21.-22. Fejezet

 

Huszonegy

 

Sidney

 

 Fordította: Miss Hell

 

Szárazon dugtam a legjobb barátommal a kanapémon, aztán összetörtem a szívét.

Még ez az egész doboz szárazsampon sem menthet meg a depresszió sötét gödréből, amibe fejjel előre belevetettem magam, miközben a hálószobám falát bámulom, és vicces méretű Snickers-szeleteket eszem egy X-akták-egyenruhában. Minden erőmre szükségem volt, hogy összeszedjem magam tegnap a munkába menet, és még akkor is Brant és Rebecca folyton a nyakamban lihegett, és csodálkoztak, hogy miért nézek ki úgy, mintha elpusztult volna a macskám.

Nagyszerű! Valószínűleg épp most manifesztáltam ezt a borzalmat, tekintve, hogy milyen hetem volt.

Közelebb húzom Alexist a derekamhoz, miközben a másik kezemmel átdobom az üres édességes papírt a szobán, és egy önironikus sóhajt eresztek ki.

Ráadásul Clementine alig szólt hozzám az előző hétvégi hatalmas túlreagálása óta. Az sms-eimre adott válaszai rövidek és távolságtartóak. Még akkor is egy „K” -val válaszolt, amikor közöltem vele, hogy vettem jegyeket Poppynak a Disney on Ice-ra. Fáj a fejem és fáj a szívem.

És most fáj a gyomrom.

Nyögve ledobom magamról a takarót, kivonszolom magam az ágyból, és úgy döntök, hogy jól esne egy zuhany. Persze éppen ekkor csöngetnek az ajtón. Ismét felnyögök, megrántom a kusza kontyomat, és megigazítom a szemüvegemet, remélve, hogy elrejti a szemem alatti sötét karikákat.

Kinyitom az ajtót, és Lorna Gibson üdvözöl.

A legjobb. Hét. Mindenkor.

– Bájos divatválasztás, kedvesem – mondja csak enyhén szúrósan, és átható tekintete tetőtől talpig végigmér. – Legalább most az egyszer rendesen be vagy fedve.

Egyik szemöldöke megvetően felemelkedik. Ma még csak úgy sem tudok tenni, mintha szórakoztatnának a sértegetései. – Segíthetek? Épp valaminek a közepén vagyok.

A málnavörös rúzs elkenődik közvetlenül a szája fölött, amikor Lorna összeszorítja vékony ajkait. – Látom, valami lebilincselőt szakítottam félbe – kuncogja, figyelmen kívül hagyva a szemforgatásomat. – Mindenesetre úgy értesültem, hogy a múlt héten te lapátoltad el a kocsifelhajtómat, és azért jöttem, hogy köszönetet mondjak.

– Ó... – Meglepődtem a hála felajánlásán, tekintve, hogy nem is tudtam, hogy egyáltalán ismeri, és hát, Lorna Gibsonról van szó. – Szívesen!

– Oliver mondta el, ha esetleg kíváncsi lennél. Úgy tűnik, az ő jó erkölcse és modora rád is átragad. – Utószóként hozzáteszi: – Dicsértessék az Úr!

Egy szusszanás. – Hát, semmi probléma! Kifogytam aznap a bűnös dolgokból, és unatkoztam. Úgy értem, csak korlátozott számú védekezés nélküli szexben és sátáni rituáléban vehet részt egy lány, mielőtt váltania kell, tudja?

– Mindig komikus – mondja Lorna gúnyosan, miközben a szeme még mindig ellenszenvvel siklik végig rajtam. Éppen el akar lépni, amikor megáll, és egy ismeretlen kifejezés suhan át az arcán. Megköszörüli a torkát, benyúl a blúza elülső zsebébe, és elővesz egy maréknyi fényképet.

– Még valami! Ezeket az ékszeres dobozom alján találtam, és úgy gondoltam, talán több hasznát vennéd. Edgar szívesen fotózott titeket, gyerekeket a régi filmes fényképezőgépével... a polaroidok nézegetése néhány különleges emléket idézett fel.

Először meg akarom kérdezni tőle, hogy mit fényképezett még a régi filmes fényképezőgépével, de a kemény külsőn keresztül lágyság hatol át, és nem tudom, hogyan válaszoljak rá. A lábujjaimmal az ajtó előtti szőnyegen körözök, aztán kinyújtom a kezem, hogy átvegyem a fényképeket a kezéből. – Ezt nagyra értékelem. Köszönöm!

Újabb szünet, mielőtt távozik. – Tudod, Charlene mindig is nagyon kedvelt téged – mondja Lorna hunyorogva, és a hangjába őszinteség nyoma szivárog. – Szerintem örülne, ha tudná, hogy visszataláltatok egymáshoz.

Képtelen vagyok visszatartani az érzelmekkel teli zihálást, ami kiszökik az ajkaimon keresztül.

– Jó napot, gyermekem!

Lorna elbotorkál a botjával, nem néz vissza, könnyfoltokat és több emléket hagy maga után, mint amennyit kezelni tudnék.

 

 

Az estéből alkonyat lett, és sikerült lezuhanyoznom és átöltöznöm, mielőtt egy pohár borral és egy elmúlt élet képeivel elhelyezkedtem volna a kanapén. Számtalanszor átfutottam a fényképeket, mióta Lorna ideadta őket, és képtelen voltam lerázni a csontjaimba telepedett melankolikus érzést.

Egy fényképet bámulok Oliverről és rólam, és a torkomban tartom a bánatomat, mintha egy égő gömb lenne. Tisztán emlékszem arra, amikor ez a fotó készült.

Oliver a szokásos öltözékét viseli, a koszos farmer alatt kockás ing lapul. A karja a vállam köré fonódik, magához húz, miközben én egy plüssmacit szorongatok a karomban. Megcsókolja az arcom, én pedig ellenállok, de csak részben, mert én is fuldoklom az örömtől és a nevetéstől, amit jól mutat a napégette arcomon elterülő hatalmas, foghíjas vigyor.

Amikor a rongyos barna medvére koncentrálok, egy emlék jut eszembe.

 

– Van egy titkom, de félek elmondani neked.

– Elmondhatod a mackómnak. Ő nagyon jól tud titkot tartani.

– Oké. Megígéred?

– Ígérem. Még kisujj-esküt is teszek.

Összekulcsolt kisujjainkkal Oliver a szeretett mackóhoz hajol, és valamit súg a bolyhos fülébe...

 

A fogaimat csikorgatom, és feljegyzem mentálisan, hogy megkérdezzem Olivert, emlékszik-e még, mi volt az a titok. Akkoriban kíváncsi voltam, de ez a kíváncsiságom abban a pillanatban köddé vált, amikor Oliver Lynch megtette.

Újra átlapozom a képeket, és elmosolyodom a csoportképen, amelyen mi négyen vagyunk a szüleinkkel. Anya átkarolja Charlene-t, Charlene pedig Gabe vállára teszi a kezét, akinek bolondos vigyora arról tanúskodik, hogy milyen férfi lesz belőle.

Oliver és én középen állunk, hatalmas ölelésbe burkolózva, a csillagoknál is ragyogóbban mosolyogva, Clementine pedig a kép másik szélén, mögötte Travis áll, apa pedig egy sörrel az oldalán.

Mindannyiunk közül Clem néz ki a legszerencsétlenebbül – olyan mogorva, rosszkedvű gyerek volt.

A bejárati ajtón felhangzó kopogás megijeszt, és megrándulok a helyemen, mostanában mindig ideges vagyok... különösen, amikor lemegy a nap. Lenézek az öltözékemre, hogy megbizonyosodjak róla, valóban átöltöztem-e a kínos egyberuhámból, és Alexis-szel a bokám köré csavarodva, a bejárati ajtó felé ugrálok.

Résnyire nyitom az ajtót, és kikukucskálok.

Oliver.

A rés kiszélesedik, amikor észreveszem, hogy a verandámon áll, vállát a félfának támasztva, miközben tekintete végigjár engem – a neonszínű, bolyhos zoknimtól a frissen mosott hajamig. Az arckifejezése sötétebb a szokásosnál, a jelenléte valami teljesen ismeretlent sugároz. Valami nagyon nem Olivert.

– Szia – köszöntöm halkan, és hátralépek, hogy ő is beléphessen.

– Szia!

Még a mozdulatai is mások. Megfontoltabb, kevésbé félénk.

És a tekintete nem hagy el engem, időnként dél felé kalandozik, és a dekoltázsomon landol, amely kilátszik a felsőmből. A bőröm felforrósodik.

– Minden rendben? – kérdezem, félénk rekedtséggel a hangomban.

– Igen – válaszolja egyszerűen.

Oliver benyomul, kezét zsebre dugja, örökzöldek és fenyőtobozok illatával, és az illata felmelegít. Lehajol, hogy megsimogassa Alexist, mielőtt besétál a nappaliba, és a tekintete a dohányzóasztalon elhelyezett polaroidokra vándorol. Követem.

– Lorna hozta át őket. Nincs sok képem azokból az időkből – anya a legtöbbet kidobta, amikor elköltöztek. Egész nap elmerültem az emlékekben – mondom neki szeszélyes kuncogással, keresztbe tett karokkal.

Felveszi az egyik fényképet, és alaposan megvizsgálja.

– Ezek mi vagyunk – állapítja meg.

– És Coco. – Egy pislogás.

– A plüssmackóm – vigyorgok, közelebb húzódva, hogy tanulmányozhassam a kezében lévő képet.

Oliver mosolya megrándul, a szokásos természetének nyoma is átüt, amikor hirtelen két ujjbegyét a halántékához emeli, a szemét lehunyja, mintha fájdalmai lennének.

– Oliver? – A védelmező ösztöneim működésbe lépnek, és megszorítom a felkarját, aggodalom jár át. – Valami baj van?

Egy fejrázással elutasít, és a képeket lapozgatja.

– Én... jól vagyok. – Oliver megáll egy fényképnél, amelyen az előkertben „Capture the Flag” -et játszunk. Megmasszírozza a halántékát, mintha fizikailag próbálna felszínre hozni egy emléket. – Valami történt ezen a napon.

– Tényleg? – Zavarodottság vonja össze a szemöldökömet. Közelebb hajolok, és kitépem a képet az ujjai közül, megfordítom, hogy megnézzem a dátumot: 7-2-98. Nem emlékszem, hogy bármi jelentős történt volna azon a napon, de aztán megint csak minden olyan homályos abból a hétből, amikor Oliver eltűnt. Emlékszem, hogy Gabe rosszul érezte magát, ezért bent maradt Oliver anyjával, míg Travis elvitt minket játszani. Apám is beugrott, és a verandán megittak egy italt.

Csak nevetés és bolondozás volt, ahogy a kis amerikai zászlós karót elrejtettük az udvaron. Oliverrel mindig egy csapatban kellett lennünk. Visszaadva neki a fényképet, előre-hátra billegtetem a fejem. – Semmi sem tűnik ki.

Oliver megcsípte az orrnyergét, miközben frusztráltan felsóhajt. – Annyi mindent tudok – tényeket, arcokat, érzéseket. Dátumokat és időpontokat. Embereket, akiket szerettem. De mindezek csapdába estek és eltemetve vannak ebben a koporsóban. – Mutatóujját a feje oldalához döfködi. – Itt-ott érkeznek felvillanások. Homályos képek, hangok, ismerős érzések. Bizonyos dolgok beszélgetések és interakciók darabkáit váltják ki. De... nem tudom elérni, Syd! Nem tudom elkapni. Túl mélyen van.

– Hé... – Elhúzom a kezét az arcáról, és figyelem, ahogy a légzése felgyorsul, és a bőre izzad. – Semmi baj! Gondoltál már arra, hogy pszichológushoz menj? Esetleg kipróbálni a hipnózist?

Oliver kirántja a kezét, és a kanapéra dobja a képeket, majd elfordul. – Nem, nem tudom! A kórházi elbocsátásomkor megkaptam egy pszichológus adatait, de nem jártam utána. Egy részem fél az emlékezéstől, gondolom.

Próbálok nem megbántódni a visszahúzódásától, és elfordítom a tekintetem. – Ezt meg tudom érteni.

– Nem érted! Senki sem érti!

A szemem a hátára szegeződik, miközben dühös ujjaival a hajába túr. – Mi ütött beléd? Olyan... furcsának tűnsz.

Oliver lassan körbefordul, a riasztó tekintet visszatér a szemébe. A pillantása a mellkasomra siklik, majd vissza fel. – Tényleg?

Ráncolom a homlokom. – Nem úgy viselkedsz, mintha önmagad lennél.

– De hát ez az, amit jobban szeretsz, nem igaz?

– Mi? – Szorosabban fonom össze a karjaimat, ahogy felém lépked. – Miről beszélsz? Történt valami a randidon?

– Csodálatos randi volt – mondja magabiztosan.

Ó, Istenem, ő...?

Alig képesen kinyögni a szavakat azt mormogom: – Lefeküdtél vele?

– Nem volt szó alvásról.

A torkomban felemelkedik az epe, miközben az arcom fehéren izzó féltékenységtől lángol, és a forróság átterjed a nyakamra és a mellkasomra. Ez egy olyan reakció, amit nem lenne szabad éreznem – megvolt a lehetőségem; visszautasítottam. Olivernek minden joga megvan ahhoz, hogy továbblépjen. De ez nem akadályozza meg, hogy a gyomrom hányingerrel kavarogjon, miközben keserű könnyek szöknek a szemembe. – Ó!

Megreped a homlokzata, amikor megpillantja szánalmas reakciómat. – Felzaklattalak.

Nem tudok nem bólintani, miközben a könnyeim szabadon hullanak. Letörlöm őket, és remegő állal válaszolok: – Igen, de semmi baj. Jól vagyok.

– Nem feküdtem le vele, Syd! – Bármilyen játékot is játszott, a fájdalmam láttán összeomlik. – Beszélgettünk. Jót vacsoráztunk. Barátként váltunk el, mert csak egy nőt akarok, és az nem ő.

A mellkasomban érzett fájdalom feloldódik, helyét megkönnyebbülés és egy csipetnyi zavarodottság veszi át. – Nem szexeltetek?

– Nem.

– Istenem, azt hittem... – Szánalmas vagyok. Abszolút szánalmas, hogy úgy teszek, mintha a szüzessége az enyém lenne, miután már felajánlotta, én pedig elutasítottam, mert féltem, hogy megbántom. De csak azt érem el, hogy mindkettőnket megbántom azzal, hogy laza szorításban tartom, húzom és ellököm, mert nem tudom, mi a faszt csinálok. – Sajnálom, ez nem megfelelő reakció volt! Nincs jogom hozzá!

Megránduló állkapoccsal elfordítja a tekintetét.

– Hajlok rá, hogy egyetértsek ezzel!

Összeszorulnak a fogaim, látva, hogy visszavette a maszkot – és ez nem tetszik. – Oliver, kérlek, hagyd abba ezt a színjátékot! Ez nem te vagy!

– Jó! – Oliver ismét a szemembe néz, és néhány lépést tesz előre, amíg már csak centik választanak el minket egymástól. – Én jobban szeretem így, és te is.

– Mi? Nem... én úgy szeretlek, ahogy vagy! Nem értem, honnan jön ez az egész.

Fáradt sóhajt ad ki. – Szexuálisan intim kapcsolatban voltál más férfiakkal – Gabe utalásaiból ítélve elég sokkal –, de velem nem vagy hajlandó. Miért van ez?

A szorongás hulláma újra lezúdul, és eláraszt. – Mert te más vagy, Oliver. – Visszahőköl, mintha fizikailag megütötték volna. Megsértődve és megbántva. Elkerekedik a szemem, és gyorsan hátrálok. – Nem, várj... nem, nem úgy értettem! Te különleges vagy. Különleges vagy számomra. A szex... bonyolítja a dolgokat. Te ezt nem értenéd meg.

– Mert olyan együgyű vagyok.

– Nem, Istenem... erre sem gondoltam. – Reszketeg lélegzetet veszek, és azon tűnődöm, mi történt, mi változott. – Soha egyetlen más férfi sem közelítette meg azt, amit te jelentesz nekem.

– És mégis, te még mindig akarod őket! Még mindig az ágyadba viszed őket. – Oliver szeme elsötétül a féltékenység sűrű, csúnya duzzadásától, ahogy közeledik felém.

– Aggódsz, hogy nem tudlak úgy megdugni, mint ők!

Egy hallható zihálás hagyja el a számat. – Tessék?

– Gyenge, tapasztalatlan Oliver Lynch! A fiú, aki sosem nőtt fel!

– Hagyd abba! – követelem, az ajkamba harapva, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás. – Egyáltalán nem így látlak téged! Te minden szempontból tökéletes vagy!

– Úgy tűnik, nem minden tekintetben.

Csak a fejemet tudom rázni, néma csendbe burkolózva, rettegve attól, hogy valahogy tönkretettem ezt az embert, miután olyan keményen próbáltam megóvni.

Romlás.

– Nem hiszed, hogy ki tudlak elégíteni! – Oliver folytatja, úgy lopakodik felém, mintha a prédája lennék. – Nem hiszed, hogy képes vagyok arra, hogy a gyönyörtől vonagolj… sikítsd a nevem, ahogy a könyveidben olvastad.

Az átkozott könyvekről van szó? Azt hiszi, hogy ezt akarom?

Addig hátrálunk, amíg a túlsó falhoz nem préselődöm, a mellem minden egyes nehéz lélegzetvételnél megemelkedik, és súrolja az inge elejét. Egy gyors mozdulattal elkapja egyik kezével a csuklómat, a fejem fölé szegezi, és egy meglepett nyikkanás bukik ki az ajkaimon. Figyelem, ahogy a másik keze az arcomhoz emelkedik, az ujjbegyei végigsimítják az állkapocsvonalamat, miközben a szétnyílt számat fixírozza.

– Talán tényleg nincs tapasztalatom... de valamit elfelejtesz, Syd! – mondja Oliver, a hangja karcosan durva. Lehajol, hogy a fülembe súgjon, a babahajam az orrát csiklandozza. – Nagyon gyorsan tanulok!

– Ne! – mondom neki, és küzdök, hogy kiszabadítsam a csuklómat. A támadóm villan az agyamba, ahogy a matrachoz szegez, és pánikba esik a testem. – Nem akarom így! Nem akarlak ilyennek látni!

Oliver közeledik egy csókra, de én kirántom a karomat, és ellököm magamtól. Az adrenalinlöket több erőt ad, és véletlenül túl erősen, túl nagy erővel lököm el Nekicsapódik a dekoratív kisasztalomnak, felborítja a képkereteket, mire én rémülten a számhoz nyomom a tenyerem.

Horror, hogy véletlenül bántottam őt.

Rémület attól, ami az imént történt.

Rémület a szemében, amikor az álcája szétfoszlik, és visszatér az én Olivérem, a mellkasa megemelkedik, bűntudatos tekintete rám szegeződik, miközben a feje ide-oda ingadozik.

– Sydney... nem gondoltam... – Felemelkedik az asztalról, és a tenyerével eltakarja az arcát, mintha el akarná rejteni, amit az imént tett. – Kérlek, bocsáss meg nekem! Kérlek!

A helyemre ragadtam, a könnyeim apró vízesésként csorognak le az arcomon, a szívem percenként mérföldes sebességgel dobog. Meg vagyok döbbenve, összezavarodva, megbántva.

Oliver végigcsúsztatja a kezét az arcán, az állát fogja, miközben a saját könnyei csillannak vissza rám. – Azt hittem, ezt akarod. A könyveid, én... – Élesen kifújja a fájdalom levegőjét, ami tőrként szúr. – A könyveid tele vannak olyan férfiakkal, akik elvesznek és nyomulnak, akik önzőek és gorombák – akik egyáltalán nem hasonlítanak rám. Tévesen azt feltételeztem, hogy az ilyen férfiakat szereted.

Át kell ásnom magam a torkomban növekvő szívfájdalmon, hogy szavakat találjak. – Ezek történetek, Oliver. Fantáziák. Fikció.

– Én csak... – mondja eágra nyílt szemmel és megtörten. – Próbállak megérteni, Syd! Próbálom megtudni, miért húzódsz el tőlem – miért nem tudlak teljesen elérni! Miért futsz!

– Mert halálosan félek attól, hogy megfosztalak a fejlődésedtől, és visszaküldelek abba a lyukba! – fakadok ki, a bánat kiszivárog a szememből, a torkom szúr. – Az érzések elvárásokkal járnak, Oliver. Én nem vagyok jó ebben.

– Te gyógyítasz meg! Minden nap egy újabb darabot raksz vissza belém – erősködik, és óvatosan közeledve átkel a szobán. – Miért társítod a kötődést a szenvedéssel és a veszteséggel?

Nyíltan sírva a tenyerembe rázom a fejem.

– Istenem, ki bántott meg téged, Sydney?

– Te voltál! – kiáltom, tervezetlenül és összefüggéstelenül, növekvő hisztériával. – Valami kibaszottul meghalt bennem azon a napon, amikor elvesztettelek!

Oliver megdermed a helyén, szemei ragyognak, végtagjai teljesen mozdulatlanná válnak. Leesett állal bámul rám, a legsebzettebb, legzavarodottabb arckifejezéssel az arcán.

– Mindössze hétéves voltam, amikor elkezdtem falakat építeni – folytatom, a hangom szaggatott a kiáradó bánattól, az elfojtott szellemek cunamijával. A temetőmmel lesből támadok rá. – Nap nap után emelkedtek azok a falak, kőből, téglából, acélból és belőled. Nem engedhettem be senkit, mert nem bírtam elviselni azt az érzést, amit az eltűnésed után éreztem! Nem ismét... soha többé! Fogalmad sincs, mit jelentettél nekem! Mit jelentesz nekem! – A tenyerem sarka összeszorított fogimhoz nyomódik.

– Syd, én... – Elakad, nem találja a szavakat.

Folytatom. – Egész életemben távol tartottam magamtól az embereket, mert így tudok megbirkózni velük, így védem magam. És igen, voltam férfiakkal, ez nem titok... de ez soha nem jelentett semmit! – A szemébe nézek, és az ugyanolyan könnyes, mint az enyém. – Veled ez mindent jelenten, és ez halálra rémít!

Oliver issza a szavaimat, tanulmányoz engem, annyira igyekszik megérteni. Lenéz a padlóra, amely tele van üveggel és a lehullott keretek törmelékeivel. Aztán halkan azt suttogja: – Egy bölcs nő egyszer azt mondta nekem, hogy mindenhol van szépség. Még azokban a dolgokban is, amelyek megijesztenek minket.

Az állam megremeg, éles lélegzetet veszek, és lenyelem a szavait, megízlelve az igazságát. – Oliver, sajnálom! Annyira sajnálom, hogy összezavartalak és megbántottalak, pedig én csak a gyönyörű szívedet próbáltam védeni – mondom, és felé lépek.

Elhátrál, eltávolodik tőlem. – Nekem... mennem kell!

– Nem akarsz erről beszélni?

– Nem, attól tartok, már elég kárt okoztam. – Oliver lenéz a lába melletti rendetlenségre. – Bocsáss meg, Sydney! Soha nem akartalak megijeszteni!

– Várj, semmi baj...

Megfordul az ajtó felé.

– Oliver, értem – kiáltom. – Tudom, hogy nem gondoltad komolyan!

Kezét a kilincsre téve megáll, és a válla fölött rám néz, miközben a vereségtől megrogy. – Úgy tűnik, továbbra is bántjuk egymást, a legnagyobb erőfeszítéseink ellenére, hogy ne tegyük. Ez paradoxon. – Oliver tekintete elkalandozik mellettem, homlokán ráncok jelennek meg az elmélkedéstől. Sajnálkozva sóhajt egyet, és kinyitja az ajtót. – A szerelem paradoxon.

Oliver ezekkel a szavakkal, a vallomásával hagy ott, miközben én az üvegszilánkokra omlok, felhúzom a lábaimat, és a térdeim közötti mélyedésbe zokogok. Valamikor átvonszolom magam a kanapéra, és a macskám mellé gömbölyödök, sajgó mellkasomhoz szorítva az Oliverről és rólam készült fotót.

Ennyi éven át senkinek sem adtam oda a szívemet. Azt mondtam magamnak, hogy azért, mert túl válogatós vagyok, túl független, túl magasak az elvárásaim... de nem ez az igazság.

Az igazság az, hogy nem volt szívem.

A szívem egy szellemmel volt.

Huszonkettő

 

Oliver

 

Fordította: Miss Hell

 

Egy héttel később egy ismeretlen, tengerzöld kanapén fekszem, a fejem egy puha párnán pihen. A fehér mennyezetet bámulom, miközben egy középkorú nő ül mellettem, akinek a hangja olyan, mint egy szelíd altatódal, a haja laza kontyba van tekerve. A nő nyugalmat vált ki belőlem, a lámpalázam ellenére is.

– Helló, Oliver! Mint tudja, Dr. Malloy vagyok, és képzett hipnoterapeuta. Azért vagyok itt, hogy segítsek az emlékezetkiesésén – mondja lágyan és finoman, szinte megbabonázóan.

– Igen. Köszönöm – válaszolom, ujjaimat a hasamon összekulcsolva.

Hónapokig tartó halogatás után végül úgy döntöttem, hogy terápiára megyek. Bár Sydney és Gabe óriási mértékben hozzájárultak a mentális és érzelmi felépülésemhez, még mindig úgy érzem, hogy valami hiányzik. Remélem, hogy ezek az ülések felszabadítják az eltemetett emlékeket, amelyek segítenek a gyógyulásom útján.

Egy mosoly fogad, amikor balra fordítom a fejem. – Azt akarom, hogy lazítson, koncentráljon, és tegyen félre minden félelmet. A hipnózis teljesen biztonságos, és a pácienseim többsége hipnotizálható, és hatalmas gyógyulást talál a folyamat során. A páciensek nagyjából tíz százaléka erősen hipnotizálható, és ők extrém áttörésekkel távoznak.

Egy bólintás kíséri a nyelésemet.

– Minden élmény ezen a kanapén más és személyes. Ön végigvezethet engem a céljain és a konkrét problémáin, és együtt dolgozunk majd a lehető legteljesebb eredmény érdekében. Hogy hangzik?

– Remekül – válaszolom suttogva.

– Ez nagyszerű, Oliver! Tudna nekem több részletet mondani arról, hogy mit szeretne ma elérni?

Mély levegőt veszek, kellemes levendulapézsmát szívok be. Megnyugtat. – Nyolcévesen elrabolt egy férfi, aki közel huszonkét évig tartott fogva a pincéjében. Ez idő alatt hazugságokkal etetett – hazugságokkal, amelyeket soha nem fogok megérteni. A hazugságok elhomályosították az emlékeimet álmokkal és fantáziákkal, és vannak olyanok, amelyekhez egyáltalán nem férek hozzá. Felvillanásokat tapasztalok a múltbeli eseményekről, amikor valami kiváltja belőlem, de eltűnik, mielőtt igazán újra átélhetném.

Dr. Malloy halkan hümmög, miközben ír a papírra. – Ez hihetetlenül frusztráló lehet az Ön számára. Vannak konkrét emlékek, amelyeket fel akar fedezni?

– Igen, és nem – válaszolom. Aztán kinyögöm: – Szeretném újra látni az anyámat.

– Gondolom, azóta már elhunyt?

– Már tíz éve, azt mondták.

– Nagy sajnálattal hallom! Remélem, tudok segíteni! – mondja meggyőző hangon. Dr. Malloy az egyik lábát keresztbe teszi a másik térdén, és elmozdul a foteljában. – A hipnózis egy kicsit olyan, mintha átprogramoznánk a tudatalattit. Egy beszivárgás, ha úgy tetszik. Kicsit át akarjuk mozgatni a dolgokat, megpróbáljuk felrázni a gondolkodásmódját és a reakcióit. És az Ön esetében emlékezni.

– Rendben.

– A folyamat hasonlít a meditációhoz abban az értelemben, hogy a fokozott tudatosság elemébe fog lépni. Teljesen éber lesz, de az elméje keményen, koncentráltan dolgozik majd – magyarázza elgondolkodva. – Majdnem olyan, mint egy transzállapot.

A szemem lassan becsukódik, majd újra kinyílik.

– Nem leszek eszméletlen?

– Nem, egyáltalán nem. A mély koncentráció állapotában lesz, de tudatában lesz annak is, hogy mi történik itt, ebben a szobában. Teljesen jelen lesz. – Lefirkant még néhány jegyzetet, mielőtt folytatja: – Készen áll, hogy elkezdjük?

– Igen, azt hiszem.

– Rendben. – Csend telepszik a szobára, az egyetlen hang a nehéz lélegzetem és a mennyezeti ventilátor enyhe zúgása. – Oliver, szeretném, ha a légzésére koncentrálna, miközben a jobb kezét a feje fölé emeli!

Zavartan megteszem, amit mond, és felemelem a karomat. Levegőt veszek és kifújom, arra koncentrálva, ahogy a mellkasom emelkedik és süllyed minden egyes mély lélegzetvételnél.

– Most tartsa fel a mutatóujját, és azt nézze! Koncentráljon arra az ujjra, de ne engedje le a karját. – Bámulom az ujjamat.

– Minél tovább bámulja, úgy tűnhet, mintha a többi ujja elhalványulna, elmosódna. Érezni fogja, hogy a karja egyre nehezebb és nehezebb lesz.

A karom kezd olyan érzés lenni, mintha téglát kötöttek volna rá, miközben a tekintetem arra a magányos ujjra összpontosul, a légzésem még mindig szabályozott és egyenletes.

– Koncentráljon tovább az ujjára, Oliver! Érezze, ahogy a karja lesodródik, ahogy egyre nehezebb lesz – mondja, hangja egy óceáni hullámon ragad. – Nehezebb...

Sodródom, súlytalanul és könnyedén.

– Most csukja be a szemét! A karja lassan... nagyon lassan... leereszkedik...

A karom kezd lecsúszni, az elmém homályos, a szemem lecsukódik.

– Amint a karja teljesen ellazul, a többi része is intenzív relaxációs állapotba kerül. Hagyja, hogy a karja lassan tovább essen. Hagyja, hogy az elméje is vele együtt hulljon, egyre mélyebbre és mélyebbre...

Érzem, hogy elhalványulok.

– Mélyebbre, mélyebbre... mélyebbre...

 

– Miért nem lehetek a csapatodban, Syd?

– Mert Oliver és Sydney mindig egy csapatban vannak. Ezt te is tudod!

– Mert jobban szeretem őt, mint téged!

 

Egy villanás.

 

Körülnézek az előkertben, és az egész a mozgás és a hangok, a nevetés és a visítás homályába vész.

Mr. Neville és Travis söröznek a verandán.

Lorna Gibson az anyámmal nevetgél.

Lorna férje, Edgar egy régi fényképezőgéppel köröz a gyepen, és fényképeket készít.

Valami történt ezen a napon. Kényelmetlenül érzem magam. A bőröm bizsereg a rettegéstől.

 

Dr. Malloy megnyugtató hangja beszivárog a tudatalattimba.

– Eddig védőpajzsot állított fel, de most már teljes mértékben vissza tud emlékezni akarata szerint. Nyúljon be, és hámozzon le minden blokkot, minden réteget, mindent, ami távol tart ezektől a fontos emlékektől. Amikor úgy érzi, hogy a blokk visszatér, lélegezzen be egy mély, lassú lélegzetet, és a blokk elkezd elhalványulni.

Mély levegőt veszek, de a pillanat kicsúszik a kezemből. – Elvesztettem...

– Shhh! Az emlékezés most az egyetlen prioritása. Nincs több küzdelem!

 

Hirtelen a konyhámban állok. Egy másik emlék elevenedik meg.

Sírok. Szomorú vagyok. Sikítok.

Anyám próbál vigasztalni.

Szemei világosbarnák, gesztenyebarna és rézszínűek.

A szemei olyanok, mint az enyémek.

Beszél, de nem hallom a szavait. Túlságosan sírok. Teljesen kétségbe vagyok esve.

– Félek.

– Édesem, mondd el, mi a baj! Mondd el, mi történt!

Nem tudom. Nem tudom!

 

– Új információkhoz nyúlhat. Teljesen vissza tudja idézni a kedve szerint. Minden, amit látott vagy tapasztalt, a rendelkezésére áll. Minden, amit hallott vagy érzett, ott van pontosan – mondja Dr. Malloy.

 

A parkban vagyok Sydney-vel.

Olyan gyönyörű, mint a napfény és a görögdinnye egy forró napon.

Szeretem a görögdinnyét!

Szeretem őt.

 

– Van egy titkom, de félek elmondani neked.

– Elmondhatod a mackómnak. Ő nagyon jól tud titkot tartani.

– Oké. Megígéred?

– Megígérem! Még kisujjesküt is teszek!

A kisujjaink összekapcsolódnak, mosolya ragyogó, mint a szemében lévő apró fénypöttyök. Közelebb viszem a macit az ajkamhoz, és azt suttogom: – Meglátott engem. Látott engem. Látott engem.

 

Az arctalan ember.

 

Ülő helyzetbe emelkedek, mindkét tenyeremmel a fejemet szorongatom.

– Semmi baj, Oliver, semmi baj! Vegyen mély lélegzetet – mondja az orvos, és kinyújtott kézzel előrehajol. – Minden, amit az imént tapasztalt, most már rendelkezésére áll. Bármikor előhívhatja ezeket az információkat. Ez most már a része, és mindig is az volt.

– Nem tudok – zihálom, és átvetem a lábam a kanapé szélén. – Nekem... nekem most mennem kell!

– Oliver, megígérem, hogy jól van – erősködik gyengéden. – Ha le kell állnia, az teljesen rendben van. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát! Csak tudja, hogy ez egy biztonságos hely!

A testem kipirult, a végtagjaim remegnek. Rápillantok, mielőtt a kabátomért nyúlnék, és ügyetlenül elmenekülök a kijárati ajtó felé. – Nem hiszem, hogy az.

 

 

A fogságban töltött éveimből származó régi képregényrajzok százait és százait nézegetem, a képzeletem az egyetlen társam, amikor Gabe bedugja a fejét a szobába. A tekintete a padlón ülve talál rám, a hátamat az ágy végéhez szorítva.

– Hé, ember! Hogy ment a mai találkozód? Valami áttörés? – kérdezi érdeklődve, kezét lazán a csípőjére téve.

A tekintetem felemelkedik, miközben leteszem magam mellé a hatalmas képregényhalmot a szőnyegre. – Elég intenzív volt. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenre emlékezni akarok – ismerem be, és az alsó ajkamat a fogaim közé húzom. Idegesség és szorongás emészt, mióta nemrég hazatértem. – Gabe, emlékszel valami megrázó eseményre, ami gyerekkorunkban történt? Esetleg egy gusztustalan férfi ólálkodott a környéken?

Ráncok jelennek meg a homlokán.

– A francba, nem mintha emlékeznék rá. Jó gyerekkorunk volt.

Sóhajtásom találkozik az aggódó tekintetével.

– Mi történt? Bradford volt az? – Gabe néhány óvatos lépést tesz a szobába, a szeme sarkát aggodalom húzza össze. – Gondolod, hogy már az elrablás előtt is követett téged?

– Lehetséges.

– A rendőrség úgy vélte, hogy a tette véletlenszerű volt, és nem előre megfontolt. Semmilyen módon, formában nem tudták kapcsolatba hozni azt a rohadékot veled vagy a családoddal – nulla kapcsolat volt.

– Igen, tudom. Arra a következtetésre jutottak, hogy aznap este meglátott a parkban, és az elhunyt fiára emlékeztettem, ezért cselekedett meggondolatlanul – egybehangzóan, tökéletes tisztasággal idézem fel a vallomásukat, miközben a szemem a velem szemben lévő falra szegezem.

– De most már nem vagy benne olyan biztos...

– Azt hiszem, semmiben sem vagyok biztos. Az elmém egy labirintus.

És ez a szomorú igazság. A hipnoterápiám több kérdést vetett fel, mint választ, és ettől teljesen össze voltam zavarodva és bizonytalan voltam. Néhány dolgot jobb érintetlenül hagyni, nem piszkálni.

– A fenébe, Oliver! El sem tudom képzelni, mit érezhetsz, hogy ezek az emlékek így be vannak zárva. Talán még néhány ülés segíthet több dolgot a felszínre hozni – javasolja Gabe, miközben a lenőtt haját dörzsölgeti, ahogy néhány méterrel arrébb toporog.

Kényelmetlenül érzi magát az őszinte érzelmektől, akárcsak Sydney. De próbálkozik velem, és ezt értékelem.

– Talán. Bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy újra át akarom élni.

Bólint. – Értem. Amit nem tudunk, az nem árthat nekünk, igaz?

– Valóban.

Újabb ütem telik el, mielőtt Gabe megköszörüli a torkát. – Szóval, ööö, Apa ma este beugrik vacsorára. Nem gond?

– Természetesen nem vagyok ellene. Sütök steake-et – ajánlom fel. Gabe említette, hogy Travis talán beugrik valamikor a hétvégén, ezért vettem még a szupermarketben. – Elkezdek készülődni.

– Haver, rendelhetünk pizzát! Ez nem hátsó szándékú kérés volt – kuncog, és figyeli, ahogy felállok a helyemről a padlón.

– Nem okoz gondot! Szükségem van a figyelemelterelésre.

A tekintetem a hálószobám ablakára vándorol a figyelemelterelés kifejezésre. Sydney irodája sötét és üres, ami egy sóhajt húz ki az ajkamról.

Gabe észreveszi a gesztust, és tudálékosan csettint a nyelvével. – Még mindig baj van a paradicsomban?

– Igen, ahogy kell – válaszolom, minden szótagomba beleszövődött a szégyen. – Majdnem megtámadtam, és félholtra rémítettem. Soha többé nem fog megbízni bennem!

A kínzó csend arra enged következtetni, hogy Gabe-et nem tájékoztatták a legújabb helyzetünkről. Biztosra vettem, hogy Sydney megbízik benne.

Mostohatestvérem felé fordulok, aki szótlanul bámul rám. – Nem tudtad?

– Kurvára fogalmam sincs, miről beszélsz!

– Ó!

Gabe szeme összeszűkül, próbálja levonni a saját következtetéseit. – Hogy érted, hogy majdnem megtámadtad? Nincs egyetlen erőszakos porcikád sem, Oliver!

Ujjaimat a fejem mögött összekulcsolva járkálni kezdek a szobában, és szorongás vesz erőt rajtam, ahogy visszagondolok az előző szombatra. Bűntudatosan veszek egy mély levegőt.

– Nagyon téves következtetésre jutottam, és ostobán reagáltam. Sosem bocsátom meg magamnak!

– Milyen következtetés?

Az állkapcsom megfeszül, ahogy a fogaim megcsikordulnak. – Elkezdtem olvasni a provokatív regényeit, és arra gondoltam, talán ő is élvezte, hogy hasonlóan bánnak vele.

Pislog. – Ah!

– Igen. Mondtam néhány csúnya dolgot, amit soha nem tudok visszavonni.

– Mint például?

Rosszul vagyok az emléktől, és felfordul a gyomrom.

– Azt mondtam neki, hogy nem akar engem szexuálisan, mert attól félt, hogy nem tudnám... rendesen megdugni – Az arcom felforrósodik, szégyellem magam. – Aztán a falhoz szorítottam, ahogyan azt jó néhány történetben olvastam, és megpróbáltam megcsókolni.

Gabe szája tátva maradt, ahogy magába szívta megalázó vallomásomat. – Hát, a francba! Ez eléggé dögös. Nem volt benne?

– Természetesen nem! – Morcos fintort villantok rá, megdöbbenve a válaszától. – Úgy viselkedtem, mint egy barbár!

– Valószínűleg túlreagálod a dolgot. Úgy értem, sok nő szereti ezt a szart.

– Egyáltalán nem volt lenyűgözve.

Gabe az arca széléhez nyomja a nyelvét, és próbál egy mesteri tanácsot összerakni, ami biztosan megnyugtat majd. – Azt hiszem, még mindig ott van Tabitha. – Elég szánalmasan kudarcot vall.

Pillantásom rá szegeződik, miközben eleresztek egy nyögést. – Tabitha és én élveztük a randinkat, de barátokként jobban illünk egymáshoz. Nem üldözhetek egy másik nőt, amikor a hűségem Sydney-é.

– Haver, nincs hűség – erősködött Gabe, és felém lép. – Te nem vagy kapcsolatban! Mindketten azzal keféltek, akivel csak akartok!

– Nem akarok senki mással intim lenni!

– Mindegy, ember – sóhajt fel Gabe, és felemelt kézzel hátrál. Már éppen elhagyná a szobát, amikor megáll az ajtónál. – Szóval, ez teljesen ízléstelen, de... mivel téged nem érdekel Tabitha, lehetek én?

– Mi?

A szemöldökét rángatja, ravasz vigyora a helyén.

– Ő egy szilárd tízes. Most rögtön bejelölöm ismerősnek, ha megengeded. Egy pöcs vagyok, sajnálom, de ez a lány hihetetlenül jó!

– Hogyan csinálod ezt az ismerősnek jelölést? – Tisztában vagyok vele, hogy a technológia sokat fejlődött a visszatérésem óta, de az elmejelek továbbítása nem tűnik a lehetőségek körén belül esőnek.

– Facebook, Oliver. Tudnád, miről beszélek, ha többször is bejelentkeznél. Mindössze egy homályos mosómedve elmosódott képét posztoltad.

– Még mindig szokom a kamerafunkciót.

– Ezenkívül csak két ismerősöd van, és mindkettő hamis fiók.

– Azt mondták, hogy egy elhunyt rokonom számláján van pénzeszközöm, amelyet segítenek visszaszerezni. Ígéretesnek hangzott.

Egy éles nevetés csap meg. – Még az én kérésemet sem fogadtad el!

– Nem is ajánlottál nekem kétmillió dollárt. – Újabb nevetés, ami az enyémet is kiváltja.

Gabe még mindig mosolyog, várakozik – türelmetlenül remélve, hogy valamiféle engedélyt adok neki, hogy egy olyan nőt üldözzön, aki nem hozzám tartozik.

– Gabe, nyugodtan felveheted a kapcsolatot Tabithával. Úgy tűnik, amúgy is kissé el volt ragadtatva tőled.

– Most szórakozol velem?

– Nem. Láttam, hogy szimpátiával nézett rád, és aztán elpirult a vacsoraasztalnál, amikor rólad beszéltem.

Összecsapja a kezét, összedörzsöli a tenyerét, a mosoly nem hagyja el az arcát. Rám mutat, mielőtt visszavonul a hálószobából.

– Frankó vagy!

Szegény Tabitha.

 

 

– Ez fantasztikus, Oliver! Egyszerűen fenomenális! – Travis kihúzza a szalvétát az inggallérjából, és azzal törli meg a száját, miközben elégedetten felnyög. – Ezt a fokhagymás-vajas pácot a semmiből csináltad?

– Igen, köszönöm. Elég egyszerű recept.

A gyönyör újabb hangja. – Fantasztikus – ismétli meg.

A vacsoraasztal letakarításakor, miközben Gabe és Travis egy közelgő golfozásról beszélgetnek, rezgést érzek az elülső zsebemben. Megijedek, majdnem elejtek egy tányért. Alig kapok telefonhívásokat vagy SMS-eket, hacsak nem a média próbál összehozni egy interjút, amire még mindig nem vagyok felkészülve, vagy Sydney – de mostanában még ő is hallgatott.

Természetesen megértem, de a bennem lévő fájó űr vágyik arra, hogy halljam a hangját, fogjam a kezét, és nézzem, ahogy a szemei felragyognak, mint a kék égbolt az óceán hullámain.

Egy elektronikus üzenet üdvözöl, amikor a képernyőre pillantok, és levegőért kapkodok, amikor a neve néz vissza rám.

 

Sydney: Hiányzol. Annyira hiányzol. Nem haragszom rád, egyáltalán nem, soha. Kérlek, beszéljünk. Ma este a klubban dolgozom, de remélhetőleg holnap lesz egy kis szabadidő számodra. xoxo, Syd.

 

A szám kiszárad, ahogy a szemem már tucatszorra néz a digitális üzenetre. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, a levegő a tüdőmben rekedt, a szívem reménytől duzzad, amikor Gabe felé fordulok, aki még mindig az apjával beszélget az asztal fölött. – Elfoglalt vagy ma este?

Gabe megfordul a székén, és meglátja a konyha közepén a feldúlt alkatomat. Kétszer pislog, feldolgozza a kérdésemet, könyöke a szék támlájára lóg. – Elfoglalt, úgy érted, hogy velem akarsz lógni? Megnézni egy filmet vagy ilyesmi?

– Nem egészen. Azt fontolgattam, hogy elmegyek abba a társasági intézménybe, ahol Sydney dolgozik...

A szemöldöke a hajvonaláig emelkedik. – Ne hülyéskedj! Készen állsz arra, hogy barátkozz néhány dögös nővel?

A pimasz kacsintására összerezzenek. – Igazából csak eggyel.

– Ma este dolgozik, ugye? – sóhajtja Gabe.

– Igen.

Travis egy rágógumit dug a szájába, miközben feláll az konyhaszékről, és az italos szekrény felé veszi az irányt. Bariton kuncogás dübörög közöttünk. – Tudod, Oliver, te egy jóképű fiatalember vagy. Gabe mondta, hogy egy kicsit belebolondultál abba a Neville-lányba, és aggódik, hogy összetörik a szíved. Rengeteg hal van a tengerben – talán egy kicsit messzebbre kellene úsznod, mint a szomszéd ház.

Képtelen vagyok megakadályozni, hogy Gabe felé vessek egy mogorva pillantást, mert tudom, hogy az apjával beszélgetett a romantikus dolgaimról. Gabe a farkát behúzva visszafordul a székében. Gyorsan megköszörülöm a torkomat, végül a mosogatóba teszem a koszos edényeket, és a mostohaapámhoz fordulok.

– Értékelem az aggodalmadat, de ezt a halat különösen szeretem.

Üvegcsörömpölés hallatszik mögöttem, amikor eltekerem a csapot, hogy leöblítsem a tányérokat, Travis pedig vidám dallamot dúdol, miközben az italát készíti.

– Megértem a vonzerőt, fiam.

Fiam. Még soha nem hívott így.

– Azonban hajlamos vagyok egyetérteni a fiammal ebben a kérdésben. Az a lány mindig is temperamentumos volt, és attól tartok, hogy meg fog rázni, és kiborultan fog otthagyni.

– Nem vagyok biztos benne, hogy miért tart mindenki ennyire törékenynek. Több mint két évtizeden át túléltem egy pincében, nem sokkal többel, mint egy hálózsákkal, egy vödörrel és egy életre szóló adag Chef Boyardee-val. – Háttal állok a két férfinak a szoba túloldalán, így nem látom az arckifejezésüket, amikor ezt a merész kijelentést teszem. – Közel sem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek ti mindannyian hisztek! – Az ezt követő csend a mosogatót megtöltő vízzel együtt halad.

Gabe szólal meg néhány nehéz pillanat után.

– Tudod, teljesen igazad van! Felnőtt ember vagy, ráadásul túlélő. Mi csak aggódunk érted, haver!

Elcsavarom a csapot, és egy ünnepi mosogatótörlővel megszárítom a kezem, majd végre megfordulok, hogy szembenézzek velük. Travis hátradől a pultnak, whiskys poharának peremét az ajkához szorítja merev testtartással. Gabe fehér fogsorvillantással üdvözöl, a viselkedése passzol a szavaihoz.

– Ezt nagyra értékelem! Köszönöm!

– És a pokolba is, menjünk el ma este a klubba! Talán meg tudom győzni Tabithát, hogy legyen a partnerem estére – jelenti ki Gabe, és játékosan megvonja sötét szőke szemöldökét. – Már most is üzengetünk ide-oda. Őrületes a kémia.

– Ugye emlékszel, hogy van egy gyermeke?

Az arca kissé elsápad, ahogy a szemei a vállam fölé merednek, az agya valószínűleg elképzeli, hogyan végződhetne ez katasztrófával.

Travis közbelép, felemeli a poharát, és egy könnyed nyeléssel befejezi az italt. – Nos, akkor én megyek is, és hagyom, hogy ti fiúk meghozzátok a megkérdőjelezhető életeteket érintő döntéseket.

– Köszönöm a rendíthetetlen bizalmadat! – vág vissza Gabe, bár a hangja könnyed.

Egymásra vigyorognak. Travis végigsétál a konyhában, hogy a poharát a mosogatóba tegye, és felém fordul, mielőtt elindulna. Erős keze a vállamra tapad.

– Tudod, hogy az ajtóm mindig nyitva áll, fiam! Ha szükséged van egy helyre, ahol meghúzhatod magad, hogy talpra állj, rengeteg helyünk van, és anyagi lehetőségeink is, hogy segítsünk neked. Talán jót tenne neked egy kis környezetváltozás.

Nem tudom, miért rándulok meg, de a gondolat, hogy elhagyjam a kényelmes rutinomat itt Gabe-bel, hogy elhagyjam Sydney-t, olyan gondolat, amit nem tudok elviselni. Travis családtag, igen, de alig ismerjük egymást. A gyomrom nyugtalan.

– Ez kedves tőled. Majd meggondolom.

Fáradt arckifejezésemre feszes mosoly érkezik, keze leesik.

– És a képregényeid, Oliver... az ott a pénz. El kéne gondolkodnod azon, hogy eladod őket.

– Tessék?

– Az emberek nagyon sokat fizetnének értük. Országos hír vagy – a történeted még mindig pezseg a közösségi médiában, pedig már tíz hónap telt el a szökésed óta. Arról nem is beszélve, hogy hihetetlenek. Gabe küldött róluk néhány képet.

Hátralépek egy lépést, és lesütöm a szemem a konyhai csempére.

– Soha nem tudnám eladni őket! A részemet képezik.

– Ők a részed voltak. Az elengedés és a továbblépés szükséges lépés a gyógyulási folyamatban – magyarázza Travis, whiskeys lehelete körülöttünk lengedez. – Kérlek, gondold át az ajánlatomat! Üzletember vagyok, Oliver. Ha valaki segíthet neked elérni a céljaidat, és kilábalni ebből a gödörből, az én vagyok!

A bicepszemre mért csapástól ismét összerezzenek, amikor Travis visszahúzódik, és a mosolya is távozik vele együtt.

Élet Travis-szel.

Képtelenség.

Lehet, hogy volt némi érve az anyagi előnyök tekintetében – elvégre a könyvtári fizetésem aligha fog örökké eltartani, még kevésbé teszi lehetővé, hogy járművet vásároljak, vagy hogy elköltözésre és önellátásra gondoljak.

És biztos vagyok benne, hogy az ellenkező állításai ellenére is, Gabe már alig várja azt a napot, amikor újra csak az övé a terület. Valószínűleg hamarosan meg akar majd állapodni egy nő mellett – esetleg Tabithával, akinek van egy kisgyereke –, és az én jelenlétem itt csak bonyolítja a dolgokat.

Gondolom, egy átmeneti tartózkodás nem lenne a világ vége, ha ezzel biztosíthatnék magamnak egy kényelmesebb jövőt.

Élet Travis-szel.

Nevetséges... nem igaz?