27.-28. Fejezet

 

Huszonhét

 

Sidney

 

 Fordította: Miss Hell

 

Gabe ellöki magát a faltól, elkerekedett, felháborodott szemekkel, teljes értetlenséggel.

– Megmagyaráznád, mi a fene folyik itt? – préseli ki magából, oldalra felemelt karral. Travis előrelép, és mogorva pillantást vet felém.

Oliver megakadályozza, hogy összeessek, egyik keze a vállamon, a másik pedig a csípőmet szorítja, miközben keményen potyognak a könnyeim. Döbbenten bámulok Gabe-re.

– Te voltál az! – vádolom, minden egyes szó keményebben vág az előzőnél, megszúrja őt a borotvaéles düh. – T-te voltál ott azon az éjszakán!

Szúrás.

– Ott voltál!

Vágás.

– Megtámadtál!

Döfés.

Gabe majdnem összeroskad ott, ahol áll, orrlyukai kitágulnak, arca kipirul, ajkai szétnyílnak, ahogy hitetlenkedő zihálás tör ki belőle, és átragad rám. A tekintete rémület, tiszta rémület, mintha nem is tudná feldolgozni, amit mondok.

– Te most viccelsz? – Félig suttogja a szavakat, túlságosan megtört szívvel ahhoz, hogy hangosabban kimondja őket.

Még mindig imbolygok és remegek, a hátam Oliver mellkasához nyomódik, ahogy ő szorosan tart engem.

Gabe arckifejezése.

Ez a tekintet örökké kísérteni fog.

Istenem, nem, ez nem lehet igaz! Kibeleztem – megbénította a hitetlenség.

Oliver megpróbál közvetíteni, semlegesítő szavakat mormol a fülem mellett.

– Talán racionálisan kellene ezt megbeszélnünk. Biztosan valami félreértésről van szó.

– Félreértés? – ismétli meg Gabe mérgesen, sebei még mindig véreznek a lábunk előtt. Travis a fia vállára nyomja a tenyerét, kinyilvánítva a hűségét. – A legjobb barátom épp most bélyegzett meg egy kibaszott szörnyetegnek a saját házamban, a családom szeme előtt, karácsony napján!

Ugyanaz a kés, amit rajta használtam, a saját zsigereimben forog. Elfordítom a tekintetem,

– Hol voltál, Gabe? – kérdezem rekedten. Nem tudok ránézni, nem tudok ránézni, nem tudok ránézni. – Oliver hallotta, ahogy sikoltoztam. Te hol voltál? – Lenyalom a könnyeket az ajkamról, és végre vetek rá egy pillantást.

Gabe nyelve az arcához nyomódik, tekintete több mint sebzett. – Nem hiszem el, hogy egyáltalán meg kell védenem magam! – sziszegi, fejét ide-oda ingatva. – De zenét hallgattam a fülhallgatóval a fejemen, ahogy minden kibaszott este szoktam, ahogy azt te is tudod!

Visszahőkölök.

– És te honnan tudod ezt, Syd? – folytatja, és lassan, az oldala mellett ökölbe szorított kézzel lépked előre. – Talán azért, mert két istenverte évtizede vagyunk a legjobb barátok, és tudod, hogy minden este zenét hallgatok, ahogy azt is tudod, hogyan iszom a kávémat, és ismered a kedvenc sörömet, és tudod az első autómat, a cipőméretemet, a nevetséges félelmemet a majmoktól, és hogy majdnem annyira megvetem a ranch öntetet, mint a countryzenét.

A torkomban megrekedt epe majdnem megfojt, és körmeimmel a hajamba túrok, leengedem az állam, a zavarodottság kettészakít. Mit tettem?

Mi a fenét gondoltam?

– És szeretném azt hinni, hogy valaki, aki egy töredéknyire sem ismer úgy engem, mint te, száz százalékos kibaszott bizonyossággal tudja, hogy soha, de soha nem törnék be a legjobb barátnőm házába, nem rémíteném meg, és nem támadnám meg fizikailag!

Igaza van. Annyira igaza van.

Ó, Istenem, teljesen igaza van.

Sírás szakad fel a torkomból, egy bűntudatos, gyomorszorító zokogás, és a számra szorítom a kezem, hogy ne folyjon ki még több. A tekintetem Gabe-ről Travis-re vándorol, mindkettőjük arcán csalódottság tükröződik, mielőtt megfordulok, hogy megtaláljam Olivert. Némán és aggódva figyel engem, próbál összerakni valamit, amit még csak nem is értek.

Visszafordulok Gabe felé. – Kurvára sajnálom! – nyöszörgöm. Szánalmas bocsánatkérés egy végzetes hibáért. – A rágógumi... a rágógumid, azt hittem... Ó, istenem! – Szaggatottan levegőt veszek, és előrebotladozok, hogy felé nyúljak. Gabe undorodva ugrik el.

– Gabe, kérlek, értsd meg! A rágódnak pontosan olyan szaga van, mint annak a férfinak, aki megtámadott... eukaliptusz. Az illat azóta az éjszaka óta belém vésődött, és ez egyszerűen... kiváltotta belőlem.

Gabe tekintete végigsiklik az arcomon, homloka megfeszül a dühtől, ajkai vékony vonallá préselődnek össze. Nem válaszol.

– Csak reagáltam! Nem gondolkodtam, csak...

Nem tudok mit mondani. A kár megtörtént.

Látom, ahogy az arcára van írva, beleégett a lángoló jáde szemébe – a szemekbe, amelyek mindig csak humorral és szeretettel csillogtak körülöttem... egészen mostanáig.

Igen, a kár megtörtént, és én életem hátralévő részében a törmelék között fogok kutakodni, kétségbeesetten próbálva megragadni annak egy megkopott darabkáját, amink volt.

– A rágógumi a konyhai fiókban volt – mondja végül Gabe, a hangja most már halálosan nyugodt. – Azt hittem, Oliveré, de valószínűleg az egyik bulimról maradt meg. Most pedig tűnj el a házamból, Sydney! Kurvára nem bírok rád nézni!

Nyelek. – Kérlek...

– Takarodj a pokolba!

Travis előrelép, és mutatóujjával a bejárati ajtó felé mutat, mintha egy megrótt gyerek lennék. – Hallottad, amit a fiam mondott! Menned kell!

Megrökönyödve hátrálok, és Olivernek ütközök. A könnyek homályán keresztül alig tudom kivenni az arckifejezését, de a karja keresztbe van fonva, a teste merev. Valószínűleg ugyanolyan elárulva érzi magát, mint a fivére, és azon tűnődik, legközelebb mikor fordulok ellene.

– Sajnálom! – mondom egy apró, megalázott nyikkanással. Aztán elrobogok mellette, lefelé a lépcsőn, és még arra sem veszem a fáradságot, hogy felkapjam a cipőmet vagy a kabátomat.

Csak ki kell jutnom, levegőre van szükségem, el kell tűnnöm!

Mamuszban taposom a havat, a bennem égő szégyengombóc elhárítja a jeges szelet, amely megpróbál feldönteni. Ő utánam kocog, és amint a teraszra érek, megjelenik mellettem, és ledobja mellettünk a cipőmet és a kabátomat a lépcsőn.

– Sydney...

Oliver a karjaiba vesz, én pedig nekidőlök, fájdalmas üvöltésemet elfojtja a mellkasa, ahogy összetörök és elsorvadok, miközben a bűnöm igazsága egészen belém fúrja a fogait. Az inge gombjaiba sírva, az anyagot az ujjaim közé szorítom, miközben belekapaszkodom. Oliver szorosan átölel, megcsókolja a hajamat, az arcát a fejem tetején pihenteti, miközben összetörök.

Nem mond semmit, és nekem is jobb így. Csak hagyja, hogy sírjak, és ez egy csúnya sírás, a csúnya dolgok csúnya tisztulása.

Oliver keze a hajamat simogatja, suttogása megnyugtató dallam a szomorúságomnak, és a hold és a csillagok az egyetlen tanúink, én pedig halkan mormolom: – Köszönöm!

Köszönöm, hogy visszajöttél értem.

Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem.

Köszönöm, hogy szeretsz engem, a csúnya részekkel együtt is.

 

 

A hangulat komoly és csendes, ahogy a kanapémon összebújva fekszünk, Alexis elégedetten dorombol Oliver ölében, mit sem törődve a minket körülvevő felfordulással. Kimerült vagyok, legyőzött, és nem maradt könnyem, amit elsírhatnék. Csak a szél zúgása az ablakom előtt, a duzzadt szemek, és Oliver szívverése a fülemnél. A karja nem hagyott el, mióta több mint egy órája bebotorkáltunk a hidegből, vigasztaló ígéret, hogy még mindig velem van, nem enged el. Ujjai végigsimítanak a felkaromon, meleg lehelete meglebbenti a hajamat.

Közelebb simulva hozzá, magamba nyúlok, hogy megtaláljam a hangomat, és végre megtörjem a csendünket.

– Semmi logika, észérv vagy világos gondolat nem volt abban, amit ott mondtam – motyogom, a torkom kiszáradt és repedezett. – Mintha átvették volna az irányítást, megszálltak volna, mintha újra átéltem volna azt a rémálmot, és csak úgy ontottam magamból a meggondolatlan szavakat, ahogy a testem reagált a kioldó kapocsra.

– Nem próbálhatsz értelmet találni a traumában, Sydney. – Oliver tudálékos szorítással megszorítja a derekamat. – A trauma olyan, mint a méreg. Akkor szivárog be, amikor a legkevésbé számítasz rá, és még sokáig ott marad, miután a kezdeti por leülepedett, még több kárt okozva, még több pusztítást végezve. Ez egy ördögi körforgás.

– Hogy birkózol meg vele ilyen jól? – kérdezem.

– Nem birkózom meg jobban, mint te, Syd... csak másképp, gondolom. Huszonkét évig egyedül vívtam a csatáimat a fejemben, szóval ehhez vagyok hozzászokva. Így vagyok beállítva. Te külső érzelmekkel reagálsz.

Megértően bólintok, a szemeim remegő lélegzetvétellel hunyom le.

– Szeretném azt mondani, hogy a fájdalmadnak van lejárati ideje, de soha nem fogok hazudni neked! – mondja Oliver gyengéden és kedvesen. Egy csókot nyom a halántékomra. – Mindig lesznek olyan pillanatok, amelyek meglepnek, és elrabolják a lélegzetedet. A tűzijáték, például – logikusan nézve tudtam, hogy nem vagyok veszélyben, ahogyan te is tudtad, hogy Gabe soha nem bántana téged!

Szipogok. – Soha nem fog megbocsátani nekem!

– Beszélek vele. Időbe fog telni, de ha valamit tudok, akkor az az, hogy a remény soha nem vész el.

– Gyűlöl engem!

– Nem, Sydney, ő szeret téged. Ezért fáj.

Kénytelen vagyok ráharapni az alsó ajkamra, hogy ne remegjen, miközben újra és újra és újra lejátszom Gabe arckifejezést. Csak el akarok ájulni, és álmodni az általam okozott romhalmazt. – Azt hiszem, aludnom kéne egy kicsit. Érzelmileg kimerültem.

– Én is fáradt vagyok – ért egyet Oliver egy sóhajjal, és feláll a kanapéról, amikor lecsúszom róla. – Megyek, lezuhanyozom. Haza kell szaladnom hogy gondoskodjak Athenáról, de aztán csatlakozom hozzád az ágyban.

Feldereng a mosolyom a gondolatra, hogy vele tölthetem az éjszakát. – Oké.

Oliver lehajol, hogy egy édes csókot nyomjon az ajkamra, elég sokáig elidőzve ahhoz, hogy érezzem a rajongását, az érzelmeit, az irántam érzett feltétel nélküli szeretetét. Elmozdít egy finom hajfürtöt a homlokomról, az ajkai felfelé húzódnak, miközben a kezei az arcomra simulnak.

– Túl fogsz jutni ezen, Syd! – suttogja a hajamhoz, szavaiból hajthatatlanság árad. – Bármit túlélhetsz! Te vagy a Lótusz Királynője.

Amikor visszahúzódik, a mosolya megegyezik az enyémmel, a szemei mutatják, mennyire komolyan gondolja ezt. A remény látszatával tölt el.

Felsétálunk a lépcsőn, Oliver a fürdőszobába megy, én pedig meggyújtok néhány gyertyát a hálószobában, hogy hangulatot teremtsek, aztán az ágyamra rogyok, és bebújok a takaró alá. Néhány percig a plafont bámulom, miközben beindul a zuhanyrózsa, megnyugtató hátteret biztosítva a zavaros elmémnek. Könnyek és nosztalgia keverednek bennem, én pedig megfordulok, kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, és előveszem a Lornától kapott fényképeket.

Gabe képeire koncentrálok, ujjammal végigsimítok a boldog, bolondos vigyorán, mindig is komikus volt – mindig is a buli életét adta, már kisgyerekként is. Aztán ott van szegény Clem, aki egyáltalán nem mosolyog, a fényét egy gonosz ember keze oltotta ki.

Ennek még mindig nincs értelme. Hogyhogy nem vettem észre, hogy Bradford a környéken lóg, nemhogy megtámadta volna a nővéremet? És hogyhogy a rendőrség nem talált egyetlen olyan bizonyítékot sem, ami a családunkhoz kötötte volna?

Istenem, el kell mondanom Olivérnek! Ma este el kell mondanom neki. A nap már így is tönkrement... akár egy nagy durranással is távozhatna.

Ahogy a szemem a fényképeket fürkészi, és újabb könnycseppek bukkannak elő, valami nyugtalanító dolog ragadja meg a figyelmemet. Clementine-re összpontosítok a csoportképen, azon a napon, amikor a Capture the Flag-et játszottunk az udvaron. Tanulmányozom merev testtartását, mogorva arckifejezését... a mögötte álló férfit, aki a csontos csípője köré kulcsolja a kezét.

Még több fotót lapozok át.

Oliver és én buborékokat fújunk. A háttérben Clem ül az ölében.

Flip, flip, flip, flip.

A férfi fogja a kezét.

A férfi mellette ül.

A férfi mellette áll.

 

 – Az én csapatomban vagy, Clementine!

Duzzogva néz felém. – Miért nem lehetek a te csapatodban, Syd?

 – Mert Oliver és Sydney mindig egy csapatban vannak. Ezt te is tudod – mondja neki.

 – Mert jobban szeretem őt, mint téged! – kiáltok vissza, önfeledten.

 

Ó, bassza meg!

Hányás emelkedik a torkomban, én pedig legurulok az ágyról, és az ágy melletti szemetes felé vetem magam.

– Oliver! – sikítok, térdre ereszkedve, remegő ujjakkal markolom fel a szétszórt fényképeket. Nem hallhat a zuhanyzó csobogása miatt, ezért felemelkedek, és botladozva kirohanok a hálószobából. – Ó, Istenem... – nyüszítek, ahogy a fürdőszobaajtóhoz közeledek. Öklömet felemelve, készen arra, hogy elkezdjem az ajtót ütni, felkiáltok: – Tra...

Egy határozott tenyér émelyítően ismerős szorítással a számra tapad, a mellkasához ránt, és el a fürdőszobától. A szemeim kidüllednek, ahogy átjár a rémület, és kirúgok a lábammal, épphogy csak súrolva az ajtót a lábujjaimmal, ahogy hátrafelé húz a szobám felé. Véres gyilkosságot kiáltok a tenyerébe, a hangok szinte semmivé tompulnak, miközben a karját kaparom, és a sarkamat a szőnyegbe vájom.

Szívem hevesen dobog, a vér lüktet, gondolataim szétszórtak, szédülök, amikor a hálószobába érünk, nagy kezét még mindig szorosan a számon tartja.

A tekintetünk összeakad, és én még soha nem féltem ennyire.

– Mindig is szellemes voltál, Syd! – gúnyolódik, és a nyála az arcomra fröcsög, miközben hiábavaló zokogásom találkozik a zárt tenyerével.

Travis berúgja az ajtót a lábával, és mielőtt még tudnám, mi történik, minden elsötétül.

 

 

 

Huszonnyolc

 

Bradford

 

1998. július 2.

 

Fordította: Miss Hell

 

A kopogás a bejárati ajtómon megszakítja a King of the Hill-maratonomat, és néhány káromkodást morgok, miközben lecsapom magam mellé az ötödik sörömet, amelynek tartalma kifröccsen az üveg peremén.

– A pokolba is, jövök! – nyögöm, félig részegen, de leginkább ingerülten a betolakodás miatt.

Az eldugott parasztházam bejárata felé viharzok, és mogorván felrántom az ajtót.

– Ray Ford?

A szemem összeszűkül a jól öltözött idegenre, aki néhány lábnyira hátrébb áll a lépcsőn. Bosszúsan nekitámasztom a vállamat az ajtókeretnek, és farkasszemet nézek vele. – Ki kérdezi?

– Az, hogy ki vagyok, nem sokat számít.

– Nekem számít, mert dolgom van, és te csak kellemetlenséget okozol!

A rajzfilm bömböl mögöttem, elárulva az esti terveimet.

– Igen, nos, megpróbálom, hogy megérje. Bejöhetek?

A férfi ott áll előttem a túlárazott öltönynadrágjában és V-nyakú pólójában. Úgy néz ki, mint egy istenverte kölyök, legfeljebb húsz év körüli. Szőke haja hátra van nyalva előkelő hajzselével, és karcsú nyakában aranylánc lóg. Erről a seggfejről ordít az új pénz, és olyan az illata, mint a JCPenney katalógus kölnireklámjainak egyike.

– Gyorsan csináld!

Miután beengedem, sötét szemei a szerény nappalin járnak, orrával a koszos edények és a különféle levél- és kacathalmok rendetlenségére int. – Szép hely!

– Baszd meg! Mit akarsz?

Vigyor ül ki a szájára. – Egy szívességre van szükségem.

– Nem teszek szívességeket!

– Úgy hallottam, jól fizetett szívességeket teszel – mondja a férfi, és aprólékosan ápolt körmeit tanulmányozza. – Egy fickótól kaptam a neved. – Az állkapcsom megrándul, miközben keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt. – Milyen fickótól?

– Earl Hubbard.

Nos, ennek a rohadéknak bizonyára vannak kapcsolatai. Az arcom közömbös marad. – Baszd meg Earlt! A főiskola óta nem beszéltem azzal a seggfejjel.

– Ő még mindig beszél rólad.

A francba! Az istenit! Megmasszírozom a tarkómat a tenyeremmel, elfordulok az előttem lévő faszfejtől, miközben próbálom idő előtt lebeszélni magam a munkáról, bármi is legyen, amire fel akar bérelni. – Én már nem csinálok ilyen szarságokat – motyogom, miközben az étkezőasztalomon magasra halmozott bankjegyköteggel nézek szembe.

– Mindenkinek megvan az ára!

Visszapördülök, és elindulok felé, az ujjamat a pimasz arca felé tartva.

– Megfizettem az árát, és még mindig fizetem az árát! Húzz a picsába a házamból, kölyök!

Mereven, mozdulatlanul áll. A fattyú nem hátrál meg, és a mosolya sem lankad. – Van egy problémám, és azt mondták, hogy te vagy az az ember, aki el tudja tüntetni a problémámat.

– Én már nem vagyok az az ember!

– Á, igen – mondja elnyújtva, a fejét balra billentve, szinte leereszkedően. – Hallottam a szerencsétlen betörésről, ami sokba került neked! Őszinte részvétem!

A falamhoz szorítom, mielőtt még levegőt vehetne, ujjaim a nevetséges dizájneringjébe markolnak.

– Soha többé egy szót se szólj a családomról, vagy lyukat hagyok a csinos kisfiús arcodon, megértetted!? – sziszegem a fogaimon keresztül. – Takarodj a pokolba!

Nevetés száll felém, a férfit látszólag nem zavarja a fenyegetésem. – Látod, tetszik ez az oldalad! Pontosan ez az, amit keresek.

A felháborodás éget, de hátralépek, éles rántással elengedem a poliészter pólóját, és figyelem, ahogy megbotlik, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Egy sóhaj szűrődik át az ajkaimon, miközben az egyik kezem a csípőmre teszem, a másikkal pedig az államat dörzsölöm. Nem tehetek róla, de felmérem az életkörülményeimet – a penészt, a csöpögő vizet, a mocsok rétegeit, amelyek ennek az istenverte háznak minden helyiségét beterítik.

Ház.

Ez nem egy otthon – azóta nem volt az, amióta ellopták tőlem őket. Egy rossz üzlet, és az életemet elvitte egy névtelen pöcs negyvenötös revolvere.

A feleségem. A fiam. Még a kibaszott papagájom is.

Azt mondtam magamnak, hogy végeztem – pokolba is, több mint végeztem. Egyetlen Jim Beam italra voltam attól, hogy a saját pisztolyomat a torkomnak szegezzem. Néha sajnálom, hogy ilyen átkozottul gyáva vagyok.

A fejemet rázva, a kijárat felé intek.

– Nem fogom megtenni! Fogd az ajánlatodat, és dugd fel a nagyképű seggedbe!

Vigyorogva csücsöríti össze az ajkait, némán ítélkezik felettem tetőtől talpig.

– Azt hiszed, hogy fiatal és hülye vagyok.

– Többek között ezt is. Leginkább azt hiszem, hogy rossz fát ugatsz.

– Tetszik ez a fa.

– Ezt a fát nem lehet megvenni!

Egy hosszú sóhaj szűrődik hozzám. – Mennyit kaptál a legutóbbi melódért?

– Úgy érted, mennyit vesztettem? – vágok vissza. – Baszódj meg! Menj!

– Tíz, húsz, harminc?

Összeszorul az állkapcsom. – Huszonöt.

– Ez rengeteg pénz – bólogat, és fényes cipőjében a koszos padlómon sétál. A kezét a zsebébe csúsztatja, néhány ütemig csendben marad, mérlegelve a következő lépését. – Hallottam, hogy a feleséged a fő kenyérkereső. Biztos vagyok benne, hogy a halála elég nagy anyagi terhet hagyott maga után.

– Megvagyok – harapom ki, és nem hagyom magam lenyűgözni.

 – A temetésük valószínűleg visszavetett, igaz?

Már épp rávetném magam, de ő ellép, tenyerét felém fordítva felemeli a kezét.

– Hé, hé, én csak próbálom ezt megbeszélni veled! Úgy tűnik, nehéz idők járnak. Segíteni akarok!

– Magadon akarsz segíteni!

Egy könnyelmű vállrándítás. – Nagy rajongója vagyok a kölcsönösen előnyös megállapodásoknak. Ez az üzletember bennem.

– Nem lehetsz olyan nagy üzletember, ha most itt állsz előttem.

Ajkai megrándulnak, miközben megdörzsöli enyhén borostás arcát. – Vannak hiányosságaim. Valaki látott valamit, amit nem kellett volna.

– És most arra kérsz, hogy oldjam meg a problémádat.

– Azért fizetek, hogy megoldd a problémámat.

Lassan kifújva a levegőt, államat a mellkasomhoz hajtom, és megcsípem az orrnyergemet, szívverésem felgyorsul a kilátásba helyezett melótól. Régen ezért a szarságért éltem – a vadászatért, az adrenalinlöketért, a pénzért. Ezért éltem, amíg a családom a föld alá nem került.

De bassza meg, mi a fenét veszíthetek most? Elmentek. Le vagyok égve, halálra unom magam, és leszarom, hogy börtönbe kerülök-e vagy holtan végzem. Mindkettő lehetősége bizsergető várakozást kelt a gerincemben.

Gyors fejrázással, vonakodva beleegyezem, és szembefordulok az idegennel, aki önelégült vigyorral és titkoktól csillogó szemekkel vár.

– Adj egy számot!

– Ötven – válaszolja a legnagyobb lazasággal.

Jézus Krisztus!

Nem kell mérlegelnem a lehetőségeimet – tudja, hogy benne vagyok. – Részleteket.

– Látod, itt kezd egy kicsit ellentmondásos lenni a dolog – jegyzi meg, miközben folytatja a járkálást, elővesz egy szivart a farzsebéből, és megkínál engem is. Amikor elfogadom, mindkettőnkét meggyújtja, és a fermentált dohányon keresztül motyog. – A mostohafiam.

Ó, bassza meg, ne! – Egy gyerek? Teljes mértékben kizárt! Kiszállok!

– Van egy tervem.

– Baszódj meg, baszd meg a terved, baszd meg a kibaszott tapló pofádat! Tűnj el!

– Száz.

A szám ellopja a tiltakozást az ajkaimról, és én habozom. Kibaszottul habozom, hogy kiiktassak egy kisgyereket. A gyilkosságaim mindig is tiszták és meglehetősen bűntudatmentesek voltak – drogdílerek, gyanús vállalati seggfejek, csaló szemétládák. Képes vagyok elválasztani az üzletet az erkölcsöktől, elkülöníteni a munkámat a lelkiismeretemtől.

De ez egy más szintű szörnyeteg.

Az a szám azonban.

Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

Megváltoztatná az életemet.

Újrakezdhetném, elmehetnék ebből a szarfészekből, megismerkedhetnék valakivel, új családot alapíthatnék.

Egy gyerek.

Egy. Kölyök.

Az istenit, egyenesen a pokolba jutok. A hangom recseg, a szemem a padlóra szegeződik, amikor a sűrű füstpamacson keresztül kikárogom: – Részleteket.

 

 

1998. július 4.

 

Tűzijátékok kezdik megfesteni az eget, amikor megérkezem a kijelölt helyszínre. Ez egy környékbeli játszótér, ahol néhány gyerek és szülő nyüzsög, akik egy magas domb tövéből nézik a látványosságot.

Dodge Intrepidem vezetőülésében ülve az ujjaim közötti fényképre pillantok, és izzadságcseppek öntik el a homlokomat. Kurvára ideges vagyok, és ez rohadtul idegesítő. Soha nem vagyok ideges, amikor egy munka előtt állok.

De ez most más.

Ez az a fajta munka, ami mindent megváltoztat. Ebből nincs visszaút.

A polaroidot tanulmányozom bizonytalan kezemben, körmeim piszkosak a mai kerti munkától. Úgy döntöttem, hogy ott fogok megszabadulni a testtől. A birtokom félreeső, és a gödör, amit ástam, majdnem ötszáz méterre van a szántóföldön. Nincs kapcsolatom ezzel a kölyökkel, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy jó ideig eltűnt marad.

Oliver Lynch. Aranyos kis fickó – a fiamra, Tommyra emlékeztet, bozontos barna hajával és frufrujával, amely majdnem eltakarja mosolygó szemeit, szeplőkkel az orrnyergén, és két tökéletesen elhelyezett gödröcskével. A képen egy kislány is van, boldog és copfos, és egy hintaágyon nyalogatják a jégkrémjüket.

Tommy imádta a lila jégkrémet.

Egy rekedt, hosszú sóhaj hagy el, és a fényképet az ingem zsebébe dugom. Tiszta képem van a fiúról, valamint egy leírást is kaptam arról, hogy mit fog viselni ma este: piros-fehér kockás gombos inget, farmer overallt, és Ninja Turtle világító tornacipőt. Azt is mondták, hogy valószínűleg a fényképen szereplő lány csípőjéhez lesz ragadva. És amikor átkukucskálok egy óriási platánfa lassan táncoló levelei között, pontosan ezt találom – Olivert, amint a kis szőke lány mellett fekszik, vállvetve, a füves domb tetején. Jó messze vagyok, de úgy tűnik, egyedül vannak odafent, bámulják a robbanásokat, miközben egy hátizsák hever mellettük.

Egy éles reccsenéstől megrándulok az ülésemben, és mentálisan ez pofont adok magamnak, amiért úgy viselkedtem, mint egy punci. Tucatnyi munkát végeztem már, és ez egy gyerek. A gyerekek bizalmát könnyű elnyerni. A gyerekek nem ellenkeznek.

Ez gyerekjáték lesz.

Összeszedem magam, kiugrom a kocsiból, becsukom az ajtót, és felmérem a környezetemet, hogy meggyőződjek róla, nincsenek-e lehetséges szemtanúk. Egy zsákutca mellett parkolok, amely a tóhoz tart, a domb pedig fölém magasodik, a két apró hang alig hatol át a tűzijátékon. Levelek és kövek ropognak a csizmám alatt, ahogy megpróbálok jobban körülnézni a fák között.

 

 „... a férfiért, aki teljesíti kívánságainkat. Ő az égben él.”

 

Ez minden, amit ki tudok venni, mielőtt egy újabb robbanás hangzik fel, lila fénybe burkolva a fák lombkoronáját. A kislány elkezd kotorászni a hátizsákjában, előveszi a művészeti kellékeket, amikor észreveszem a két gyerek felé balról közeledő Wellingtont, a hangja harsány a tűzijáték robaja felett.

– Sydney, a szüleid most azonnal otthon akarnak látni! – kiáltja oda nekik, és nem tudom kivenni, mit csinálnak, amikor a szél megint megmozgatja a leveleket, akadályozva a kilátást.

A kavicsos út szélén lépkedek a fasor vége felé.

– Egy pillanat, mindjárt kész! – válaszol egy kedves hang. – Oké, jövök! Viszlát! Oliver!

A szemem megtalálja őt, amint lefelé szalad a dombon, szivárványos hátizsákját az egyik vállára vetve, miközben maga mögé integet, és majdnem megbotlik. A copfjai minden egyes ügyetlen lépésnél pattognak.

Aztán hallom a fiút, ahogy visszaszól: – Szia, Syd! Holnap találkozunk. – Bűntudat szúr a gyomromba, és hányingerem van belülről.

A kurva életbe, ez szívás lesz!

Wellington odaballag Oliverhez, miután a lány eltűnt az utcán, és a háza felé futott. – Oliver, ideje indulni! Hazaviszlek.

– Igen, igen, megyek – mondja a fiú.

Figyelem, ahogy a fenekén csúszik lefelé a dombról, ami Wellingtont türelmetlenné teszi. – Most, Oliver!

Oliver feláll, és a hátralévő utat átugorja. – Kaphatunk most már fagyit?

– Nem. Menjünk, bajkeverő!

Bajkeverő. Ez az én jelszavam.

Belülről fodrozódik a nyugtalanság, a szorongás nagyobb, mint valaha, hátrálok, amíg bozótba nem bújok, csak az arcom kukucskál ki egy vastag fatörzs mögül.

Wellington és a fiú felém sétál, és amikor már csak néhány méterre vannak, Wellington káromkodni kezd az orra alatt.

– A fenébe, a játszótéren felejtettem a pénztárcámat! Te itt maradsz, Oliver! – parancsolja. A sötét szemek az éjszaka feketéjében egy gyors pillantásban találkoznak az enyémmel – egy kivégzéssel. – Mindjárt jövök!

– Igen, oké! – Oliver belerúg egy kőbe, és sóhajtva pillant körbe a sötét mellékutcában. Telnek a pillanatok, a kibaszottul száguldó szívemmel megegyezően, amikor Oliver a Puff the Magic Dragon dallamát kezdi dúdolni. Ugyanaz a hideg és halott szív összeszorul az emlékektől, amikor Tommyval együtt olvastuk a könyvét a kandalló mellett, miközben ez a dal szólt a kazettás lejátszónkból.

Ez a dal mindig kibaszottul felzaklatott, és rettegtem attól a naptól, amikor Tommy majd felnő, és lemond a legókockákról a Nintendo játékokért és az akciófigurákért, hogy a haverjaival gördeszkázhasson.

Most... bármit megadnék, hogy láthassam, ahogy növekszik.

Erősen izzadok, a párás júliusi levegő áporodott és sűrű, ahogy hurokként fojtogatja a tüdőmet. Megtörlöm a homlokomat a koszfoltos kézfejemmel, lenyelem a határozatlanságomat, és cselekvésre szánom el magam.

Oliver álla megrándul, amikor egy ág megreccsen, céltalan dúdolását egy újabb forró légáramlat sodorja el.

– Halló?

Gyorsan cselekszem, elkapom gesztenyebarna szemének ijedt pillantását, mielőtt rávetem magam, egyik karom a derekára fonódik, a másik tenyeremmel pedig elfojtom a kiáltását.

– Shh, minden rendben! Maradj csendben, és ne vonagolj tovább! – A kocsimhoz vonszolom, a lába a köveket és a földet súrolja, mindkettőnket beemelem a hátsó ülésre, és becsukom az ajtót, rögzítem a gyerekbiztos zárakat, majd a padlóra nyúlok a kötéllel teli táskámért. – Gyorsan fogom csinálni, kölyök! Minden rendben lesz!

– Ki vagy te? Hol van a mostohaapám?

– Azt akarta, hogy elvigyelek egy nagyon különleges helyre. De jó fiúnak kell lenned, jó?

A poros ablakokon kívül újabb tűzijátékok lobbantak életre, megvilágítva a kisfiú szemében a rémületet.

– Én-én félek, uram! Nem hiszem, hogy menni akarok.

– Menned kell! Igazán kellemes meglepetés. – Zsebkéssel a fogaim között azon dolgozom, hogy a kölyök kezét a háta mögött rögzítsem, a kötél szorosan és könyörtelenül tapad a puha bőréhez. Izzadságcseppek csöppenek lefelé, az ujjain landolnak.

– Nem csaphatsz zajt, különben be kell, hogy tömjem a szádat! – mondom neki határozottan. – Te csak dőlj hátra, és nézd a tűzijátékot, amíg odaérünk, oké?

Egy bátortalan bólintással egyetért, miközben bebújok a vezetőülésbe, és a zsebemben kotorászva keresem a kulcsaimat, készülve a harminc mérföldes útra a tanyámig.

Ez egy hosszú, fájdalmas út.

A kölyök csendes, ahogy mondtam neki, és én utálom, hogy az.

Miért nem tudott nem engedelmeskedni? Miért nem lehetett egy kis szarházi, és miért nem próbálta kikaparni a szememet? Akkor sokkal könnyebb lenne.

– Semmi baj, kölyök! Minden rendben lesz! – motyogom, inkább magamnak, miközben ujjaim halálos szorításban a kormánykerék köré szorulnak. Kétségbeesetten csavargatom a rádió gombját, hogy növeljem a hangerőt, és hálás vagyok, amikor felcsendül egy szellős hatvanas évekbeli dallam.

A visszapillantó tükörre emelt tekintettel figyelem, ahogy Oliver nagy, zavarodott, könnyes szemekkel bámul ki az ablakon. Csendben van, de remeg, és én kezdek kételkedni mindenben.

De hogyan fordulhatnék most vissza? Már benne vagyok ebben. A pénz felét már megkaptam, a kölyök látta az arcom, és Wellington fenyegetését még nem is említettem...

 

– Earl azt mondta, hogy tiszta és csendes vagy, úgyhogy nincs kétségem afelől, hogy segíteni fogsz nekem. De csak hogy tisztázzuk – ha a mostohafiam megszökik, biztosíthatlak, hogy a következmények szerencsétlenek lesznek rád nézve! Én nem vagyok tiszta, és csendes – mondta Wellington, mielőtt két nappal ezelőtt elhagyta a házamat. Összeszűkült szemmel és csúnyán gúnyolódva megállt az ajtóban. – És a fiú ettől függetlenül meg fog halni, úgyhogy ne húzz elő semmilyen hős kártyát, megértetted?

Lassan és biztosan bólintottam. – Emiatt nem kell aggódnod.

– Jó! – Egy szippantás. – Semmit sem utálok jobban az életben, mint az elvarratlan szálakat.

 

Nem sokkal később befordulunk a hosszú, kanyargós kocsiútra, én pedig lekapcsolom a fényszórókat, és zilálva dörzsölöm fel-alá a tenyeremet a nedves arcomon. Kimerült vagyok és ideges, és émelygek.

Visszanézek Oliverre, aki tökéletesen mozdulatlanul és némán néz körbe a kivilágítatlan birtokon.

– Jól vagy, kölyök?

Egy apró bólintás. Valamire bámul az ablakon kívül, ami alig látszik a sötét éjszakában. A teste mintha ellazulna, a tekintete felderül a megkönnyebbülés szikrájától. – Ez a meglepetés?

Követem a tekintetét, és a gyomrom összeszorul.

Tommy biciklije.

Még mindig ott áll az előkertben, fényes és piros, a kerekek enyhén kopottak és beszáradt sárral borítottak. Soha nem volt szívem elmozdítani, nemhogy megszabadulni tőle.

A másodpercek hosszan és lassan telnek, míg végül eltelik egy gondolkodással teli perc.

Ez csak egy perc, de ez egy erőteljes perc. Egy életet megváltoztató perc – akárcsak az a perc, amikor tehetetlenül ültem egy konyhaszékhez kötözve, miközben végignéztem, ahogy szétlövik a feleségem és a gyermekem fejét.

Egy perc alatt pokoli sok minden történhet, és ezt mindenkinél jobban tudom.

Kihúzom a zsebemből a szemkötőt, kiszállok a kocsiból, és megkerülve a motorháztetőt, a hátsó üléshez megyek. Oliver kiszáll, amikor utasítom, és gondosan rögzítem a szemére a ruhadarabot. A teste ismét megfeszül, végtagjai remegni kezdenek. – Minden rendben van, ígérem!

Oliver sírni kezd, könnyei beivódnak a szemkötő anyagába.

– Syd is velünk jöhet?

– Nem. Syd nem tud jönni.

Újabb nyöszörgés, ahogy a csuklójánál fogva előre rántom. – De hogyan teljesíti majd az égi ember a kívánságunkat?

Ahelyett, hogy a ház mögé, a sírja felé vezetném a fiút, átvonszolom az udvaron, és a bejárati ajtó felé vesszük az irányt. A saját ködös tekintetem megakad az elhagyott biciklin, ahogy elhaladunk mellette, és azt felelem: – Az egyetlen ember, aki ma este kívánságokat teljesít, az én vagyok, kölyök!