Tizenhét
Sidney
Fordította: Miss Hell
A fagyos füvön áll, szemben
a kertjét elkerítő fák sorával, Athena a mellkasához simul. Én az irodám
ablakánál állok.
Figyelem őt.
Gabe mesélt nekem a négy nappal
ezelőtt történt „Mosómedve-fiaskó”-ról, miután Oliver úgy hagyta el a házamat,
mintha letaglóztam volna, majd a biztonság kedvéért meg is rúgtam. Ez volt az
első alkalom az életemben, hogy kevés élvezetet találtam A nagy Lebowski nézésében, miközben csendben ültünk a kanapé két
végében, és az egyetlen tekercs, ami a fejemben lejátszódott, az volt, ami a
hálószobámban történt.
Több
akarok lenni.
Ezek a nyers, hígítatlan szavak
azóta is minden éjjel ébren tartanak, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak
bennem. Ahhoz szoktam, hogy az emberek kerülgetik az érzéseiket, táncolnak az
igazság körül. Hozzászoktam, hogy rejtvényeket és rímeket szedjek szét. A
hazugságok lehámozásához.
De Oliver Lynch nem tudja,
hogyan kell hazudni.
És eléggé biztos vagyok benne,
hogy a saját igazságaim is kiderültek abból, ahogy a testem reagált, amikor az
ágyékunk összesimult az ágyamon, az izgalma hozzám nyomódott, a kezei pedig kíváncsian
vándoroltak. De a szám elárult, a félelmem győzött, és azt mondtam neki, hogy csak barátok vagyunk.
A hazugság egy tanult művészet,
és én jól megtanultam.
A szemeim felcsillannak, ahogy
a jégvirágos üvegen keresztül bámulom őt. A hőmérséklet az elmúlt napokban
meredeken zuhant, ami tovább fokozta a hidegséget, ami már amúgy is ott lappang
a bőrömön. Oliver egy rozsdabarna színű gyapjúkabátot visel, Athena kis feje kibújik
a cipzár fölött, miközben a férfi gyengéden megsimogatja. Magas, széles
testalkata kedves kontrasztot alkot a finom modorával, és ez csak egy a sok
dolog közül, ami hozzá vonz.
Vonzalom.
Ez egy halálos szó - egy olyan
szó, amelyet az elmúlt hónapokban kitartóan próbáltam elkerülni, miközben az
Olivér iránti érzéseim egyre csak fokozódnak és duzzadnak. Van egy megfejthető
különbség a vonzó és a vonzalom között, és én minden
alkalommal, amikor mellette állok, ezen a vonalon lavírozok.
Nem lehet tagadni a köztünk
lévő vonzalmat, vagy a szikrákat, amelyek felrebbennek és apró parázsként perzselnek,
amikor egymás szemébe nézünk, óceán a naplementében. Miközben ő a barátom - a legjobb barátom -,
sokkal több is annál. Mindig is az volt, még emlékként is.
Már abban a hónapban, amikor
elvették tőlem, azt mondtam neki, hogy egy nap feleségül fogok menni hozzá. Megterveztem
az esküvőnket, és a Lisa Frank naplómban
dokumentáltam, a ruhától kezdve a virágkompozíciókon át a tengerparti nászútig
Mauin.
Egy forró nyári reggelen
kihajolva az ablakon, megkérdeztem tőle, hogy ő is el akar-e venni. Oliver azt
válaszolta: – Ki mást vennék el? – A jövőnk kőbe volt vésve. Az élet jó volt.
Aztán eltűnt.
Egy villanás, egy szempillantás
alatt, minden figyelmeztetés nélkül, Olivert kitépték a kezemből. Amikor a
tűzijáték felrobbant a fejem felett, valami meghalt bennem azon az éjszakán. Éreztem. A veszteség úgy kúszott végig a
bőrömön, mint kis tűzhangyák, csípett és marcangolt, hegeket hagyva maga után,
amelyek örökre megbélyegeztek. És bár most visszatért, olyan tökéletes és
gyönyörű, nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaha is teljesen kihevertem ezt
a veszteséget.
Aznap nem Oliver volt az
egyetlen áldozat.
A bordáim fájnak, a szívem duplájára
feszül, miközben lyukat fúrok belé. Oliver még mindig ott áll az udvarán, és
ugyanolyan gyengéden tartja azt a mosómedvét, mint ahogyan minden egyes
darabomat tartja.
Úgy döntök, hogy csatlakozom
hozzá. A gyűrött Cranberries-pólóban és melegítőnadrágban, smink nélkül, a
hajam a legzűrösebb kontyban, messze nem vagyok szalonképes, de felveszem a tollkabátomat
és a csizmámat, majd gyorsan kilépek a bejárati ajtón. Lélegzetem látható,
ahogy a fagyos levegőbe ér, és a kabátom meleg zsebeibe dugom a kezem, miközben
Oliver felé közelítek, a fű ropog a talpam alatt.
Talán meghall engem. Vagy talán
úgy érez engem, ahogy én is őt.
– Pokoli egy dolog – mondja,
még mindig elfordulva tőlem, amikor mögé kerülök. A lélegzete jeges felhőkben szökik
ki.
Mellette vagyok, a vállunk
csókolózik. A melegségért.
– Micsoda? – tűnődöm.
Oliver megsimogatja Athenát
közvetlenül a füle között, tekintete szomorúan megrebben, miközben figyeli,
ahogy az állat karmai belekapaszkodnak az inge elejébe. – Elengedni.
Gombóc képződik, és megfeszül a
torkom. Ugyanazok a szemek rám villannak, a bánat még mindig látható,
többszörös jelentéssel csillognak. A szabad kezéért nyúlok, és összefűzöm az
ujjainkat, mintha fizikailag próbálnám ellensúlyozni a szavait. – Vajon jól
lesz? Olyan hideg van.
– Ő egy vadállat. Alkalmazkodni
fog az elemekhez. – Oliver lesüti a tekintetét. – Mindannyian megtanulunk
alkalmazkodni.
Megszorítom a kezét. – Az
alkalmazkodás és a fejlődés két nagyon különböző dolog.
Ezúttal elfordítom a
tekintetemet, nem vagyok felkészülve arra, hogy lássa a belőlem áradó
sebezhetőséget. Érzem, hogy ujjai megrándulnak, összefonódnak az enyémmel,
felhevült közelségünk valahogy vetekszik a fagyos hőmérséklettel.
Oliver ekkor elenged, két
tenyere közé fogja a mosómedvét, és felemeli, apró mancsait és lábait kifelé
nyújtva. – Isten veled, Athena! Jó utat! – Leteszi az állatot a földre, és tesz
egy kis lépést hátra. – Szaladj szabadon, most már!
Athena Oliver felé lépked, mancsait
a vádlija köré fonja, és feláll a hátsó lábaira, mintha fel akarna mászni rá.
– Azt hiszem, maradni akar –
kuncogom, meghatódva a kötelékükön.
Úgy tűnik, Oliver nem osztja a
reakciómat. Kienged egy szomorúsággal vegyes frusztrált sóhajt, és elrántja a lábát
a mancsoktól. A kis lény azonnal újra átöleli a lábát.
– Athena, el kell menned! Nem
maradhatsz ott, ahová nem tartozol!
Miért fuldoklik a szívem,
valahányszor megszólal? Miért olvasok mást a szavaiba?
Ha a
cipő illik rá.
Az elmúlt napokban nem sok időt
töltöttünk együtt, és az ünnep mindkettőnk számára kellemes kikapcsolódás volt.
A hálaadást a családjainkkal töltöttük, kivéve egy kis késő esti sütőtökös pitézést
a két kedvenc szomszédomnál. Aznap este, miután hazaértem a szüleim házából,
beugrottam, és Gabe és Oliver között elhelyezkedve a nappali kanapéján,
tejszínhabbal leöntött pitét majszoltunk. Ez már évek óta hagyomány lett köztem
és Gabe között: pitét zabálni és megnézni a
Mikulást, a karácsonyi szezon beköszöntével. Nagyon hálás voltam, hogy
Oliver is részt vett idén a hagyományunkban, még akkor is, ha nem beszélgettünk
sokat, és nem bújtunk össze, mint általában szoktunk. A hála egyszerűen a
jelenlétében volt. A második esélye.
A
túlélése.
De a köztünk lévő távolság
megöl, kiszipolyoz, és tudom, hogy ez az én hibám.
Bárcsak megértené, hogy ez a
saját érdekében történik.
– Talán rá tudom beszélni
Gabe-et, hogy engedje, hogy megtartsd őt – ajánlom fel, és a belsőm összeszorul
az arca láttán. Gabe nem örült,
amikor hazajött, és a házat romokban találta. A kanapé, amelyet emlékeim
szerint sok évvel ezelőtt az anyámmal és Charlene-nel együtt választottuk ki,
jobban megúszta, mint néhány más bútor. A kanapéra és az étkezőszékekre is
ráfért a csere. Szerencsére Travis is beszállt, és segített az előre nem
látható költségek fedezésében. Oliver szörnyen érezte magát.
Gyorsan elutasítja a felvetést.
– Nem, ez a helyes dolog! Athenának egyedül kell lennie. Nem lehetek örökké a középpontja.
Rendben. Rendben. Ez túlságosan is közel jött.
– Hé... – Ismét megfogom a
kezét, a mosómedve még mindig a lába köré tekeredik. – Van valami, amiről
beszélni akarsz?
Oliver megtorpan, tekintete
tétován vándorol Athenáról rám. Lassú tánc. Állkapcsa megfeszül a szavaktól,
amelyeket nem hajlandó kimondani. – Köszönöm, de jól vagyok!
Erőltetetten bólintok a szúráson
keresztül, és elengedem a kezét. – Oké, de remélem, tudod, hogy itt vagyok.
Mindig itt leszek.
– Ezt nagyra értékelem, Sydney!
– Oliver visszatereli a figyelmét a mosómedvére, lehajol, hogy letépje a
bokájáról a végtagokat. – Most menj, Athena! Ragaszkodom hozzá!
Az állat tétovázik, majd
elfordul, és a fák felé veszi az irányt. Csak egyszer áll meg, megfordul, és
búcsúzóul felemeli a kis mancsát, mielőtt eltűnik a bozótos mögött.
Nem tudom megállni, hogy ne lábadjon
könnybe a szemem. – Tényleg szeret téged.
– Igen – mondja Oliver halkan,
tekintete még mindig előre szegeződik. – De nem minden szeretet való arra, hogy
megmaradjon. Néha csak átmeneti célt szolgál.
Szemhéjaim lecsukódnak, néhány
lázadó könnycsepp átszivárog rajtuk. Letörlöm őket, és megborzongok a hidegtől,
amit hagynak maguk után.
– Kellemes hétvégét, Syd!
Oliver távozni készül, én pedig
ösztönösen utána nyúlok, a kezem a csuklója köré fonódik, mielőtt túl messzire
juthatna.
– Kérlek, ne utálj engem! Nem
fogom túlélni!
A szavaim elkapják, és összevont
szemöldökkel, az arcára vésődött rémült kifejezéssel fordul vissza felém.
– Gyűlölni téged? Istenem, én
soha... miért gondolod ezt?
– Én... – Fájdalommal teli szemei
elragadják a szavakat az ajkamról, és ettől bolondnak érzem magam. Szánalmasnak. Egy feszélyezett nevetésen
keresztül megrázom a fejem, és elpillantok, még mindig belé kapaszkodva. –
Bocsánat! Azt hiszem, a hormonjaim nincsenek rendben. – Megvonaglik a szája,
majd: – Semmi olyat nem tehetsz, ami miatt valaha is megutálnálak, Syd! Semmi. – Oliver végigsimít az
állkapcsomon, és mindkettőnkből sóhajtást csal ki. – Kérlek, tudd ezt!
Az egész testem úgy világít,
mint egy karácsonyfa. Egy istenverte hőhullám. Átkozott sarki örvény! Tekintetem visszasiklik az
övére, és a fűben toporogva közelebb lépek hozzá. Az arca halvány rózsaszínűre színeződik,
hidegcsókolt, a szemei az enyémekben kutatnak valami után. A hajkoronája ínycsiklandó
látványt nyújt, és én semmi mást nem akarok, mint végigsimítani az ujjaimmal a
rézszínű szálakon. Ökölbe szorítom a kezem, hogy elkerüljem, hogy pont ezt
tegyem, és akaratlanul is közelebb rángatom magamhoz. – Oliver...
– Menj be és melegedj fel! Elég
hideg van idekint.
A keze leesik az arcomról, én
pedig elengedem a csuklóját, nem tudom eldönteni, hogy jobb-e így, vagy azt
akarom, hogy ő maga melegítsen fel.
– Igen... oké. – Oliver egy térdgyengítő,
gödröcskés és ragyogó mosolyt villant rám.
Mielőtt elsétálna, még egyszer felkiáltok.
– A szüleim a hálaadás utáni hétvégén tartják az éves karácsonyi bulit. Ez
amolyan nagy esemény a családdal, munkatársakkal és közeli barátokkal. –
Figyelem, ahogy Oliver szeme felcsillan, miközben várja, hogy befejezzem. –
Szeretném, ha velem jönnél idén.
– Ó! – Gondolatai szétszóródnak
a szellővel, amely végigsöpör rajtunk, elrabolja a lélegzetünket, és két
ütemmel tovább hallgat a kelleténél. Már épp visszavonnám az ajánlatot, azon
gondolkodva, hogy nem léptem-e túl messzire, amikor végre válaszol.
– Igen. Én is szeretném.
– Tényleg?
Egy visszafogott vigyor. –
Tényleg.
– Nagyszerű! – Nem tudom
megállni, hogy saját mosolyom ne húzza szét az arcom, miközben várakozás
virágzik a gyomromban. – Ugorj be jövő szombaton délután négy körül! Clem és
Poppy is velünk tart.
– Már alig várom! Köszönöm a
meghívást!
Oliver egy utolsó pillantást
vet a hátsó udvart szegélyező erdőre, majd biccent egyet.
Elmosolyodom búcsúzóul, saját
tekintetem a mögöttem lévő fákra húzódik, miután befordult a sarkon. Hunyorgok
a szememmel a ködös reggelen keresztül, és egy gyors sóhaj szökik ki belőlem.
Athena egy ciprusfa mellett ül,
és távolról figyel. És amikor pislogok, már nincs itt.
Tizennyolc
Sidney
Fordította: Miss Hell
Éppen a szempillafesték utolsó rétegjét viszem fel, amikor Poppy
felkiált lentről: – Itt van a szimpatikus barátod!
Visszacsavarom
a kupakot a tubusra, és a ruhám piros-fehér csíkjaihoz illő cukorkás parfümmel
fújom be magam, majd még egyszer megnézem magam a tükörben. Úgy döntöttem, idén
jobban kiöltözöm, mint általában szoktam, lemondtam a csúnya karácsonyi pulcsis
hagyományról, és egy ünnepi ruhát választottam szív alakú nyakkivágással és
bővülő szoknyával, az ötvenes évek stílusában. A hajam behullámosítottam, hogy
illeszkedjen az élénkvörös mosolyhoz a számon, miközben értékelem a
végeredményt.
Nem tudok
mit kezdeni azzal a kis zsibongással, ami átjár, amikor hallom, hogy Oliver
odalent beszélget az unokahúgommal. Eddig csak egyszer érintkeztek egymással,
amikor a szomszéd lányra, Summerre vigyáztam, és Oliver beugrott, hogy
figyeljen rájuk, hogy ki tudjak szaladni macskaeledelért. Amikor visszatértem,
mindhármukat a nappali közepén találtam egy körben mesét olvasva, mindegyik
lány hozzá hajolt, teljesen belemerülve a mesélésbe. Alexis az ölében ült, és
nem vett tudomást a visszatérésemről, ami nem volt rá jellemző.
Olivérnek
különleges jelenléte van, amely egyszerre magával ragadó és függőséget okozó.
És
amikor kilépek a fürdőszobából, és lefelé haladok a lépcsőn, rubintvörös végű ujjaim
végigsiklanak a korláton, nem tudok nem elgondolkodni azon, hogy vajon a saját
jelenlétem is hasonló hatással van-e rá.
Oliver
félbeszakítja magát mondat közben, a nővéremmel folytatott beszélgetése már rég
elfelejtődött, ahogy a szemei felém vándorolnak, és a lépcsőn lefelé haladó színes
megjelenésemet szemléli. Ujjaim a fakorlátot szorítják, hogy megtartsam
stabilnak az egyensúlyomat, miközben a gyomrom bukfencet vet válaszul a
reakciójára.
Ezerféleképpen
láttam már, ahogy rám nézett, de ez valami újdonság. Az imádat, a csodálat és a
térdre rogyasztó vágy halálos
keverékében fürödtem. A légvételeim megfeszülnek, elfehérült markom a korláton
az egyetlen dolog, ami egyenesen tart.
A
tekintetünk egymásra szegeződik a szoba két végéből, és a ránk telepedő csend
olyan visszhangos, hogy Clementine megfordul a kanapén, hogy megvizsgálja,
miért némult el és bénult meg Oliver egy pillanat alatt.
– A
francba, Hugi! – jelenti ki, majd egy drámai fütty következik, ahogy a tekintete
alulról felfelé végigsiklik rajtam. – Nem kaptam meg a memót, hogy ilyen
aranyosak legyünk! Hozzád képest hajléktalannak nézek ki.
Nagyobb
erőfeszítésembe kerül, mint gondoltam, hogy elszakítsam a tekintetem Olivérről,
és a nővéremre nézzek, aki egyik karját a kanapém háttámlájára vetette.
– Az
utolsó pillanat döntése. Itt hevert ez a ruha, és gondoltam, hasznát vehetném.
Egy
mocskos, kis hazug vagyok. Pánikszerűen megvettem az interneten, és kínos
összeget fizettem a kétnapos kiszállításért.
– Gyönyörű
vagy, Syd!
Oliver
hangja visszaránt, és mosolyra húzódik bíborvörösre színezett ajkam. – Köszönöm
szépen, Mr. Lynch! Ön is nagyon jóvágásónak néz ki – válaszolom a legkifinomultabb
hangnemben, és kétségbeesetten próbálom eloszlatni a levegőben pattogó
elektromosságot.
És ez
az átkozott igazság.
Bűnösen szívdöglesztően néz ki a szinte ráfestett erdőzöld
pulóverben, a mellizmai és bicepszei csúfolódnak velem, a sötétszürke farmer a
lábához tapad. Hajának fürtjei kissé meg vannak szelídítve valamilyen hajformázó
szerrel, erős állát pedig borosta szegélyezi. A szemei, mint a gesztenye és az
acél, rám szegeződnek, amikor végre elhagyom bizonytalan kakasülőmet a
lépcsőfokon.
Húúú!
– Tudsz
úgy pörögni, mint egy hercegnő, Syd néni? – csiripeli Poppy, miközben a saját
smaragdzöld ruhája ide-oda hullámzik.
–
Természetesen, kedves unokahúgom! Örömömre szolgálna! – Úgy látszik, még mindig
úgy beszélek, mintha az angol királynővel teáztam és sütiztem volna. Ez az
öltözködés kezd a fejembe szállni. Gyorsan megpördülök, a ruhám szoknyája
lenyűgözően lebben, és Poppy elismerően tapsol a kanapén térdelve. Meghajolok.
Oké, befejeztem az előkelősdit! Itt az
ideje a piának és a közönségességnek.
–
Készen álltok? – csipkelődöm, és a télikabátomért nyúlok, miközben mindenki
szétoszlik, hogy ugyanezt tegye. Amikor a karom belecsúszik a kabátujjba,
Oliver zsebre tett kézzel mellém siklik. Olyan illata van, mint minden
szexuális fantáziámnak, amit valaha is éreztem, keverve egy kis fenyőillattal.
Az ajkaim ideges mosolyra görbülnek. – Örülök, hogy eljössz ma este! Ha a
rokonaim kérdésekkel kezdenek bombázni, elbújhatunk az egyik hálószobában.
Oliver
torka megfeszül, tekintete egy pillanatig az ajkaimon időzik, mielőtt a
szemembe nézne.
– Nem
vagyok benne biztos, hogy ez bölcs dolog lenne.
A
szavai mögött rejlő jelentés azonnal elcsábít, amitől a lábaim úgy elkezdenek
remegni, mintha saját akaratuk lenne. A szám kiszárad, az alsóneműm messze nem
száraz, csak egy lassú pislogásra vagyok képes, mielőtt elfordul, ajkain a
saját szégyenlős kis mosolyával.
Clem
jelenik meg mögöttem, és belém karol.
– Fázol?
Te reszketsz!
Hülye lábak!
Összeszedem
magam, és elbocsátom. – Jól vagyok! Menjünk!
Amikor kilépünk
a bejárati ajtón, a nővérem a fülembe súgja, a hangja gúnyos: – Potenciális.
– Romba
dönt – vágok vissza, és előhúzom a kocsikulcsomat a táskámból. Oliverre
pillantok, aki mellettem lépked. – Oliver kapja a mordályt[1].
A
homlokát ráncolja, amíg az agya feldolgozza. – Nem értek a lőfegyverekhez.
Kuncogásunk
kollektív, ahogy közeledünk a dzsipemhez.
– Ez
csak azt jelenti, hogy az első ülésen utazhatsz Syd nénivel – mondja Poppy
megelőzve minket, és beugrik a hátsó ülésre.
Oliver
és én humorosan egymásra vigyorgunk, mielőtt beszállunk a járműbe, és
elhelyezkedünk, felkészülve az egyórás útra a Neville-házba. Gyorsan eltelik az
idő, a hangulat könnyed és játékos, miközben történeteket és vicceket
cserélünk, és karácsonyi zene szól a hangszórókból. Még Oliver is beszédes,
kérdéseket tesz fel, és osztozik a fokozódó nevetésben. A falai apránként,
napról napra omlanak lefelé. Azon tűnődöm, vajon szerepet játszottam-e ebben,
és a gondolat egy sor rezdülést küld a szívembe.
Amikor
behajtunk az ismerős utcába, és leparkolunk, megfogom Oliver kezét, miközben
végigsétálunk a csillogó fényekben pompázó előkertben. Könnyedén megszorítom az
ujjait, néma ígéretként, hogy minden rendben lesz, majd elérjük a bejárati
ajtót, és kényszerítem magam, hogy elengedjem.
Clementine
hangja már a fülemben van. – Potenciális.
– Haver!
Tönkreteszlek – válaszolom feszült
suttogással.
A
nevetése megszakad, amikor az ajtó kirepül, és apám viharzik ki Rudolph-pulóverben
és világító agancsban.
–
Megérkeztek az én gyönyörű lányaim! – sugározza, a szemei a túl sok rumtól kissé
üvegesek. Aztán megfordul, hogy elkiáltsa magát: – Drágám! Megérkeztek a
gyönyörű lányaink!
Anya is
megjelenik, mindannyiunkat befelé terel, és hatalmas ölelésbe zárja Poppyt.
Kísértésbe
esek, hogy újra Oliver kezéért nyúljak, a megnyugtatás gesztusaként, de nem
akarok egész este suttogások és pletykák forrása lenni. Ehelyett gyorsan
megszorítom az alkarját, amikor anyám újabb heves öleléssel veti rá magát,
parfümje szinte mérgező.
– Ó,
Oliver! Nem gondoltam volna, hogy elkíséred őket. Annyira örülünk, hogy el
tudtál jönni! – mondja neki, miközben Oliver merev végtagjai felemelkednek,
hogy viszonozza az ölelést.
–
Megtisztelő, hogy meghívtak! Köszönöm a kedvességüket!
Anyám
ragyogóan vigyorog, miközben hátrahúzódik, rövid, lenvörös frizuráját csak néhol
tarkítják ezüstös csíkok. Végigpásztázza a csoportunkat. – Idén nincs Gabe?
Clementine
megköszörüli a torkát, megragadja Poppy csuklóját, és bevezeti a nyüzsgő házba,
hogy elvegyüljön a barátok és a család között.
Megrázom
a fejem. – Clem és Gabe között volt valami. Most már nincs.
Anya
bólint, felfogja a célzást. – Semmi gond! Miért nem csináltok magatoknak egy
italt? Sydney, biztos vagyok benne, hogy Oliver szívesen megismerkedne Rory
bácsival!
– Rory
bácsi rémisztő.
Kizárt
dolog, hogy kitegyem Olivert Rory bácsi véget nem érő történeteinek a Bronxban
töltött életéről, amikor még drogdíler bandatag volt, majd keresztény lelkész
lett belőle. Oy!
De az
italok fantasztikusan hangzanak.
– Itt
leszünk, anya! Az előételek és a tojáslikőr hívogatnak.
– Jó
étvágyat! – kiáltja a hátunk mögül, amikor elvonszolom Olivért.
Fogom a
kabátját, és leveszem az enyémet, egy üres székre vetem őket, majd szemügyre
veszem az italkocsit. Ahogy odasétálok, egy kellemetlen szagot érzek, amelytől
a hideg futkos a hátamon: eukaliptusz.
Visszafogva a múlt felvillanásait, ránézek a bokornyi szárított levélre, és
visszanyelem a traumatikus emléket.
–
Tojáslikőr? – kérdezem Olivert, összeszedve magam, miközben figyelem nyugtalan
lábait és cikázó szemeit. Egyértelműen kényelmetlenül érzi magát, és nem
hibáztatom érte – még én is
kényelmetlenül érzem magam az őrült rokonaim között, és ez sokat elmond,
tekintve, hogy én... én vagyok.
Oliver
megnyalja az ajkát, végül vonakodva bólint.
–
Rendben.
Két bőséges
poharat merítek, az egyiket átnyújtom neki. – Egészségünkre!
– Igen.
Egészségünkre! – Mosolyt erőltet magára, miközben koccintunk a poharainkkal,
majd nagyot kortyol belőle.
Egyből
visszaköpi a pohárba.
– Nem
tetszik? – kérdezem, és egy nevetés csusszan ki belőlem.
Oliver
tágra nyílt szemekkel pillant fel rám.
– Azt
hiszem, az italt megbabrálták. Figyelmeztetnünk kellene a többieket.
Újabb
nevetés, egy horkantás kíséretében.
–
Oliver, ez csak a rum. Ez egy alkoholos tojáslikőr. – Istenem, az arckifejezése, ahogy feldolgozza a válaszomat.
Megkönnyebbülés, humor, egy csipetnyi szégyen. Semmi és senki nem érinti meg úgy a szívemet, mint Oliver Lynch. – De ha nem
ízlik, hozhatok neked egy Pepsit vagy valamit.
Megdörzsöli
a tarkóját, tekintete felém siklik.
– Ez
így jó. Most, hogy tisztában vagyok vele, nem fogok belehalni. – Mosolyunk
egybeesik, amitől felforrósodik a bőröm.
A
nővérem, aki megérzi a vágyainkat, odasétál hozzám, és hátba vág, ami egy
kiáltást csal ki a torkomból. Megrángatja a szemöldökét.
– Lépj
egy kicsit arrébb balra, és nézz fel! Ha akarod, oda tudlak tolni.
A felvillanó
tekintetem halálos. – Fagyöngy. Szuper! Nem vagyok tizenöt éves, Clem!
– Robbanófej[2]? – érdeklődik Oliver, hosszú ujjai között
forgatva a poharát, majd újabb kortyot iszik. Összerándul kortyolás közben.
– Ez
egy karácsonyi csókolózós dolog. Ne törődj vele, ő még gyerek!
– Ó! –
Újabb lassú korty. További feldolgozás. – Nem tudom, mi köze van egy robbanófejnek
a csókolózáshoz. Vagy a karácsonyhoz, ami azt illeti.
Clem felnevet
mellettünk, egy doboz szódát kortyolgat, mivel önként jelentkezett sofőrnek a hazafelé
útra.
– Ez
egy növény – ha elkapnak a fagyöngy alatt állva, akkor csókolózni kell. Ez a hagyomány – erősködik, és összeszűkül a
szeme. – Ha nem tartod be a hagyományt, Syd, akkor kénytelen leszek Hattie
unokatestvért idehívni a helyedre, és tudod,
milyen lesz a nyelve, ha pálinkát iszik.
–
Gonosz vagy! – szűröm át a fogaimon keresztül, és azon gondolkodom, hogyan
tudnám ezt viszonozni neki. Visszaterelem a figyelmemet Oliverre, aki
érdeklődve figyel engem, szemöldöke kissé összehúzódva, ajkai néma kérdőre nyílva.
– Rendben.
Nem
gondolkodom túl sokat, és lábujjhegyre emelkedem, hogy szűzies csókot nyomjak
borostás állkapcsára. Röviden elidőzöm, épp elég ideig ahhoz, hogy Oliver
elfordítsa a fejét, és elkapja az ajkaimat, az ő csókja is ugyanolyan lágy és
édes, alig gyakorol nyomást.
De
érzem a nyomást, ahogy szorosan lefelé tekeredik. Az érzékeim túlpörögnek, és
csak őt érzem, érintem, kóstolom. Esküszöm, hogy hallom a szívverését a
fülemben.
Vagy
talán az enyémet.
Talán
mindkettőnk szívverése ez, tökéletes ritmusban dobognak együtt, egyként, és
talán mindig is így volt.
Amikor
visszaereszkedem a padlóra, Oliver szemei csukva vannak, ajkai még mindig
szétnyílnak, és enyhén elkenődött rajta a vörös rúzs. A hüvelykujjamat az alsó
ajkához emelem, hogy megpróbáljam eltüntetni az apró foltot. A szemei kinyílnak,
ragyogó íriszeibe szavak íródnak, amelyek mindent elmondanak nekem, amit azzal
a csókkal mondani akart.
De én
hallottam őt, hangosan és tisztán.
Bizsereg
a hüvelykujjam, ahogy hátrahúzódom, és Clem gyorsan megszakítja fúziónkat.
– Ügyes
kislány! – csipkelődik, és a vállával meglöki az enyémet, miközben rám kacsint.
Suttog, miközben kisiklik a konyhából: – Lehetőség.
Oliver
rám bámul, a vágyakozása nyilvánvaló, és érzem, hogy összeroskadok. Tönkremegyek.
Figyelni,
ahogy Oliver átmegy a részeg területre, szórakoztató esemény volt, ami egész
este a helyén tartotta a mosolyomat. Nem akartam elhagyni őt, de amint a
tojáslikőr beindult, Oliver megtalálta a helyét és az önbizalmát... és Rory bácsit.
Szerencsére
Oliver úgy néz ki, hogy leköti a mese, amit már körülbelül nyolcmilliószor
hallottam újra és újra elmondva egész életemben. Nem veszek észre semmilyen
vészjelzést, így hát teret engedek neki, távolról figyelem, és a saját
koktélomat kortyolgatva hagyom, hogy az alkohol felmelegítsen.
Ez a
melegség fehéren izzó hőséggé változik, amikor Oliver a szemembe néz a szoba
másik végéből. Megérzett engem. Érezte a tekintetemet magán.
Rory
bácsi folyamatosan fecseg, és nem veszi észre, hogy Oliver kiszállt a
beszélgetésből, és egy teljesen más beszélgetést folytat velem, három méterről.
Csendes és szótlan, a szemünk beszél. Fogalmam sincs, mit mondanak az enyémek, de
pokolian biztos vagyok benne, hogy az
övéi mit mondanak, és ez arra késztet, hogy összeszorítsam a combjaimat,
miközben a központom lüktet és bizsereg válaszul.
Oliver
lassan kortyol egyet az italából, tekintete még mindig forró és rendíthetetlen.
Az alkohol bátrabbá teszi – ez nyilvánvaló. Soha nem tartotta még ilyen sokáig
a tekintetemet; ilyen szemérmetlenül. Annyira bocsánatkérés nélkül.
Bassza meg, szükségem van egy kis szusszanásra.
Egy
apró mosolyra görbítem az ajkam, gyorsan elfordulok, és felfelé indulok a
lépcsőn, hogy elbújjak a régi hálószobámban, amíg összeszedem magam. A zűrzavar
és a riadalom összeolvad egy erős vonzalommal, amit nem tudok tovább figyelmen
kívül hagyni, és két különböző irányba szakadok. A logika és a józan ész
könyörög, hogy vonuljak vissza, rettegve attól, hogy bemocskolom a
barátságunkat, és olyasmivé változtatom, amiből már soha nem térhetünk vissza.
Az
alkalmi szex egy dolog, de az Oliverrel való kapcsolatom minden, csak nem
alkalmi.
Ez minden.
A
maradandó károsodás kockázata túl nagy, és én nem vagyok hajlandó átlépni ezt a
határt.
Becsukom
magam mögött az ajtót, odalépek a komódhoz, és a tenyeremre támaszkodva előrehajolok,
hogy megpróbáljam a szívverésemet kezelhetőbb ütemre lassítani. Egyik kezemet a
mellkasomra szorítom, és lehunyom a szemem, a légzésemre összpontosítok, amíg
az le nem csillapodik, és nyugalom nem árasztja el a testemet.
Az
ajtózár kattanására felkapom a fejem, és a szívem ismét szertelenül táncol,
amikor meglátom Olivert az ajtóban állni, ugyanazokkal a lángoló szemekkel,
amelyeket lent láttam.
– Szia
– nyögöm ki, és megköszörülöm a torkom.
Becsukja
maga mögött az ajtót, és elindul felém, léptei nehézkesek a céltól. – Helló!
Megfordulok,
hogy teljesen szembeforduljak vele, csípőmet a komódnak támasztom, és
végigsimítom a nyelvemet az ajkaimon.
–
Sajnálom, hogy magadra hagytalak! Csak szükségem volt egy percre.
– Jól
vagy?
Aggodalom
kavarog a vonásain, és én elolvadok. – Jól vagyok. A tömeg kezdett sok lenni.
– Ugye nem bántottalak meg?
Gyengéd
mosolyom és gyors fejrázásom hatására Oliver megkönnyebbülten ellazul, és egyre
közelebb kerül hozzám.
–
Persze, hogy nem.
– Jó. –
Viszonozza a mosolyt, ugyanolyan gyengéden, talán még egy kicsit félénken is.
De a tojáslikőr közelebb tolja őt, amíg össze nem ér a lábujjhegyünk, a komód
pereme a derekamba mélyed. A keze megrándul az oldalánál, mintha alig várná,
hogy megérintsen.
–
Hoztam valamit – mondja halkan.
Az
illata körülöttem száll, fenyőtű és cédrusfa, sűrű felhőbe burkol, amely elmos
minden vonalat, amit valaha is húztam. Ujjaim a komódra szorulnak, ahogy
nekitámaszkodom.
– Mit
hoztál? – Adok magamnak egy mentális pofont a remegő hangomért, aztán egy
viccel követem, hogy kárpótoljam magam. – Remélhetőleg semmi történetet Rory
bácsitól.
Oliverből
kuncogás csúszik ki, miközben a zsebébe nyúl, és előhúz egy aprócska csokor
zöld levelet, amelyet a száránál piros masnival kötöttek meg.
Kibaszott fagyöngy!
A tekintetem
lassan vándorol a zöld növénycsomóról az arcára, a mellkasa megemelkedik, a
markom megfeszül a komód szélén. Tekintete mély, átható pillantás, amelyet
egyetlen kérdés sző át, ami elhallgattatott.
Oliver
meghívásnak veszi a hallgatásomat, és a fejem fölé helyezi a fagyöngyöt, a
mellettünk lévő könyvespolc tetejére. Amikor a karja visszahúzódik, a keze az
állkapcsomon landol, a tenyerébe fogja, a hüvelykujja gyengéden simogatja az
arcomat.
–
Hipnotizálsz engem – suttogja szaggatott, heves zihálással, a szavak úgy
érintik az ajkamat, mintha a csók előjátéka lennének, amire vágyom.
–
Oliver...
Egy
szánalmas kísérlet a visszafogottságra, amin még ő is átlát.
Oliver
addig közelít, amíg az orrunk össze nem ér, én pedig megnedvesítem az ajkaimat,
és észreveszem, hogy azok remegnek a várakozástól.
Istenem, nem kellene.
Istenem, de kurvára szeretném!
Az
utolsó csókunk emlékei úgy söpörnek végig rajtam, mint egy testi tájfun, és
ösztönösen felfelé billentem az állam - ez az utolsó engedély, amire szüksége
van.
A
köztünk lévő rés hamuvá oldódik, ahogy az ajkai megtalálják az enyémet, és nem
tudom, kinek a nyögése szűrődik a fülembe, vagy kinek a keze nyúl előbb, de egy
szempillantás alatt a komódra emelnek, a lábaim a dereka köré fonódnak. A
nyelve a számban van, minden mélyedést és kanyart megízlel, és addig kavarog az
enyémmel, amíg már nem kapunk levegőt. De nem érdekel a légzés, amikor úgy csavarodok
köré, mint egy pókmajom, egyik kezem a fejbőrét karmolja, a másik a pulóvere
elejét szorítja, hogy közel tartsam magamhoz.
Oliver
kezei az arcomra simulnak, ujjai a hajamba túrnak, miközben felfal, fogaink
összekoccannak, lélegzetünk összefonódik. Felnyög, amikor visszahúzódom, alsó
ajka duzzadt a szerelmi harapástól. Elengedem, és a homloka egy nehéz
zihálással az enyémre esik, a kezei végigsiklanak a testemen, és a derekam köré
fonódnak. A szája a nyakamra vándorol, a kedvenc csókolási helyemre, én pedig hozzá
simulok, és a tarkóm a komód tükrének ütközik. A helyén tartom, miközben csókolgatja
és csipkedi a torkomat, sokkhullámokat küldve végig a szervezetemen.
–
Sydney... – sóhajtja érzékeny bőrömre, majd mély levegőt vesz. – Istenem, olyan
illatod van, mint a bazsarózsának és a borsmentának.
Egy
nyögésen keresztül mosolyogva válaszolok, amikor megcsípi a fülcimpámat
– Ez
azért, mert ma este a súlyomnak megfelelő mennyiségű cukorkát ettem.
A fülem
melletti nevetése végigmorajlik rajtam, amitől a lábaim megfeszülnek a dereka körül,
kemény izgalma közvetlenül a combjaim közé nyomódik. Oliver felemeli a fejét,
amíg szemtől szembe nem állunk, a kezem a tarkójára kulcsolódik. A szemei
üvegesek, kéjt és tiszteletet, gyengeséget és szenvedélyt tükröznek – mindent,
amit belülről kifelé érzek. Mosolyunk még mindig fennmarad, amikor még egyszer
odahajol hozzám, tökéletes száját az enyémhez szorítva. Az ajkaim szétnyílnak,
hogy beengedjék, és amikor a nyelvünk újra találkozik, elolvadok, elsorvadok,
megadom magam. A tempónk ezúttal kevésbé sietős, finom lassú égés, és Oliver
ujjai olyan szorosan markolják a derekamat, mintha fizikailag próbálná
visszatartani magát, hogy ne veszítse el az irányítást.
Van
valami vadul szexi ebben a gondolatban.
Éppen
amikor a csókunk tovább mélyül, egy-egy nyögés megy át egyik szájából a
másikba, a lábam közötti nedvesség a merevedéséhez dörzsölődik, és megremeg a
karjaimban, a hálószoba ajtaján könnyű kopogás hallatszik.
Éppen
akkor válunk szét, amikor Poppy halk hangja hallatszik a túloldalon.
– Syd
néni, bent vagy? Nagymama keres téged. Segítségre van szüksége a desszert
elkészítésében.
Majdnem
megfulladok egy kortyban, a szavaim zavartan és kapkodva szöknek ki belőlem. –
O-oké! Mindjárt jövök – válaszolom, kezem lecsúszik Oliver karján, a pillanatunk
elszállt.
Így a legjobb.
Oliver
lazít a derekam szorításán, a homloka ismét az enyémhez simul, amikor Poppy
léptei eltűnnek a folyosón. Gondolatok és érzések záporát sóhajtja, amelyeket
még csak megfejteni sem tudok.
– Jól
vagy? – kérdezi újra, óvatosan és kedvesen.
Egy
bólintással válaszolok, az állam felemelem, hogy egy csókot nyomjak a
hajvonalára.
Oliver
felsóhajt, amikor elhúzódik, én pedig kibogozom a bokáimat, hogy kiengedjem a
szorításomból. Ujjaival a kócos hajába túr, bőre élénken kipirul, ahogy halvány
vigyorral rám néz. – Egyre inkább szeretem a fagyöngyöt – mondja.
A
nevetésem hatására a vigyora egyre szélesebb lesz, és a tekintetünk egy
erőteljes ritmusra összekapcsolódik, és több érzelemmel telik meg, mint
amennyit kezelni tudok.
Amikor kivezetem
őt a hálószobából duzzadt ajkakkal és átázott bugyival, remélve, hogy a
családtagjaim nem vesznek észre semmi rendellenességet, nem tehetek róla, de
azon tűnődöm, hogyan tovább. Szeretném azt mondani, hogy most minden megváltozott... de tudom, hogy ez nem igaz.
Minden
megváltozott abban a pillanatban, amikor visszatért.
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlésKöszönöm
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlés