Kilenc
Oliver
Fordította:
Frytu
Az elmúlt néhány hónapban
különös, új szenvedélyt fedeztem fel a főzés iránt, Gabe nagy örömére. Néha
elgondolkozom azon, hogy pusztán azért viseli-e el a társaságomat, mert
vacsorával várom, amikor hazaér a munkából, valamint a rend iránti vágyam
miatt. Az egyik dolog, amit észrevettem, hogy nincs túl sok közös bennünk,
annak ellenére, hogy egész jól kijövünk.
Nos,
kivéve Sydney-t.
A
szomszéd lány iránti vonzalmunk az az egyik tulajdonság, amin biztosan
osztozunk.
– A
francba, fantasztikus illat van itt! Mit főzöl?
Gabe
felsétál a kis lépcsőn, majd belép a konyhába, mohó tekintete a munkalapot
fürkészi, keresve a vacsora nyomait. A konyhában autókulcsának csörömpölése a
konyhapulton visszhangzik, miközben kihúzza a sötét pólóját a nadrágjából. Egy
pillantást villantok rá, mielőtt visszafordulnék a tűzhely felé.
– Lasagne
– felelem. – Besamel szószt csinálok.
A
vállam felett a fehér rántásra pillant.
– Nem
tudom, mi a fenét mondtál, de benne vagyok! – Gabe a hátam mögött szorgoskodik,
a behozott postát válogatja. – Szóval, apám szeretne eljönni meglátogatni az
ünnep után. Távol maradt, hogy legyen időd alkalmazkodni, de nagyon izgatott,
hogy végre láthat.
Travis
Wellington – a mostohaapám. Egyike a megmaradt családtagjaimnak.
– Gondolom.
Az
igazat megvallva, az új emberekkel való találkozás megterhelő. Bár az elmúlt
három hónapban jelentős lépéseket tettem, a tömegek és az új arcok még mindig
szorongást keltenek bennem. Elmerészkedtem az élelmiszerboltba és néhány
étterembe, de egyébként a fivéremre és Sydney-re korlátozom a szociális
életemet.
Sydney
szülei, Aaron és Justin eljöttek meglátogatni májusban egy délután, és nagyon
kellemetlen volt. Egyáltalán nem emlékeztem rájuk, így a határozott ölelések és
túláradó beszélgetések kimerítettek. Szerencsére rövid látogatás volt. Sydney
érezte a kényelmetlenségemet és rövidre zárta a látogatásukat, mielőtt még
valami tiszteletlent tettem volna, és bezárkóztam volna a hálószobába.
Azt
azonban furcsának találom, hogy a szomszéd szülei hamarabb látogattak meg, mint
a mostohaapám. Biztosan elfoglalt ember.
– Igen?
– Gabe összecsapja a kezét. – Remek! Tudatom vele. Holnap július negyediki
partit tartok, de talán jövő hétvégén összehozhatunk valamit.
Ó,
igen, úgy tűnik, túlságosan izgatott a társasági összejövetel miatt.
Mindenképpen
bezárkózom a hálószobába az esemény idejére.
– Rendben
– mondom, megkeverve a szószt és beszívva az illatos aromát. – Ő milyen?
Gabe
odasiklik mellém, keresztbe tett karral, háttal nekitámaszkodik a pultnak.
– Apa
nagyon klassz. Nyolc éve újraházasodott, és van még két mostohagyereke, akikkel
néhányszor találkoztam. Rendben vannak. Apa üzletember, és egy csomó étterme
van a Geneva tónál. Van egy hatalmas házuk a tónál.
– Sikeresnek
tűnik – vonom le a következtetést. – Kifizetődő élete lehet.
A fivérem
közönyösen megvonja a vállát.
– Nem
igazán az én terepem. Azt hiszem, nem ugyanaz az értékrendünk. Nála minden a
pénzről és a státuszról szól. Az én prioritásom a barátok és a szórakozás.
– Úgy
látom, ebben lehet nézeteltérés.
Egyetértően
mormol, mielőtt ellép a pulttól.
– Mindegy,
beugrok a zuhany alá. Át kellene hívnod Sydney-t vacsorára!
Leveszem
a szószt a tűzről, és elkezdem összeszedni a többi hozzávalót, hogy össze
tudjam állítani az ételt.
– Igen,
átugrom és meghívom.
– Vagy
küldhetsz neki üzenetet – kuncog Gabe, és beletúr bozontos hajába.
Hmm. Azt
hiszem, tudnék neki elektronikus üzenetet küldeni a mobiltelefonon, amit Gabe
vett nekem, de nagyon nehezen értem a kezelését. Túl sok az ikon. Gabe sokféle
színes buborékot rakott az eszközre, és elmondta, hogy ezeket „appoknak”
hívják. Szoftveralkalmazások, fedeztem fel. Mindegyikük különböző funkciókkal
bír – a legtöbb szórakozásra való, mint a Bookface[1]…
aminek semmi köze a könyvekhez.
Kiábrándító.
– Jobban
szeretem a szemtől szembeni kommunikációt – mondom neki szétszórtan, miközben a
tésztalapokat a kerámia tálra sorakoztatom.
Ismét megvonja
a vállát, majd eltűnik a folyosón.
– Ahogy
neked megfelel.
Amíg
sül a lasagne, úgy döntök, hogy elindulok a szomszédba. A küszöbön átlépve, már
Sydney benn előszobájában, rájövök, hogy felvettem azt a borzasztóan durva
szokást, hogy elfelejtek kopogni, amikor meglátogatom – akárcsak a fivérem. De
nem lépek vissza, mert hangos zene dübörög, Syd pedig hangosan és büszkén
énekel. Egyébként sem hallaná a kopogásomat.
Követem
a zenét felefelé a lépcsőn, és Sydneyt vadul táncolva találom, háttal nekem,
lófarka körbe-körbe csapkod, miközben egy ecsettel énekel. Ez egy bizarr és
szórakoztató jelenet, amiről képtelen vagyok levenni a szemem, miközben az
ajtóban ácsorgok. Nézem a testét, ahogy ringatózik és mozog, ahogy forgatja a
csípőjét és egyik oldalról a másikra dobálja a haját.
Felismerem,
hogy az együttes a Nirvana – Sydney egyik kedvence, három hónappal
ezelőtt ismertetett meg velük, amikor hivatalosan is újraélesztettük régen
elvesztett barátságunkat.
Sydney
még mindig nincs tudatában a jelenlétemnek, ami miatt kényelmetlenül érzem
magam, mintha megsérteném a magánéletét. De most attól tartok, hogy megijeszteném,
ha felfedném magam, és tönkre tenném ezt a gondtalan pillanatot, amelyet úgy
tűnik, élvez. Hagyom, hogy elteljen még egy perc, alig tudom visszafogni a
lenyűgözöttségemet, amikor kihúzza a hajgumit a hajából és elkezdi fel-le
csapkodni a fejét, a szőke tincsek ezer különböző irányba repülnek.
Nem
tudom, mit tegyek, így előhúzom a mobil eszközömet. Azt hiszem, használnom
kellene. A rengeteg ikont végignézve, megtalálom azt, amelyik lehetővé teszi
üzenetek továbbítását. Megkeresem Sydney nevét és ezt írom:
Szia,
Oliver vagyok. Ne ijedj meg, de itt állok mögötted.
Rányomok
a „küldés” gombra és nézem, ahogy a hátsó zsebébe nyúl, kihúzza az eszközt, ami
úgy tűnik rezeg.
Lenyűgöző.
Bármennyire
is kedvelem a kevésbé bonyolult kommunikációs eszközöket, nem tagadhatom,
mennyire lenyűgöző ez az új fejlesztés.
Sydney
megfordul miután elolvasta az üzenetemet, arca kipirosodik, haja teljes káosz,
majd azt mondta az „Alexa” nevű gépnek, hogy némítsa el a zenét. Emelkedő
mellkassal és tágra nyílt szemekkel bámul rám.
– A
franca, Oliver! Mióta állsz ott?
A
hangja rekedt. Kifulladt. A kezeimet a zsebembe csúsztatva szégyenlősen
tanulmányozom.
– Körülbelül
három perce.
Sydney
pislog.
– Elnézést.
Most meg kell halnom!
– Kérlek,
ne tedd! – Berohanok a szobába, mielőtt még bármilyen drasztikus döntést hozna.
– Bocsánatot kérek! Nem tudtam levenni a szemem az előadásodról.
– Az
előadásom… – Sydney a tenyerébe temeti az arcát és még vörösebbnek tűnik, mint
korábban. – Szerinted milyen messze van a föld az ablaktól? Durva becslés?
Szerinted kinyiffanok, vagy csak eltöröm a lábam és a megaláztatásom hátralevő
részét tolószékben töltöm?
– Hm…
arra tippelnék, hogy ez nagyjából négy és fél méteres esés, és nagyobb
valószínűséggel töröd el a lábad, mint hogy meghalj. Ha azonban fejjel előre
esel, valószínűleg megsérül a nyakad, ami vagy megöl, vagy lebénít.
– Remek!
Találkozunk a másik oldalon!
Sydney
megfordul, és a nyitott ablak felé rohan, én pedig kinyújtom a kezem, az
ujjaimat a csuklója köré fonom, hogy visszatartsam. Hisztérikusan vihogni kezd,
a mellkasomnak esik, aztán hátranézve rám kacsint. Az aggodalom tüdőmben rekedt
levegője kiszökik a szétnyílt ajkaimon.
Szembefordul
velem, a vigyora még mindig széles és incselkedő. Rövid derekú pólót visel, ami
elég rövid ahhoz, hogy kilátszódjon a köldöke, bronzszínű hasa pedig enyhén
csillog az erőlködés miatti verejtéktől.
– Vicceltem.
Sajnálom!
Még
mindig szoknom kell a humorérzékét.
Felfedezve,
hogy a kezem még mindig lazán szorítja a csuklóját, elengedem, hátra lépek, és elterelem
a tekintetem a hasáról.
Három
hónap telt el azóta, hogy megnyíltam Sydney-nek az ágyamon, beengedtem, így
kibontakozhatott a barátságunk. Ő messze a legmegdöbbentőbb, legkedvesebb,
legbonyolultabb, legszebb és legbájosabb ember, akivel eddig találkoztam. Sok
szempontból vonzódom hozzá, és nem vagyok biztos benne, hogy a múltunk köt
össze bennünket vagy valami más.
Élvezem
a Gabe-bel töltött időt, és Sydney nővére is kibírható, de van valami más ebben
a nőben, aki itt áll előttem, haja vad, arca még mindig rózsaszín, mint a
felhúzott ajka. Nem úgy bánik velem, mint egy üveggel, ami összetörik. Nem úgy
beszél velem, mint az idős nő az utcában, vagy az utcán felismerő idegenek.
Sydneynek
van egy esszenciája, valami bódító és tiszta. Azon kapom magam, hogy rá
gondolok, amikor nem vagyok mellette. Azon kapom magam, hogy túl sokáig bámulom
őt, akárcsak most. Szemérmes mozdulattal lehajtja a fejét, megszakítva a
szemkontaktust. Valami felmelegszik bennem válaszul.
– Elnézést
a behatolásért! – kérek bocsánatot. A galléromat dörzsölgetve a festőállvány
felé biccentek. – Festettél?
Mindketten
a szoba bal oldalára pillantunk, ránézve a befejezetlen vászonra. Sydney
bólint, majd lehajol, hogy felvegye az eldobott hajgumiját, és rendetlen
kontyba húzza a tincseit.
– Igen
– csicsereg. – Festés. Őrültként táncolás. Válassz!
– Gyönyörű.
– Az
őrült táncmozdulatok, vagy a festmény?
A pillantásom
felé mozdul, és egymásra mosolygunk.
– Mindkettő
lenyűgöző.
Sydney
felhúzza az orrát, hozzám hajol és játékosan megcsapja a mellkasomat.
– Szeretem,
ha a közelemben vagy! Jót teszel az egómnak. – Hátrasimítja a kósza hajszálakat
a homlokáról, amit mély sóhaj követ. – Készülnöm kell a munkára. Ma este pultos
leszek.
– Ó!
Azért jöttem, hogy meghívjalak vacsorára – magyarázom, nem tudom leplezni a
csalódottságot a hangomban. Aztán amikor felfogom a szavait, a gyomrom megremeg
a nyugtalanságtól. A legtöbb hétvégén azon az italozós helyen dolgozik, és
előző péntek este összetörten jött haza, mert egy vendég rátette a kezét. –
Biztos, vagy benne, hogy biztonságban vagy ott? Elkísérjelek?
Sydney
a fogai közé szorítja az ajkát, a szemeimmel a mozdulatra fókuszálok.
– Rendben
leszek! De segíthetsz kiválasztani a ruhámat.
– Nem
hiszem, hogy alkalmas lennék…
Ujjait
a csuklóm köré fonja, miközben kirángat az irodából a hálószoba felé.
– Pasi
vagy! Alkalmas vagy!
Nem
vagyok biztos benne, hogy a nemem hogyan függ össze a divattal, de azon kapom
magam, hogy mellette állok, szemben a nyitott szekrényével. Tele van színes
ruhadarabokkal, a pulóvertől a ruhákon át a téli ruházatig. Sydney általában
valami testhezálló ruhát visel, ami kihangsúlyozza a testét, amikor hétvégén
dolgozik. Ez éles ellentétben áll a szokásos hétköznapi öltözékével.
– Mit
gondolsz? – kérdezi, és összecsücsöríti az ajkát, miközben a választékot nézi.
Nem
tudom, miért, de a figyelmem a szekrénnyel szemben lévő oldal felé irányul.
– Mit
szólnál ehhez a kis együtteshez? – javaslom, az egyik vállfáért nyúlva. –
Vonzó, mégis konzervatív.
Sydney az
egyik szemöldökét aggodalmasan felhúzva rám mered.
– Oliver,
az egy síruha!
– Nos,
rózsaszín és nőies. És nagyon kényelmesnek tűnik.
– Talán
tévedtem arról, hogy alkalmas vagy… – kuncog, kikapja a kezemből a téli ruhát
és visszarakja a szekrénybe. Fürkészi a többi darabot, majd megáll egy csábító
fekete ruhánál. – Mit szólnál ehhez?
Undorodva
szemlélem a választását, ahogy feltartja.
– Ez
rossz! De ez… – húzok ki egy túlméretezett anorákot a választékból.
Nevetés
üti meg a fülem.
– Oké,
nem! Nem Aspenbe megyek síelni, koktélokat készítek főiskolás kölyköknek. A
dresszkód erre az esetre elegáns és szexi.
Úgy
dönt, hogy a fekete ruhát választja, én pedig legyőzötten fonom keresztbe a
karom, nyilvánvalóan nem nyertem meg ezt a csatát. Kétségtelen, hogy Sydney
lenyűgözően fog kinézni ebben a ruhában. Minden szem rá fog szegeződni.
Talán
attól tartok, hogy rossz szemek is.
– Biztos
vagy benne, hogy nem akarod, hogy elkísérjelek? – Szinte fizikailag fáj az ajánlat
a gondolattól, hogy egy ilyen túlzsúfolt helyen vagyok. De Sydney biztonsága
felülírja a saját kényelmetlenségemet.
–
Vacsora után csatlakozhatok hozzád.
Szemei úgy
tűnik felcsillannak a javaslatra – halványkék szeme, jég színű, mégis mindig
olyan meleg.
Egy
rejtély.
– Ez
nagyon kedves tőled, Oliver! Tudom, hogy nem szereted a tömeget.
Sydney
meglep azzal, hogy előre lép, kezeit a vállaimra teszi, hogy egyensúlyban
maradjon. Lábujjhegyre áll, hogy egy csókot nyomjon az állkapcsomra. A
gesztustól megriadva elfordítom a fejem, csak egy kicsit, és az állam helyett,
ajkai a szám sarkát érintik. Mindketten megdermedünk egy pillanatra, egymás
szemébe nézünk, a leheletem szirupként ragad a torkomhoz.
Leengedve
a talpát, visszaereszkedik a földre, ujjaival az ingem ujjába markol.
– Sajnálom!
– Rózsaszín pár jelenik meg az arcán, miközben gyorsan elengedi az anyagot és elhátrál.
– Nos, megyek felfrissülni! Nagyra értékelem az ajánlatot, de nem kell kitenned
magad ilyen kínzásnak! Hangos és őrült, villogó fények, egy kellemetlen DJ… részeg
nők vetik rád magukat. Gyűlölnéd!
Nyelek
egy nagyot, az ajkaim még mindig bizseregnek.
– Ez
kellemetlenül hangzik.
– Ehhez
hozzá kell szokni – ért egyet. Újra az ajkát harapdálva, szemei végig futnak az
arcomon, mielőtt azt mondaná: – Amúgy kár a vacsoráért. Szó szerint álmodozom a
főztödről!
Nem
tudok nem mosolyogni a bók hallatán. Gyorsan tanulok, ha rászánom magam
valamire, és a főzés határozottan felkeltette az érdeklődésemet mostanában.
– Köszönöm!
Talán tényleg lesz valami, amit taníthatok neked.
– Eláll
a lélegzetem! – Sydney sértődöttséget színlel, kezét a szívére szorítja. – Leszólod
a kulináris képességeimet?
– A
képesség merész szóhasználat.
Remélem,
érti a szarkasztikus viccelődésemet. Végül is a legjobbtól tanultam, és hát…
ahogy mondtam, gyorsan tanulok.
Szerencsére
kétrét görnyed a nevetéstől, mindkét karjával átkarolva a hasát, mintha fájna.
– Oliver
Lynch – szid meg gúnyos pimaszsággal. Kacsintása finomítja a szavait. –
Felszedtél néhány rossz szokást! Biztos az az istenkáromló szomszéd lány!
Szörnyű hatással van rád!
Zsebembe
dugom a kezem, fejemet kissé lehajtom, majd csak a pillantásom felemelve nézek rá.
– Igen,
nos… be kell vallanom, meglehetősen kedvelem őt.
Ártatlan
beismerésem inkább flörtölésnek tűnik, és az ajkaim bizseregnek az eltévesztett
csókjára emlékezve. Sydney mosolya kicsit elhalványul, és ez elgondolkodtat,
vajon én okoztam neki kényelmetlenséget vagy ő is ugyanezen gondolkozik.
– Én
is kedvellek téged, Oliver! – Erőteljes lendülettel megtöri a pillanatot, egyik
karjára hajítja a fekete ruhát, majd a hálószobában rohangálva kiegészítők után
kutat. – Kívánj szerencsét! Ünnepi hétvége van, szóval őrület lesz. Hogy érzed
magad Gabe holnapi partijával kapcsolatban?
A sarkamon
billegek.
– Nyugtalanul.
A tűzijáték és az idegenek tömege egyaránt idegesít – a kettő kombinációja
miatt valószínűleg egész este a hálószobámban leszek.
Sydney,
hajkefével a kezében megáll.
– Basszus!
Nem is gondoltam rá… – Tekintete rólam a csupasz lábai alatti szőnyegre
vándorol. – Július negyedike. Istenem, az évfordulója a te…
Szavai
a „dolgok, amiket jobb nem kimondani” ürességébe torkollnak.
– Nem
felejtettem el, Oliver – folytatja, és ismét közelebb lép hozzám. – Azért
kezdett Gabe minden évben partit rendezni, hogy téged ünnepeljen. Szerettünk
volna egy tragikus napot valami pozitívvá és emlékezetessé varázsolni. Csak…
most, hogy visszatértél, nem is gondoltam arra, hogy egy ilyesmi hogyan
érinthet téged.
Bólintok,
a torkom megremeg a feszült nyeléstől. Bár nem emlékszem élénken az
elrablásomra, az éjszakai tűzijátékra emlékszem. Emlékszem a durranásokra,
amelyek szép színekkel világították meg az eget – megtévesztő szépség. Egy ismeretlen
férfi járművének hátsó ülésén ültem, tekintetem az ablakon kívüli képre
szegeződött, és azon tűnődtem, miért nézi mindenki más a műsort az
előkertjükben a barátaikkal és a családjukkal, miközben én elveszett és
összezavarodott voltam, a hátam mögött összekötözött kezekkel.
A
tűzijáték az utolsó dolog, amire emlékszem arról az éjszakáról, mielőtt
bekötötték a szemem és elvittek az új élet magányába.
– Egy
ember szenvedése nem veheti el az örömöt olyasmitől, amit mások élveznek –
mondom neki. – Nagyon szomorú világ lenne, ha ez így lenne.
Sydney
mosolya újra megjelenik, de ezúttal csillogó szemek kísérik.
– A
te szenvedésed fontosabb számomra, mint ötven ismerős és idegen öröme. Remélem
ezt tudod!
Ünnepélyes,
mégis megrendítő csend telepszik közénk, mígnem Sydney hosszan kifújja a
levegőt. Feltartja a ruháját és a hajkeféjét, jelezve, hogy kivonja magát a
beszélgetésből.
– Holnap
találkozunk! Nem lesz olyan rossz! Lóghatunk együtt egy sötét sarokban, és
csendben ítélkezhetünk mindenki felett.
Egy
kacsintással elmegy.
Egy
pillanatig elidőzök, hallgatom a zuhany megnyitásának hangját, és próbálom nem
elképzelni, hogy nézhet ki Sydney a zuhany alatt. Amikor a bőröm felforrósodik
a képtől, ezt jelzésnek veszem, hogy hazamenjek. A lasagne-nak majdnem késznek
kell lennie.
A
lépcsőn lefelé haladva megveregetem Alexis fejét, miközben a bokáim körül
mászkál – biztosan így akarja megakadályozni, hogy elmenjek. A szívem megdobban
erre a gondolatra. Szánok rá néhány percet, hogy megsimogassam, mosolyogva
azon, ahogy a háta és a farka felemelkedik az érintésemre.
Letérdelve
nézem, ahogy a túlsó falhoz szökell, ahol egy vászon van a falnak támasztva,
háttal nekem. Alexis hozzádörzsöli a testét, miközben előre-hátra sétál, és
felébred a kíváncsiságom. Felállok, és néhány lépéssel a vászonhoz lépek,
lehajolok, hogy elolvassam a hátoldalon ceruzával bevésett jelöléseket.
Oliver
Lynch – 17.01.22.
A
szívem összeszorul a mellkasomban. A dátum évekkel ezelőtti, jóval a
visszatérésem előtti. A kezeim remegnek, amikor a vászonhoz nyúlok és
megfordítom, egy pillanatra lehunyom a szemem, majd újra kinyitom.
Alexis
halkan nyávog egyet, elfedve a zihálást, amit kiadok. Ez egy portré rólam –
bár, hogy hogyan tudta meghatározni a felnőttkori fizikai megjelenésemet, az
számomra rejtély. A részletek kitűnőek, a hasonlóság elképesztő. Kicsit felefelé
nézek, balra, a hajam hosszabb, és különböző barna, vörös és arany színben
pompázik. A szemem a hajam színével megegyező, és olyan kifejezés van bennük,
amit nem igazán tudok pontosan meghatározni.
Aggódó,
szeszélyes… űzött, talán.
– Örökké
legjobb barátok leszünk, ugye?
– Igen.
Ameddig élek!
– Még
azután is! Megtalálom a módját, hogy visszahozzalak!
Hátratántorodok,
kinyújtott tenyeremen landolok, az álom éles késként hatol belém. A mellkasom
fáj, a fejem lüktet, miközben azért küzd, hogy szilárdan tartsa azokat a
képeket, amelyek túl sok éven át voltak eltemetve.
Álom
vagy emlék?
Még
mindig minden olyan zavaros és kusza, hosszú, kanyargós gyökerekbe csavarodva,
amelyek mélyre nyúlnak.
Túl
mélyre.
Összeszedve
magam, felhúzom magam és reszketve mély levegőt veszek. Egy utolsó pillantást
vetek a portréra, mielőtt újból megsimogatom Alexist, majd kimegyek az ajtón.
– Mindig
megtalálom a módját, hogy visszahozzalak!
Tíz
Sydney
Fordította:
Frytu
A konyhában vagyok a szomszédban Gabe-bel, és próbálok minőségi
előételeket és desszerteket előállítani, mielőtt megérkeznek a vendégek a
buliba. Hátrálok egy lépést a pulttól és gyönyörködöm a munkámban. Nem túl
rossz.
Gabe
felém pillant, miközben az alkoholokat válogatja, aztán újra idenéz.
– Mi
a francok azok?
– Muffinok.
Nyilvánvalóan. – Értetlenkedő pillantást vetek rá. – Minek néznek ki?
– Nem
akarod tudni.
– Micsoda?
Ne szórakozz most velem! Hajnali háromig fent voltam, hogy megcsináljam ezeket!
– Összeráncolt homlokkal nézem és próbálom kitalálni, mit lát Gabe. Piros,
fehér és kék sütemények – fehér torta, piros cukormáz és áfonya a közepén.
Szerintem aranyosak.
Gabe megdörzsöli
az állkapcsát, és visszatér a feladatához.
– Rendben
van! Az emberek túl részegek lesznek ahhoz, hogy érdekelje őket, hogy úgy néznek
ki, mint valami fura mellbimbós sütik. Remélhetőleg finomak.
Mellbimbós
sütik? Oldalra döntöm a fejem, az arcom elborul.
A francba!
Tényleg úgy néznek ki.
– És
a piros kissé zavaró. Úgy néz ki, mint a vér, vagy valami olyasmi.
– Istenem!
Véres mellbimbós sütit csináltam!
– Nagyjából.
Drámaian
a pultra vetem magam, homlokomat a karjaimra fektetem.
– Clem
hamarosan megérkezik. Ő majd tudni fogja, hogy mit tegyünk – motyogom. Gabe nem
válaszol, ezért elfordítom a fejem, hogy ránézzek, és észreveszem összevont
szemöldökét és feszült testtartását.
Végül
megköszörüli a torkát, kinyit egy sört, a felét megissza mielőtt válaszolna.
– Kétlem,
hogy jön.
– Miért?
– Felállok, zavarodottságtól összehúzott szemekkel. – Tegnap beszéltem vele.
Izgatott volt.
– Az
még azelőtt volt, hogy tegnap este elrohant tőlem, a szex kellős közepén. Kurvára
fogalmam sincs, mit csináltam.
– Mi
a franc? Nem is küldött üzenetet, vagy bármi mást.
Gabe
vállat von, frusztrációja nyilvánvaló, majd leteszi a maradék sörét.
– Jól
mentek a dolgok. Jól éreztük magunkat. Őszintén nem értem.
Ez
furcsa. Clementine boldognak tűnt az elmúlt néhány hónapban, miközben Gabe-bel
töltötte az időt. Még azon is elkezdtem gondolkozni, hogy ez az „újraegyesülő”
helyzet valami több lesz-e.
– Upsz!
Mit csináltál? Mit mondtál?
Felvonja
a szemöldökét.
– Részletes
felsorolást szeretnél, vagy csak egy rövid összefoglalót?
– Uh.
Úgy értettem, kitűnik valami?
– Ja.
A kék golyóim.
Megrázom
a fejem, miközben egy sor teátrális öklendező hangot adok ki, majd elfordulok
tőle.
– Tök
mindegy! Majd beszélek vele!
A
zuhany leáll a folyosó végén, és hallom, ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik.
Hamarosan léptek dübörögnek felénk, amit Oliver hangja követ.
– Tudod,
hogy hol találok egy új flakon dezodort?
Gabe és
én megfordulunk, a szám kiszárad.
Oliver
megdöbben, amikor meglát, szemei elkerekednek, ökle megfeszül a dereka köré csavart
törülközőn.
A
törülköző az egyetlen, amit visel.
Nem
tehetek róla, hogy áruló szemeim tetőtől talpig őt fürkészik, mint Thirsty
McThirstin’. Bőre egészséges ragyogással újult meg, zuhany vizétől csillog,
haja nedves és kócos, izmai megfeszülnek szemtelen bámulásom hatására.
Az
izmai.
Azt a
mindenit!
– Elnézést
az illetlenségemért – nyögi ki Oliver rekedten. – Nem tudtam, hogy egy hölgy is
jelen van!
Sajnálom,
hogy a ribanc szemeim úgy ittak magukba, mint egy teli pohár vizet.
Közben
Gabe felhorkant a „hölgy” szóra, én pedig gyorsan a bordái közé könyökölök.
– Rendben
vagy! – nyögöm ki, hangom szánalmasan cseng. – Úgy értem, rendben vagy, nem…
rendben.
Oliver
szeme megrándul, szája zavart mosolyra húzódik.
– A
mosogató alatt – válaszol végül Gabe Oliver kérdésére, és kedvesen megszabadít
a nyomorúságomból. Odafordul hozzám, amikor Oliver köszönetképp bólint és
visszavonul a folyosóra. – Szégyentelen!
Ég az
arcom, miközben megragadom az áfonyás zacskót és pánikszerűen elkezdem dobálni
a muffinokra.
– Nem
tudom, miről beszélsz!
– Lecsekkoltad
a bátyámat! Kurvára furcsa!
– Nem,
nem tettem!
– A
szó szoros értelmében csorgatod a nyálad a mellbimbós sütikre.
Egy
marék áfonyát dobok felé.
A zene
hangos, a csacsogás hangjai még hangosabbak.
Üveg
koccanása az üveghez, magas hangú visítás és nevetés, a legnépszerűbb
partidalok mély, dübörgő basszusa szinte zörgeti a falakat.
Meg vagyok
döbbenve, hogy Oliver egyáltalán kijött a szobájából.
Nézem,
ahogy kimerészkedik a konyhába, kezei mereven a zsebében, tekintetét a padlóra
szegezi, miközben elővesz egy üveg vizet. Korábban az este folyamán
megpróbáltam társaságot nyújtani neki a hálószobájában, de nem válaszolt a
kopogásomra. Arra gondoltam, biztos lefeküdt, vagy fülhallgatót tett a fejére.
Most
itt van, és marad is, bizonytalan lábbal, miközben pörgeti a kezében a műanyag
palackot. Tekintete a tömeget fürkészi, arcról arcra sodródva.
Azt
hiszem, engem keres.
Mielőtt
odaléphetnék hozzá, megállít Gabe egyik barátja – egy fickó, akit alig ismerek.
– Syd,
jól nézel ki. Mi újság?
Nyilvánvalóan,
nem emlékszem rád, akarom mondani, de magamra erőltetek egy
mosolyt, és próbálom szemmel tartani Olivert, miközben kitalálom, hogyan tudnám
gyorsan befejezni ezt a beszélgetést.
Tekintetünk
végre összekapcsolódik a szobán keresztül, és felemelem a kezem, hogy intsek
neki. Oliver arcán látszik a megkönnyebbülés, miközben egy mosoly kel életre az
arcán, ami tetőtől talpig megcsiklandoz.
– Elnézést
– motyogom, félbeszakítva az előttem álló fickót, és sietősen elhátrálok. Iszok
egy kortyot a sörömből, Oliverhez rohanok, és szélesen vigyorgok, amikor ő is
elindul felém.
Csakhogy
ezúttal őt állítják meg.
Megállítja
valami részeg csaj, akinek a koktélja kiloccsan a poharából, ahogy előre-hátra
billeg, vagy a zenére, vagy az észrevehető mámorától. Átfurakodom a testek
tömegén, próbálva meghallani a beszélgetésüket.
– Te
vagy ő, igaz? Az eltűnt fiú? – kérdezi, és a haját csavargatja a szabad
kezével. Hamarosan elengedi eperszínű tincseit, hogy Oliver csíkos ingének
gallérjával babráljon. Oliver szemei követik a mozdulatait, miközben
kényelmetlenül hátrál. – Csodálatosan nézel ki! Láttalak a hírekben, de… hú!
Nagyon vonzó vagy!
– Ó,
én… nagyra értékelem a bókot.
Felkuncog
és hátradobja a fejét.
– Viccesen
beszélsz! – Oliver megint hátrál, de a nő nem érti a célzást. – Csinálhatok
neked egy italt? Vagy elmehetünk valahova beszélgetni?
Ez az
én jelem.
Beesek kettőjük
közé, átkarolom Oliver derekát, majd nem olyan halkan azt mondom:
– Mit
szólnál ahhoz a sötét sarokhoz, amiről beszéltünk?
– Nagyon
élvezném!
A nő
bocsánat kérően mosolyog, elfogadva a sorsát.
– Sajnálom!
Nem tudtam, hogy már elkelt.
Amikor
eltűnik a tömegben, Oliver felém fordul, a karom még mindig lazán a hátán van.
– Elkelt?
– csodálkozik, és kérdőn felvonja a szemöldökét – Az elrablásomra utalt?
– Azt
hitte, hogy együtt alszunk – magyarázom mosolyogva.
– Ó!
– A kérdés nem hagyja nyugodni. – Ez egy furcsa következtetés.
Kicsúszik
egy kuncogás, amikor rájövök, hogy nem érti a szövegkörnyezetet.
– Azt
hitte, szexelünk.
Elpirul.
Basszus,
ez imádnivaló!
Oliver
a mellkasához szorítja az állát és megismétli: - Ó.
– Gyerünk!
– vigyorgok, és leengedem a karom, hogy összefonjam az ujjainkat. Levezetem a
két lépcsőfokon a sarokba, ahol csak néhány kisebb csoport lézeng és beszélget.
– Komolyan gondoltam azt a sötét sarkot.
A kezem
még mindig Oliver nagy tenyerében van, és rövid időre visszakerülök abba az
időbe, amikor még gyerekek voltunk, a kezünk hasonlóan kapcsolódott össze,
amikor szentjános-bogarakat, madarakat és pitypang kívánságokat kergettünk. Az
emlékek velem maradnak, miközben egy üres ülőhelyhez vezetem őt, és mindketten
lehuppanunk, majd elengedjük egymás kezét. Felhúzom a térdem a párnára, amikor
szembe fordulok vele, és a szemébe nézek a söröm felett.
– Mi
késztetett arra, hogy csatlakozz az ünnepléshez? Nem hittem volna, hogy látlak
ma este.
Oliver
tekintete követi a sörösüvegemet, ahogy a számhoz emelem, nyelvével megnyalja az
alsó ajkát.
– Az
általad ajánlott dalokat hallgattam, és ez arra késztetett, hogy lássalak –
feleli halkan. Gyengéd elismeréssel néz rám, majd hozzáteszi: – Gyönyörűen
nézel ki!
Lehajtom
a fejem a bók hallatán, a hasam remeg a szavaitól, ahogy ránézek a kék nyári
ruhámra és a fehér szandálra. Ajkaim cseresznyepirosak, ünnepi hangulatot
kölcsönözve az együttesnek.
– Elfogadhatóan
nézek ki – vonom meg a vállam szerényen. – És te is! Azt hittem le kell majd
hámoznom rólad azt az Epres sütit!
– Nagyon
barátságos volt.
Egy
részem azon tűnődik, vajon túlléptem-e a határokat a beavatkozással. Lehet,
hogy Oliver élvezte a figyelmet – lehet, hogy egy kis női flört pontosan az,
amire szüksége van, hogy kihúzza a csigaházából. Lenyűgöző fejlődést ért el az
elmúlt néhány hónapban, de még mindig rendkívül tartózkodó és introvertált.
Hacsak…
– Szóval…
kínos kérdések ideje – bököm ki, miközben figyelem, ahogy az egyik térde
megugrik, lábai pedig lassan szétválnak – A nőkhöz vagy a férfiakhoz vonzódsz?
– Gombóc van a torkomban, arcom forró és vörös – Vagy mindkettőhöz?
Összevont
szemöldökkel fordul felém, állkapcsában megrándul egy izom.
– Nőkhöz.
Bólintok,
furcsán megkönnyebbülve a választól.
– Oké.
Nos… van típusod? – köhögök, miközben megmozdulok a kanapén. – Tudod, gondolsz
valakire konkrétan?
Oliver
feje enyhén megbillen egy kérdő homlokráncolással, láthatóan feldolgozva a
kérdésem.
– A
maszturbációra gondolsz?
Tetőtől
talpig elönt a forróság.
Jézus! Nem
erre a válaszra számítottam.
Egyáltalán.
– Ó,
hm, úgy értem… – A pokolba, úgy érzem magam, mint egy elvörösödött iskoláslány
a szexuális felvilágosító órán. Megköszörülöm a torkom. – Persze. Azt hiszem.
A
szemei lángolnak, ahogy pillantása belém mélyed, átfut a domborulataimon, majd könnyedén
válaszol.
– Néha
rád gondolok.
Elképesztő
erőfeszítésbe kerül, hogy ne ájuljak el. Érzem, hogy kiszárad a szám, miközben egy
nevetséges nyikkanás halad át az ajkaimon. Oliver feje még mindig oldalra
billen, miközben a reakciómat tanulmányozza, és egy csepp szégyen vagy zavar sem
sugárzik belőle. Teljesen közömbös, mintha a válasza nem fagyasztotta volna a
seggem a kanapéhoz, és nem szippantotta volna ki a levegőt a tüdőmből.
– Ez
rendben van? – csodálkozik, és egyre mélyülnek a ráncok a homlokán. Érdeklődő –
talán egy kicsit aggódik, hogy felzaklatott engem.
Összeszedve
magam, kifújom a levegőt.
– Igen.
Ez… rendben van.
Oliver
mosolyog. Megkönnyebbülés.
– Te
kire gondolsz?
Most
már csak a szarkazmus menthet meg, úgyhogy egyenesen őt bámulom pókerarccal.
– Danny
DeVitóra.
– Ó.
– A mosolya eltűnik, miközben lenéz a térdei közé. – Biztos vagyok benne, hogy
ő elbűvölő!
Miközben
elkezdem végigfuttatni az összes fájlt a fejemben, amelynek címe Új
beszélgetésindítók, amelyek megmentenek a kínos pokolból, tűzijátékok
kelnek életre az ablakon kívül. Mindketten ijedten rándulunk meg.
Feltérdelve,
kinézek a pad feletti üvegtáblán. Közvetlenül a ház előtt van az apró szerkezet,
ami megvilágítja az eget, én pedig úgy vigyorgok, mint egy kisgyerek – imádom a
tűzijátékot.
– Oliver,
nézd! – Szavaim félbemaradnak, amikor éppen időben fordulok meg ahhoz, hogy
lássam, amint Oliver felemelkedik a kanapéról és kisiet a fülkéből, lábai egy
ütemre dobbannak a lépcsőhöz aggodalmas szívem dobbanásával.
Ez
furcsa volt. Talán egy italért ment, vagy valami ilyesmi.
Még
néhány percig kibámulok az ablakon, és ráébredek, hogy nem jön vissza.
Francba!
Megijesztette
a tűzijáték?
Felpattanok
a kanapéról, felszaladok a lépcsőn és elkezdem a tömeget fürkészni Olivert
keresve. Sajnos az egyetlen dolog, amit észreveszek, az Gabe, aki egy
ismeretlen barna csajjal smárol a kanapén. Aki határozottan nem a nővérem.
Seggfej!
Gondolatban
feljegyzem magamnak, hogy később megüssem.
Úgy
döntök, hogy Olivernek a hálószobájában kell lennie, ezért végigmegyek a
folyosón és megkopogtatom a fa keretet.
– Oliver?
Semmi
válasz.
Még
kettőt kopogok, mielőtt elfordítom a kilincset, megkönnyebbülten tapasztalom,
hogy az ajtó nincs bezárva. Mivel az Oliver jóléte iránti aggodalmam felülírja
a magánélete miatti aggodalmamat, belépek a szobába és a hálóját fürkészem.
Amikor sehol sem látom, már majdnem visszafordulok, azon tűnődve, hogy vajon
kiment-e… de valami magára vonja a figyelmemet baloldalt, tekintetem a repedezett
szekrényajtóra irányul. Hevesebben megdobban a szívem, táncolnak az idegeim, a
szekrényhez lépek és éles levegővétellel kinyitom az ajtót.
A
sötét, zárt térben kuporodott össze, fejét a kezébe temetve, miközben előre-hátra
hintázik.
Ó,
Istenem!
Odarohanok
hozzá. Nem gondolkodom, csak futok, térdre rogyok előtte, és a lábai közé tolakodok,
amíg szemtől szembe nem kerülünk.
– Oliver,
beszélj hozzám! – Hangom halk és bátorító, ujjaimat a mellkasára helyezve
felcsúsztatom, amíg a nyaka köré nem fonom. Amikor végre rám emeli a tekintetét,
a szívem ezer darabra szakad.
Ő kővé dermedt.
Összetört.
Valahol
máshol van.
– Hé, hé…
– Kezeim feljebb csúsznak, amíg meg nem fogom az állkapcsát, hogy magamon
tartsam a tekintetét, nem engedve, hogy elnézzen. – Oliver, biztonságban vagy! Esküszöm,
biztonságban vagy! Tudod ezt, ugye?
Oliver
vörös szemekkel néz rám, bőre sápadt, és enyhén csillog az izzadságtól. Némán
bólint, egy nagyot nyel, és érzem, hogy egész testében reszket.
Az ő kezei
is felemelkednek, a csuklómra fonódnak, miközben én a hüvelykujjammal
végigsimítom az arccsontját.
– Soha
nem akarok visszamenni oda!
Megrázom
a fejem, határozottan.
– Nem
fogsz! Vége van és túlélted! Bízol bennem?
Újabb
lassú bólintás.
– Te
vagy az egyetlen, akiben bízom!
Oliver
hangja akadozó és feszült, de szavai újra összerakják az összetört szívemet.
– Helyes,
mert nem veszítelek el többé!
Egy
hosszú, lehengerlő pillanatig ebben a helyzetben maradunk, kezeim az arcán, az
ő kezei pedig a csuklóm köré szorítva, mintha túlságosan félne elengedni.
Szemtől szemben, a lélegzetünk keveredik, a lelkünk összekötve és összefonódva,
mintha így lettek volna teremtve.
Én
töröm meg a kapcsolatot azzal, hogy hátra dőlök a sarkaimra, és hagyom
lecsúszni az ujjaimat az arcán, majd a mellkasán, amíg a combjaira nem érnek.
Elengedi a csuklómat.
– Szeretnélek
elvinni valahova. Ez rendben lenne?
Először
azt hiszem, hogy vissza fog utasítani, és meg fogom érteni a habozását, az
ellenállását, érthető félelmét. Megértem a visszavonulási vágyát, miközben a
saját szobája kényelmében küzd a démonjaival.
De
meglep azzal, hogy inkább feláll, és felém nyújtja nyitott tenyerét –
beleegyező gesztus. A bizalom jelképe.
Elfogadom,
talpra állok egy nyugodt mosollyal, és kéz a kézben kisurranunk a házból.
Oliver
és én a tóra néző füves szakadék tetején ülünk, és nézzük az égen felvillanó
színeket, amik visszaverődnek a tó hullámzó vízéről.
De ez
nem annyira magával ragadó, mint ahogyan a színek tükröződnek Oliver szemében,
miközben óvatos csodálkozással bámul.
Felrángattam
a dombra, mindketten fújtattunk, szinte fulladozva a nevetéstől. Ez egy magas
domb, egy régi, üres játszótér szomszédságában, amit túlságosan is jól ismerek.
Minden év július negyedikén, amikor már elég idős lettem, hogy egyedül induljak
el, egy rövid sétát tettem erre a dombra, és egyedül néztem a tűzijátékot.
Oliverre gondoltam. Elképzeltem, hogy ugyanezt a jelenetet nézi, valahol
biztonságban és melegségben.
Úgy
tettem, mintha ő is rám gondolna.
Eláll a
lélegzetem ennek a pillanatnak a varázslatától, hogy tűzijátékot nézhetek azzal
a fiúval, aki elfoglalta a szívem legnagyobb részét, itt, a titkos dombunkon,
amelyen egymás mellett feküdtünk. Feltételezem, hogy a pillantásom, ahogy arra
a bal oldalamon lévő férfivá változott fiúra nézek, elképesztően hasonlít
Oliver tekintetére, miközben a tűzijátékot nézi a fejünk felett. Olyan erősen
szorítja a kezem, hogy bizseregnek az ujjaim, de úgy tűnik, ez nem érdekel.
Tudom,
hogy feszült.
És
tudom, hogy nagyon igyekszik nem az lenni.
Odahajolva
hozzá, halántékomat a széles vállára támasztom, és mélyet sóhatjok.
– Félek
a pókoktól. Mármint, megdermedek – motyogok a karjának. – Ez irracionális,
sztereotip félelem, de valós. És erős. – Egy visszhangzó durranástól Oliver
megugrik, én pedig még jobban hozzá simítom az arcomat. – Egy nap egy hatalmas
pókot pillantottam meg kint a házam mellett. Éppen hálót szőtt. Az ösztöneim
azt súgták, hogy sikítsak vagy fussak, de valahogy találtam egy csepp
bátorságot, és csak álltam ott és néztem. Láttam, ahogy az a pók megszövi a
legbonyolultabb, leglélegzetelállítóbb hálót, amit valaha láttam. Ez lenyűgözött.
Oliver
elfordítja a figyelmét a tűzijátékról, hogy lenézzen rám. Lehelete megmozgatja
a hajamat, mintha finom szellő kapna bele.
– Biztosan
gyönyörű volt.
– Az
volt. – Megbillentem a fejem, végigsimítom az inge ujját, és a szemét keresve, felemelem
az állam. – Mindenhol van szépség… még azokban a dolgokban is, amelyek
megijesztenek minket.
Látom,
ahogy felfogja az összefüggést, mielőtt visszanéz a vibráló égboltra, és
szaggatott lélegzetet vesz.
– Sydney,
én…
Olivert
félbeszakítja egy harsogó csengőhang, ami behatol a pillanatunkba. Áhítatos
pillantását zavar váltja fel, és körülnéz, próbálva megtalálni a zaj forrását.
Lenéz magára és összeráncolja a szemöldökét.
– Úgy
tűnik, énekel a nadrágom.
Felnevetve,
veszem a bátorságot, és ujjaimat az elülső zsebébe csúsztatva előveszem a
mobilját.
– Valami
ilyesmi – incselkedek vele, és meglóbálom előtte a telefont.
– Ó!
– Szégyenlős vigyorral kiveszi a kezemből a telefont. – Köszönöm!
Oliver
a füléhez tartja és vár, de az továbbra is csörög.
– Akkora
tökfej vagy! Meg kell nyomnod a „fogadás” gombot. – Még mindig kuncogok, amikor
visszaveszem a telefont és meglátom, hogy Gabe a hívó. Én magam válaszolok. –
Hé, seggfej! A nővérem tudja, hogy kevesebb, mint huszonnégy órán belül
továbbléptél?
Eltelik
egy pillanat, a háttérben hangzavar kavarog.
– Sydney?
Hol a francban vagytok? Itt vannak a zsaruk!
– Micsoda?
– Felállok a dombon, és idegessé válva mászkálni kezdek. – Lorna megint
panaszkodott a zaj miatt?
Gabe
fáradtan sóhajt a másik végén.
– Nem,
Oliver miatt vannak itt.
Összeszorul
a mellkasom, ahogy lenézek a szóban forgó férfira, aki önfeledten mosolyog rám.
– Minden
rendben? – kérdezem Gabe-et.
– Megtalálták
a fickót, Syd! Megtalálták a rohadékot, aki elrabolta!
– Ó,
Istenem! Életben van?
Oliver
szemei között ránc képződik, miközben feláll. Egymásra bámulunk, miközben Gabe
így válaszol:
– Nem.
Betört fejjel találták meg.
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés