj rá!

Egy zihálás. – Kezdesz érzéseket táplálni iránta ugye?

A saját zihálásom szorosan követi. – Nem!

Ajkai oldalra húzódnak, szemei még jobban hunyorognak, mint korábban. Olvas bennem a nő. – Védekezel. Elpirulsz. Piszkálod a szívószálad. – Clem elégedetten fújtatva dől az üléstámlájának. – Belezúgtál!

Nem vagyok szerelmes!

Nem vagyok szerelmes. Nem kötődöm. Nem ragadnak el az érzések.

A tesóm tudja ezt.

Mindenki tudja ezt.

Randizom. Élvezem az alkalmi egyéjszakás kalandokat. Néha az egy kettőbe vagy háromba fordul, de soha nem fejlődik tovább alkalmi szexnél, és én jobban szeretem ezt így. Nem vagyok érzelemmentes; csak óvatos. A kapcsolatok szívfájdalmat is hoznak, és nincs méltóság a szívfájdalomban.

Szeretem a méltóságomat.

És túlságosan szeretem ahhoz Oliver Lynch-et, hogy összetörjem a gyönyörű szívét.

– Föld tesónak – mondja Clem, csettintve az ujjaival az arcom előtt. – Azon gondolkozol, hogyan fogod ellopni annak a fiúnak a szüzességét ugye?

– Aligha – horkantom.

De most már igen.

– Úgy értem, miért ne te? – folytatja, mintha arról vitatkoznánk, hogy ki áll készen egy rohadt előléptetésre a kisboltban. – Nem mintha prűd lennél. Biztos vagyok benne, hogy olyasvalakinek szeretné odaadni a V-kártyáját, aki az ő érdekeit tartja szem előtt.

– Soha nem kellett volna beszélnem a csókról – morgom, szó szerint gyűlölve a beszélgetésnek ezt a fordulatát. A bizsergésem gyorsabban halványul, mint az érdeklődésem Lorna Gibson Biblia Klubja iránt. – Ez nem olyan Oliver és köztem! Ő… minden szempontból kibaszottul tökéletes, és a pokolba is, kizárt, hogy én legyek az, aki megrontja őt.

– Inkább te, mint valami ribanc, aki nem az ő érdekeit tartja szem előtt. Tudod, hogy a nők sorban fognak állni a verandáján – Oliverhez hasonló pasikkal ők nem is csinálják.

Ebben igaza van. Akaratom ellenére is összeszorulnak a fogaim, amikora arra gondolok, hogy Oliver véletlenszerű lányokkal randizik, vagy lefekszik olyan nővel, aki nem ismeri őt, nem érti őt meg úgy, mint én.

Ez egy nevetséges, indokolatlan gondolat, aminek semmi keresnivalója nincs az agyamban.

Oliver felnőtt féri, aki napról napra erősebb és magabiztosabb. Munkát szerez, letelepedik, szabadon repül majd, mint a madarak, amiket lenyűgözve néz a háza előtt.

Virágozni fog. Egy nap talán megváltoztatja a világot.

És én ezt nem akadályozhatom meg.

– Nem fogok lefeküdni vele! – mondom halkan, de határozottan, átszellemülten meredve a faasztalra ragadt ragacsos szirupfoltra. – Tönkretenné mindazt, amit az elmúlt hónapokban újraépítettünk.

Clem egy cinikus pillantást villant felém, meglendítve vállig érő haját egyik oldalról a másikra. – Te romlást látsz ott, ahol én lehetőséget – állapítja meg pátosszal. – De elfogadom a visszás gondolkodásmódodat. Nem fogom többé felhozni! – Celementine feláll a székéről, megigazítja a miniszoknyáját, és fejével a bárpult felé biccent. – Még egy italt?

Istenem igen! Követem a példáját, figyelmen kívül hagyva a szúrást, és a pulthoz vonulunk. Rebecca integet nekünk a túloldalról, én pedig azt tátogom neki, hogy „ráér”. De ő megpaskolja Brant vállát, és felénk mutat, amiért egy kacsintást és egy könnyed vigyort kapunk.

Harminc másodperccel később már friss koktélokat kortyolgatunk, készülve egy újabb körre a táncparketten. De mielőtt a villogó DJ fények odavonzanának minket, Clem telefonja csörögni kezd a táskájában. Az ezt követő szemforgatásából arra következtetek, hogy Nate az.

– Gyorsan! Hangos itt bent! – veszi fel Clem a hívást fogadva. A füléhez tartja a telefont, és figyelmesen hallgatja, az arcvonásai pedig valami fagyosra váltanak. – Micsoda?

A figyelmem felébred, tekintetem a hamuszürke nővéremre szegeződik. Clem feszülten a hajába túr, meghúzva a gyökereit, magába szívva azt, amit Nate mond neki.

– Rendben, máris indulok! Jézusom… vidd be őt! A kórházban találkozunk!

Francba!

– Mi a fene volt ez? – kérdezem feldúltan. – Poppy jól van?

Clem visszateszi a telefonját a táskájába, és pénzért kotorászik benne. Remeg a keze. – Elesett és beverte a fejét a parkba ma este, de Nate azt mondta, hogy néhány könnycsepp után úgy tűnt, jól van. Most meg hány és fejfájásra panaszkodik. Azt hiszem agyrázkódása van.

– Ó Istenem!

– Annyira sajnálom tesó! Itt van egy kis pénz Uberre. – Clem próbálja nekem adni a pénzt, de én elutasítom. – Kérlek vedd el! Szörnyen érzem magam, amiért itt hagylak!

– Szó sem lehet róla, rendben leszek! Menj, vigyázz a kicsikédre!

Brant megáll előttünk, előre dőlve a tenyerére támaszkodik.

– Majd én hazaviszem – ajánlja fel. – Nem probléma. Egy óra múlva lejár a műszakom.

– Te vagy a legjobb – mondja gyorsan Clem, máris távolodik a pulttól, a félelem hullámokban sugárzik róla. – Szeretlek, ribi!

– Jobban szeretlek ribanc! Majd tájékoztass!

Egy biccentés, és már el is tűnt.

Visszafordulok Brant felé, és egy őszinte mosolyt villantok rá. – Biztos vagy benne, hogy nem bánod, hogy kitérőt kell tenned miattam? Nem a város másik felén laksz?

– Rendben vagyok! Nem nagy ügy. Igyál, és érezd jól magad! – Megkocogtatja az ujjait a pulton, mielőtt visszatér a munkához, szűk pólója minden egyes feszes izmát megmutatja.

Megesküdtem volna rá, hogy meleg.

 

 

Vicces történet...

Brant nem meleg.

Tudom, mert az ajkaink összetapadnak, miközben felfelé botorkáltunk a kavicsos járdámon, heves kezekkel és ügyetlen lábakkal.

Elhúzódom levegőért.

– Teljesen azt hittem, hogy meleg vagy – motyogom egy feszült nevetéssel, miközben Brant az öklébe szorítja a hajamat és vigyorog.

– Miért gondoltad ezt?

– Mert flörtöltél valami előkelő főiskolás sráccal, amikor kezdtem dolgozni.

Egy csókot nyom a számra, a szórakozása nyilvánvaló.

– Tippek, Neville. Meg kell tanulnod olvasni a szobában.

Pont.

Visszatérünk az eddigi foglalatossághoz, és addig forgat, amíg a téglafalnak nem szorít. Először élvezem. Brant szexi, teljesen az esetem, és a szája forró és ügyes. Olyan íze van, mint a mentának, és a rohadt jó időtöltésnek.

De amikor a kezei a csípőmbe markolnak, visszakerülök a nappalimba, negyvennyolc órával ezelőttre, és Oliver kezei vannak rajtam ugyanebben a pozícióban. Pontosan így tartva engem. Az ő szemei merednek rám, vörös és arany foltokkal, úgy ragyog, mint az olvadt naplemente.

És abban a pillanatban, amikor ez az emlék végigsuhan az agyamon, keresztülhúzza az én tökéletes jó estémet, fulladozok. Megdermedek. Elfordítom a fejemet, és Brant ajkai az arcomhoz érnek.

Rövid ideig még csókol, lázas nyelvével végig simít a nyakamon, de én már kijelentkeztem. És Brant ezt akkor veszi észre, amikor a kezeim elernyednek az oldalam mellett, és kiszökik belőlem egy legyőzött lélegzet. Megáll, ujjai megakadnak a felsőm alatt.

– Elvesztettelek ugye?

A kemény nyelés égeti a torkomat. – Nem, én... mármint, azt hiszem csak fáradt vagyok. Sajnálom!

Fenébe! Basza meg! Basszus!

Brant elhúzódik, a szememet keresi, az igazság visszaragyog a világoskék mélységből. Lehajtja a fejét, majd egy önkritikus kuncogással elenged. – Francba! És én még itt prédikálok a szoba olvasásáról...

– Brant, jól olvastál a szobában. Teljesen azt terveztem, hogy ma este felmászom rád, mint egy fára.

Egy lépést hátrál, és én hiányolom a melegséget, de nem vagyok benne biztos, hogy az ő melegségét hiányolom.

Ujjaival beletúr koromfekete hajába, arcát felfújja egy lélegzettel, majd keményen kiengedi. – Semmi baj Neville! Nincs harag!

– Istenem, de béna vagyok! Tényleg sajnálom! – nyögöm ki, zavarodottságom alkohollal és bűntudattal keveredik. A tenyerem az alkarja köré fonódik, és elég nyomást gyakorlok rá, hogy fizikailag is átadjam a bocsánatkérésemet. – Esküszöm, hogy nem miattad van! Fáradt vagyok, és aggódom az unokahúgom miatt. Talán elhalaszthatnánk?

Brant az állam alá helyezi az egyik ujját, a hüvelykujja az álkapcsomat súrolja, miközben a tekintete belém fúródik, és próbálja meglátni a nagyobb képet. Halvány mosoly fut át az ajkán. – Ne kérj bocsánatot Syd! A szemedben hordod a szíved, és az egyértelműen foglalt.

– Mi? Nem...

Egy csókot nyom a homlokomra. – Találkozunk jövő héten?

Csak egy bólintásra telik tőlem.

Brant rám kacsint a védjegyévé vált kacsintásával és elsétál, a kulcsait a levegőbe dobja majd elkapja őket, mielőtt eltűnik a Highlanderjében.

A lábam a házamat szegélyező faforgácshoz gyökerezik, az állkapcsom fáj a feszültségtől és a szavaktól, amiket nem sikerült kimondani.

A szívem foglalt? Miféle nyálas baromság ez?

Talán tényleg szarul olvas a szobában.

Magamra találva, ellököm magam a téglafaltól és beletörődöm a magányos éjszakába gyorskajával és olvasással, miközben várom a híreket Poppyról.

Ez rendben van. Alexis jó társaság.

Mielőtt a tornácra érnék, a perifériás látásom mozgást észlel tőlem jobbra. A fejem abba az irányba fordul, és a testem megmerevedik, amikor meglátom Olivert, amint a lépcsőn ül, lehajtott fejjel, a térdei közé bámulva.

Francba!

Egy epikus csókon osztoztunk, és két nappal később azt látja, ahogy a munkatársammal csókolózom a pázsiton, mint egy óriási tetű. Én vagyok a legrosszabb!

Oliver nem néz rám, de tudom, hogy látta. És tudom, hogy a csóknak, amit megosztottunk, nem kellett volna jelentenie semmit, de nyilvánvalóan jelentett valamit neki.

Nekem is jelentett valamit.

Az alsó ajkamba harapva, sekélyesen levegőt veszek.

– Szia – szólítom meg, nézem, ahogy a fejét felkapja, hogy megtaláljon a sötétben. – Későig fenn vagy.

Egy részem arra számít, hogy ellenségeskedést látok. Féltékenységet. Dühöt.

De Olivert mosolyog. Kurvára mosolyog, és ez sokkal rosszabb érzés.

– Nem tudtam aludni. Szeretem hallgatni a tücsköket és kabócákat, amikor nyugtalan az elmém.

Lenézek a festett lábujjaimra, amelyek kikandikálnak a túl szoros tűsarkú cipőmből, a karjaim páncélként fonódnak körém.

– A nyári éjszakák a kedvenceim – válaszolom a szomszéd udvarból. – A hűvös páratartalom. A ragacsos szellő. A természet hangjai, vibráló és élő.

Elkalandozom. Hülyeségeket beszélek majdnem éjfélkor, próbálok úgy tenni, mintha Oliver nem látta volna a nyelvem egy másik fickó szájában. És nem tudom miért, nem értem miért érzem a bűntudat keserű szorítását, ahogy a törékeny belsőm köré szövődik, de így van.

Kurvára érzem.

– Megnyugtató. – Ért egyet Oliver, a hangja alig hallható, ahogy megakad az enyhe huzatban, ami hozzám jön. Aztán feláll, mindkét kezét a zsebébe csúsztatja és pillantása találkozik a bűnbánó tekintetemmel a csillagos éjszakában.

 

– Milyen érzés volt számodra?

– Mintha a galaxis minden csillaga a Földre zuhanna és a bőröm alá kúszna.

 

Nyelek egyet. – Jó éjt Oliver!

– Jó éjt Syd!

Ismét elmosolyodik, tudálékosan, de melegen és befelé fordul.

Én is így teszek.

A táskámat a földre dobom és lerúgom a nevetséges magassarkúm, kiengedem a levegőt, amit mintha egész éjjel visszatartottam volna.

Nem csináltam semmi rosszat. Oliver nem volt mérges.

Minden rendben van. Csak az alkohol okozta érzelmek ütik fel a fejüket.

Elégedetten a helyzetértékelésemmel, elindulok az emeletre, és elkezdem lehámozni magamról a ruháimat, bőr és olcsó parfüm nyomát hagyva magam után. Amikor belépek a hálószobámba, Alexis nyugodtan alszik a matracom szélén. A kép megcsiklandozza a szívemet.

S ahogy hunyorgok a félhomályban, hogy jobban megnézzem, ez a bizsergés mámorító szívdobogássá fokozódik, amikor a hervadó lótuszvirág mellett látom őt összegömbölyödve.

Tizennégy

 

Sydney

 

Fordította: Calliope

 

– Kicsi lánynak neveztem.

Gabe és én chips és guacamole miatt civakodunk a kedvenc Mexikói éttermünkben, és én elütöm a kezét amikor megpróbál benyúlni az extra lapátos chipsért – amiről tudja, hogy én jobban szeretem. A tekintetem ráemelkedik a kifakult narancsszínű asztallap felett, miközben obszcén mennyiségű guacamolet gyűjtöttem össze a tortilla chipsemre. – Kit? Mit?

Zavartan simít végig az állán lévő könnyű borostáján, csak bámulva a vállam mögé.

– Hali – csipogom, meglóbálva a chipszet az orra alatt. Amikor a tekintete találkozik az enyémmel, elmosolyodok. – Üdv újra itthon!

– Francba, bocsánat! Csak gondolkodtam.

– Új lány? – érdeklődöm, miközben harapok egy falatot.

– Clem – tisztázza –, törtem az agyam, próbálva kitalálni, mi váltotta ki belőle, hogy olyan hirtelen elment, és ez az egyetlen dolog, ami az eszembe jutott. Kicsi lánynak hívtam, ő meg csak megdermedt, aztán elrohant.

Az orrom fölött összeérő szemöldökkel dolgozom fel a szavait, lelassítva a rágásomat. – Ez furcsa.

– Igen, az. De ez az egyetlen dolog, ami eszembe jut.

– Talán azt hitte, hogy Apuci-fétised van és bepánikolt.

– Nincs is Apuci-fétisem!

Felemelem a kezem, a tenyerem felé fordítom. – Én nem vagyok olyan, aki elítéli a fétiseket. Csak egy megfigyelés.

– Haver! – Gabe tekintete ingerült, ahogy rám mered. – Nekem nincs Apuci-fétisem! Csak a pillanat hevében jött elő. Kurvára ne tudom!

Az igazság az, hogy én sem tudom. Clem soha nem volt közlékeny a szexuális életéről Nate-tel kapcsolatban, és tudom, hogy nem sok tapasztalata volt az exférjén kívül.

– Meg vagyok döbbenve! – még egy chipset tolok a számba, majd hátradőlök a támlának, tanulmányozom a barátomat, aki megint kikapcsolni látszik. – Talán csak adj neki egy kis időt! Még mindig alkalmazkodik a váláshoz és az egyedülálló anyaság dologhoz. Valószínűleg túlságosan elébe mentél a dolgoknak.

– Igen – mondja Gabe kevés meggyőződéssel, mielőtt megrázza a fejét, sóhajt és visszamászik a chips-es kosárba. – Mindegy, így a legjobb. Mármint el tudsz engem képzelni, hogy ál-apja legyek Poppynak? Az lett volna a szar-show, ami arra vár, hogy megtörténjen.

Játékos mosolya kiváltja az enyémet is, ahogy elképzelem, hogy Gabe átveszi az apai szerepet – ami egyszerre ijesztő és imádnivaló. – Szeretlek, de nem tévedsz. Poppynak már így is meg kell birkóznia velem és az instabilitásommal.

– Pontosan! Szóval képzeld el, hogy ti ketten alakítjátok annak a gyereknek a jövőjét.

Mindketten felnevetünk.

Valóban ijesztő.

Clem kora reggel írt nekem egy sms-t, amiben biztosított, hogy Poppy jól van. Az unokahúgom enyhe agyrázkódást szenvedett, de a CT nem mutatott ki komolyabb sérülést, vagy bármilyen potenciális aggódalomra okot adó jelet. Napkeltére már kezdte jobban érezni magát, köszönöm Istenem!

Nem tudom, hogy bírják a szülők – az állandó aggódás, a késő esti sürgősségire látogatás, a láz, ami lehet nátha, de akár agyevő fertőzés is. Én már akkor bepánikolok, amikor Alexis tüsszent.

Végre hozzák a tányérjainkat, mindegyiken enchilada, ranchero mártással dísztve. Gabe csirkét kap, én marhát. Beleharapok, és teli szájjal szólok hozzá, mint egy előkelő hölgy, aki vagyok. – Hogy van Oliver?

Gabe piros szívószálon keresztül kortyolgatja a vizét, tekintete rólam a poharában táncoló jégkockákra fordul. Egy vállrándítással válaszol. – Jól, gondolom. Megkapta a könyvtárosi állást, szóval eléggé fel van dobva tőle. – Még több vizet szürcsöl, aztán szünetet tart. – Hát amennyire Oliver fel tud dobódni. Valami olyasmit mondott, hogy „Ez nagyon kívánatos hír.”

Egy kuncogás csúszik ki belőlem, mielőtt a mosolyom elhal.

Nem mondta el nekem, hogy megkapta az állást.

Már egy hete nem töltöttem minőségi időt Oliverrel, és nem tudok hazudni – ez megöl engem. Nem igazán kerüljük egymást, tekintve, hogy ő rendszeresen kint van, madarakat figyel, vagy fut, és én pedig szabadidőmben gyakran a kertet gondozom. Voltak gyors beszélgetések, meleg intések, őszinte mosolyok.

Alkalmi. Laza. Gondtalan.

Tegnap rajtakapott, hogy bámulom, ahogy kocogott a fákkal szegélyezett utcán szürke trikójában, amit átizzadt, izmai megfeszültek minden egyes lépésénél, ahogy a lába a járdához dobbant. Mikor meglátott engem, hogy ott ülök a bokraim között, kedvesen integetett nekem, annak ellenére, hogy úgy figyeltem őt, mint egy kukkoló.

Visszaintettem a sövényvágó ollóval, úgy néztem ki, mint egy sorozatgyilkos.

Kész csoda, hogy valaha is szexeltem.

Gabe összekeveri a rizst és a babot, majd kíváncsi pillantást vet rám. – Elmentél egy helyre. Bárhová, ahová én is akarok?

– Kétlem – fújtatom, és keresztbe font karjaimmal az asztalra dőlök. – Miért nem szólt nekem Oliver a könyvtárosi állásról?

– Honnan tudhatnám? Nem igazán ért a csevegéshez. – Gabe lenyel egy falatot az ételből, majd egy csattanással leteszi a villáját a tányérjára. – Ti srácok veszekedtetek, vagy ilyesmi?

– Inkább... csata.

Ráncok telepednek a szemei közé. – Akaratok harca?

– Nyelveké.

– Jézusom, Sydney...

– Mi van? – ellenkezem, a védekezésem fellángol, miközben felemelem a kezem. – Megkért, hogy tanítsam meg csókolózni. Megígérte, hogy nem lesz furcsa. És most ez furcsa.

– Gondolod?

– Tudtam, hogy nem fogod megérteni...

Gabe a fejét rázva megcsípte az orrnyergét. – Oliver nagyon sebezhető most. Befolyásolható. Olyan, mint egy átkozott gyerek.

– Ő nem gyerek!

– Az agyműködésére gondolok. El volt zárva egy betonlyukba huszonkét kibaszott évig Syd! Nincs szüksége a nyelved bonyolította szarra, miközben próbál talpra állni.

A nyakam hátrafelé görbül, sértődötten és egy kicsit felháborodva. – Először is...

Gabe felnyög, a szemeit forgatja, amikor előveszem az ujjlistát.

– …Oliver a legokosabb ember, akit ismerek.

– Könyvekből okos. Nem a való életből.

– Kettő – folytatom, figyelmen kívül hagyva. – Az egyetlen módja, hogy Oliver megtanulja és „talpra álljon”, az, ha tapasztalatot szerez. Ő kérte, hogy csókoljam meg Gabe!

– Sydney...

– És három – vakkantom a mutaóujjam a szemközti gyűrűsujjamra szorítva, méreg árad a tekintetemből. – Ne beszélj így a nyelvemről!

Gabe keresztbe font karokkal dől hátra a fülkében, állkapcsa feszes, egyik szemöldökét felvonta. – Befejezted?

Felszúrom az enchiladamat, úgy téve, mintha Gabe hülye arca lenne. – Igen.

– Nem akartam pöcs lenni – erősködik, és egy megadó sóhaj szökik ki belőle. – Szép nyelved van.

– Ne légy undorító!

Szúrás.

Egy mosoly villan fel, majd eltűnik. – Figyelj, ismerlek Sydney... falakat emelsz. Nem kötődsz, és ez nagyszerű, több erő neked, de... – lesüti a szemeit, mintha tartana a reakciómtól. – Oliver falai sokkal vékonyabbak, mint a tieid. Nem kell sok ahhoz, hogy át legyenek törve.

Ökölbe szorul kezem a villám végén, miközben acélos tekintetem az asztal túloldalára szegezem. – Ez meg mit jelent?

Egy éles pillantás, majd: – Ez azt jelenti... nálad van a kalapács Syd. Egy rossz mozdulat és ő le fog zuhanni.

Egy gombóc képződik a torkomban, amitől a hangom recsegni kezd. – Túlreagálod! Nincs ennyi erőm.

– Láttam, hogyan néz rád. Minden hatalmad megvan hozzá.

A villám az asztalra csapódik, én pedig elkezdek a tárcámban kutakodni, előveszek egy húsz dolláros bankjegyet. Gabe felé dobom. – Köszönöm a bizalmat! Jó tudni, hogy hol állok!

– Ugyan már, ne vedd ezt magadra! Csak vigyázok a bátyámra!

Átvetem a vállamon a táskám pántját és felállok a fülkéből. – Ahogy én is.

– Sydney...

– Ne! – megpördülök, magamra vonva a vendégek és a pincérek figyelmét, de nem érdekel. – Ne mondd nekem, hogy most vigyázol rá, amikor én voltam az egyetlen, aki még mindig kereste őt, miután mindenki más feladta!

Gabe jádezöld szemei, amelyek általában ragyogóak és jóindulatúak, kővé dermednek. – Ez övön aluli ütés!

A szívem összeszorul, a megbánás egy csipetnyi érzése átjut a pajzsomon, apránként. Vissza akarom szívni, de nem teszem. Túl dühös vagyok ahhoz, hogy leengedjem a zászlómat. – Jóétvágyat az ebédhez Gabe!

Kiviharzom az étteremből.

 

 

Csessze meg!

Huszonkét évet vártam, hogy visszakapjam Oliver Lynch-et, és nem vagyok hajlandó még egy napot kínos interakciókkal, és felszínes beszélgetésekkel tölteni. Túl messzire jutottunk már.

Ő jutott túl messzire.

Gabe autója nincs a felhajtón, amikor elindulok a szomszédba, és hálás vagyok ezért. Még mindig nem tértem magamhoz a délutáni vitánk után. Mi sose veszekszünk. Mi civakodunk, kötekedünk, szórakozunk, de soha nem veszekszünk így.

A szorongásom veszélyes szintre emelkedik, szóval itt az ideje, hogy elkezdjem feltakarítani a rendetlenséget.

Az ujjaimat az ismerős mahagóni ajtóhoz ütögetem, a belsőm idegesen megfeszül, amikor hallom a lépéseket közeledni néhány pillanattal később. Oliver kinyitja az ajtót, kikukucskál, mintha tétovázna, hogy megtudja, ki van az ajtó másik oldalán.

Csak a jó öreg Sydney Neville, a kalapácsával és a komplikált nyelvével.

A megkönnyebbülés nyilvánvaló, amikor Oliver jobban kinyitja az ajtót, az arcvonásai megnyugodnak. Mosoly követi, amely beragyogja jóképű arcát. – Sydney!

Olyan melegséggel és szeretettel mondja a nevemet, hogy nem tehetek róla, de Gabe szavai villannak be a Mexikói étteremből:

Minden hatalmad megvan rá.

A nyelés megakad a torkomon. – Szia!

– Szia!

A mosolya megmarad, állhatatos és édes.

Francba!

Nem vesztegetem tovább az időt, átlépem a küszöböt, és majdnem fellököm Olivert, ahogy a karjaimat a nyaka köré fonom, és az arcom a kemény mellkasának nyomon. A szavak előbuknak, mielőtt megállíthatnám őket.

– Hiányoztál!

Oliver karjai utat találnak a derekam köré, először bizonytalanul, óvatosan és finoman. De aztán a szorítása erősebbé válik, és közelebb húz, közelebb, mint amennyire talán kellene. A lélegzete a fejem tetején lüktet, csiklandozva a fejbőrömet és melegítve a bőrömet.

Jobb keze túlságosan ismerős módon vándorol felfelé a gerincemen. Azon gondolkodom, milyen érzés lehet, amikor megmarkolja a tarkómat, az ujjai közé fonódna a hajam, a szája forró és követelőző az enyémen.

Nyugi kislány!

– Hiányoztam? – csodálkozik a kusza kontyom fürtjeibe.

Bólintok a mellkasába. – Igen.

– De... – Oliver megtorpan, mérlegelve a szóválasztását. Aztán befejezi: – Még csak... egy hete.

Szünet.

Átmeneti csend.

Elnyel, elnyel...

A nevetésem úgy csapódik belém, mint egy ütés a gyomromba, amikor felismerem a viccet. Még jobban hozzásimulok, a testem vidámságtól remeg, a lábam alig tartja a súlyomat. Ez csak arra készteti Olivert, hogy a karjaival még szorosabban tartson, a saját mulatsága keveredik az enyémmel.

– Atyaég, Oliver! Te most Barenaked Ladies^[1] voltál?

– Úgy tűnik.

Állam a mellkasának támasztom, a fejem felemelem a szemeit keresve, és azok humorral vannak tele.

Egy hét.

Egy hét a közelsége, a furcsaságai, a bája, a gyönyörű lelke nélkül, és úgy érzem mintha egy részem elsorvadt volna.

Fogalmam sincs hogyan éltem túl huszonkét évet.

 

 

Oliver lába a fékre tapos, és én olyan erősen dőlök előre, hogy a homlokom majdnem a műszerfalnak ütközik.

– Oliver!

– Volt ott egy apró emlős.

Amikor a lélegzetem kiszökik a torkomból, kipillantok a szélvédőn, és egy mókust látok, amint felszalad a szomszéd fáján. – Csak egy mókus volt. A mókusok öngyilkos hajlamúak.

– Tessék?

Hátrasimítom a hajam, és arra ösztönzöm a szívem, hogy lassítson. – Semmi baj... nem kell olyan erősen fékezned. Csak óvatosan a pedállal.

– Váratlan zavar volt. Pánikba estem. – Oliver mellkasa kitágul minden egyes nehéz légvétellel, az ujjai a kormánykerék köré kulcsolódnak, mintha az életéért kapaszkodna. – Talán vissza kellene fordulnunk.

– Azt hiszem, ez tiltva van, és hihetetlenül veszélyes... – kuncogok, amikor tágra nyílt szemekkel néz felém. – Oliver, mi csak a szomszédos utcán haladunk hét mérföld per órával. Ez teljesen rendben van. Az apám ugyanezen az útszakaszon gyakorolt velem és a nővéremmel, amikor tizenöt évesek voltunk.

Oliver arcbőrre fehérré vált, az idegessége látható. Az újra-kibékülésünk után két nappal felajánlottam neki, hogy elviszem gyakorolni a vezetést. Jövő héten kezdi az új munkáját, és valamikor ki kell találnia, hogy hogyan közlekedjen. Felajánlottam, hogy elviszem a könyvtárba és haza, de ez nem egy állandó megoldás – és nem azért, mert nem tenném meg. Bármit megtennék a mellettem lévő férfiért, aki izzadt tenyérrel szorongatja a kormányt, a frufruja a szempilláit súrolja, a teste feszült az aggódalomtól.

Azért, mert szüksége van erre.

Oliver jelentkezett egy vezetési tanfolyamra, ami két hét múlva kezdődik, de arra gondoltam, nem árt, ha elviszem a háztömb körül egy próbakörre.

– Gyerekek el fogjátok gázolni a postaládámat és a Törpéimet!

Ez lesz, hacsak Lorna Gibson nem kezd el ostromolni minket a metszőfűrészével.

– Francba! – motyogom egy keserű nyögéssel, és lejjebb húzódok az ülésemben, mintha az öregasszony már nem vetette volna rám megvető tekintetét. Az ablakom részben le van húzva, ami akaratlanul is hívogatja Lornát, hogy odalopakodjon az autómhoz a virágos köntösében. – Jó reggelt, Ms. Gibson! – mondom, a hangom természetellenesen kellemesen hangzik.

– Mrs. – szuszogja, ahogy közeledik. – Megözvegyültem. Isten nyugossza a lelkét!

Edgar. A szomszédság szarházija. Emlékszem, Lorna férje már gyerekkoromban is egy totális görény volt – aki a bikinis tinédzsereket fürkészte, vulgáris megjegyzéseket tett, illetlen vicceket mesélt. Anya még csak ki sem engedett minket a házból, amikor a férfi a kertben tevékenykedett.

Lorna keresztet vetett, aztán bedugta a fejét a kocsiba, hogy megnézze a nagyon is illegális sofőrt.

Oliver úgy néz ki, mint aki mindjárt hányni fog. – Jó napot asszonyom!

– Ó, Oliver! – Lorna egész viselkedése átváltozik napsütésre, kutyakölykössé és a mennyei angyalok kórusává. – Azt hittem, hogy a huligán testvéred vagy!

Megköszörülöm a torkom. – Éppen tesztvezetésre vittem Olivert. A tanulói engedélyére készül.

Egy gúnyos mosoly az irányomba, aztán újra elájul a balomon lévő férfiért. – Mostanában nagyon jól nézel ki. Anyád nagyon büszke lenne rád!

– Majdnem elütöttem egy mókust.

Egy horkantás-csuklás szökik ki belőlem.

– Igen, nos, ezek kártevők – mindig ellopják a madáreleséget az etetőből. Üsd el őket, ha kell! – feleli Lorna, ráncos homlokára felvont szemöldökkel. – Ha bármire szükséged van, csak egy rövid sétatávnyira vagyok. Szívesen főzök neked valami házi kosztot!

– Oliver valójában nagyon jó szakács...

– És ha pénzre van szükséged, szívesen felveszlek házi-és udvari munkára. A térdeim már nem olyanok, mint régen.

– Új munkát kezd a könyvtár...

– Biztos vagyok benne, hogy egy rémálom munkát találni a kellemetlen múltaddal. A kormány nyújt anyagi támogatást neked?

Sóhajtva döntöm hátra a fejem a fejtámlának, visszafojtva egy közönséges visszavágást.

Oliver küszködik a válaszával, kényelmetlenül mocorog. – Nagyra értékelem a kedvességét! Köszönöm!

Lorna mosolya sugárzik. – Milyen udvarias fiatalember! – Ugyanez a mosoly eltűnik, amikor felém fordítja a tekintetét. – Ne feledd, milyen társaságban forogsz Oliver! Nem szeretném, ha illetlen útra lépnél...

Csontos kezét integetésre emeli, majd ellép a kocsitól, és a Beatlestől az All You Nedd Is Love-t énekli, miközben visszabattyog a házához.

– Nem nagyon kedvel téged ugye? – érdeklődik Oliver, a szemei hunyorognak zavarában, miközben figyeli Lorna visszavonulását. – El sem tudom képzelni, hogy mit tettél, hogy felzaklattad.

– Én is szeretném tudni a választ – vonom meg a vállam közömbösen. – Mehetünk?

– Um...

– Szia Sydney!

Aj. Kíváncsi vagyok, hogy valaha is tovább jutunk-e egy felhajtónál. Felnézve a szomszédomat, Evant veszem észre, aki a lányával, Summerrel sétál. Valószínűleg jegyzeteket készít az új regényéhez: Sydney Neville Istenkáromló kalandjai. – Szia! A lányod már egészen nagyra nőtt.

Summer megpördül, fülhallgatója a helyén, túlméretezett pólója pörög körülötte, ahogy táncol.

A lelkitársam.

– Tényleg – jegyzi meg Evan, a sötét hajába túrva. – Hé, azon gondolkodtam, hogy tudnál-e vigyázni Summerre szombat este. Koncertre megyek, és a szokás lány nem ér rá.

– Igen, persze. – Pénteken dolgozom a klubban, de a hétvégém többi része szabad. – De csak akkor, ha szólsz rólam pár jó szót Lornánál.

Evan felkacag, csillogó mosolya és Paul Newman szeme nem hagy semmi kétséget afelől, hogy Lorna miért rajong érte. – Csak azért kedvel engem, mert én nyírom a füvét.

Igen, rendben.

– Hé, ember! – köszön biccentve Evan Olivernek a nyitott ablakhoz lehajolva, és közben a térdére támaszkodva a kezével.

Oliver több mint elveszettnek tűnik. – Hello!

Mosolyogva búcsúzunk, amikor Summer az apja elé ugrik, és nem tudok nem nevetni, miközben felhúzom az ablakot. Oliver és én megosztjuk egymással a szórakozó pillantásunkat. – A kirándulások általában nem szoktak ilyen eseménydúsak lenni – biztosítom.

Oliver a sebességváltóval babrál, arcán apró vigyor dereng fel. – Veled minden eseménydús!

Elájulok.

Egy órával később, a kanapén heverészünk, szükségünk van egy kis szünetre a perzselő nyári hőségtől. De légkondiból áradó, szívesen látott huzat ellenére a hőség nem hagy el teljesen, ahogy Oliver mellé bújok, a térdemet a combjához szorítom, a vállaink összesimulnak.

Megfeszül, kezeit szorosan összefonja az ölében, és egy részem azon gondolkodik, hogy vajon vegyes jeleket adok-e neki azzal, hogy megérintem, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Ez csak én vagyok – mindig is ölelgető voltam, tapogatózó, a személyes terekbe hatoló. Olyan vagyok, mint egy szökőár, ami a homokos partvonalra zúdul, még azokon a napokon is, amikor az száraz akar maradni.

És talán csak arra vágyom, hogy minél többet magamba szívjak belőle.

A tévé a szoba túlsó végében harsog, valami valóságshow-dráma, ami háttérzajként szolgál az amúgy csendes pillanatunkban. Oliver szemei időnként rám vándorolnak. Ugyanúgy érzem őket, ahogyan őt is éreztem, két hosszú évtizedig – egy hatodik érzék. Egy belső bizsergés a bőröm alatt, ami életre kelti az idegvégződéseimet, időről időre, váratlanul.

Felpillantok, elkapom kíváncsi tekintetét a sajátommal, és figyelem az érzelmek sokaságát, ahogy elsötétítik fahéjfényű szemeit.

Láttam, hogyan néz rád.

Istenem, én is!

Mielőtt a pillanat valami nehezebbre válthatna, kinyílik a bejárati ajtó, és Gabe hangja üdvözöl minket az előszobából.

– Drágám, megjöttem! A valaha volt legjobb hétfő. Én... – léptei megállnak, amikor meglát engem meghitten Oliver mellett a kanapén. – Ó! Szia!

Még időben elfordítom a nyakam, hogy lássam, ahogy elfordítja a tekintetét rólam, majd a konyhába lépve, kulcsait a pultra dobja. – Szia!

Még Oliver is érzi a feszültséget, ami a felszín közelében forr. Kérdőn ráncolja a homlokát felém.

Egy sóhaj hagyja el az ajkam, miközben nekilátok a kárelhárításnak. Megszorítom Oliver combját, mielőtt felállnék, észreveszem, ahogy az egész teste megdermed a gesztusra. – Mindjárt visszajövök! Beszélnem kell Gabe-bel valamiről.

Biccentéssel búcsúztat, én pedig a konyhába trappolok, a karomat előre-hátra lendítem, próbálva elnyomni a kínos érzést. Gabe egy rövid pillantást vet felém, mielőtt a szekrényben turkálna – a semmit keresve, biztos vagyok benne.

– Beszélhetnénk? – kérdezem tőle, ujjaimat a hátsó zsebembe dugva, hogy megállítsam céltalan lengésüket.

Gabe szünetet tart a terméketlen szemlélődésében, a mellkasa egy lemondó sóhajjal emelkedik fel. – Igen, persze!

Az előszoba felé billentem a fejem, bíztatva őt, hogy kövessen, és hamarosan a zárt hálószobaajtó mögött állunk szemtől-szemben. Gyorsan belevágok a csendbe: – Befejezhetnénk? Ez szívás!

Összefont karokkal, sztoikus arckifejezéssel tanulmányoz.

A szemem könyörgő és sajnálkozó, miközben csücsörítek az ajkammal, a szempilláim rebegnek, könyörögve, hogy engedelmeskedjen. – Tudod, hogy nem tudsz haragudni rám!

– Alábecsülsz engem!

Újabb szánalmas szempillarebegtetés, az ajkam lenyűgöző erőfeszítéssel kidülled.

– A fenébe Sydney! – Az elszántsága magányos meteorként zuhan le, összeomlik és elég a lábunk előtt. Az ezt követő kacsintásom mosolyt húz ki belőle.

– Gyere ide!

Erős ölelésébe bújok, Gabe álla a fejem tetején nyugszik, ahogy átölel. Az aggodalmam eloszlik, mert tudom, visszakaptam a barátom. – Sajnálom! – mormolom a rózsaszín pólójába.

– Én is – sóhajtja – Te vagy az én megbízható bajtársam, Syd. Nem engedhetjük meg magunknak a veszekedést.

Egy bólintással egyetértek, hátrahúzódom, a szememben megkönnyebbülés csillog. – Szóval nem utálod a nyelvemet?

Kuncog egy szemforgatáson keresztül. – A nyelved fantasztikus! De ez az, ami miatt aggódom... – Gabe hüvelykujjával a válla felett az ajtó felé bök, a célzása egyértelmű. – Csak óvatosan lépkedj, rendben? Tudom, hogy mindketten felnőttek vagyok. Tudom, hogy törődtök egymással, mindig is törődtetek. Csak aggódom, hogy valami összetöri, mielőtt még teljesen összerakná magát.

Bár a védekezésem szikrázva életre kel, éles szavak kúsznak fel a torkomon, megértem, hogy Gabe miért aggódik... és tudom, hogy nem kellett volna megcsókolnom Olivert.

Oliver tényleg befolyásolható. Tényleg sebezhető. Tényleg érzékeny a nyers emberi érzelmekre, és nekem nem lett volna szabad játszanom velük, nemes szándékaim ellenére sem.

Lenyelem a büszkeségem és felemelem az állam.

– Nem fogom megbántani, Gabe!

Gabe könnyedén meglöki öklével a vállamat, mosolya elmélázó, miközben az ajtókilincsért nyúl. – Tudom, hogy nem áll szándékodban!

 

 

---

[1] Egy együttes, és nekik van egy számuk, aminek One Week a címe