Hét
Oliver
Fordította:
Echo
Még mindig hallom a sikoltását, miközben a
jégkockákat a csuklómon lévő zúzódáshoz tartom.
Az
elmúlt napok villogó fényekből, rendőrségből, kérdésekből, nyomozásból,
nyilatkozatokból és a hősies tetteim miatti hálazápor forgószeléből állt.
Az
egész egy homály – a napok, az órák, percek, egy hatalmas, homályos köddé
folynak össze.
De a
sikolya kimagaslik.
Gabe
szerint Sydney az elmúlt néhány éjszakát a nővérével töltötte, így a háza
sötéten és üresen áll a szomszédban, telis-tele a három éjszakával ezelőtti
borzalmakkal. Még mindig látom, ahogy zihálva, tágra nyílt szemekkel, kócos
hajjal bámul rám, alsó ajka felrepedve, és vér szivárog belőle. Lehet, hogy
megmentettem, de ez nem volt elég.
A saját
történeteimben gyorsabb vagyok. Erősebb. Bátrabb. Soha nem néz rám vérrel
keveredő könnycseppekkel az arcán, ijedten és remegve, tartósan megjelölve egy
csúnya folttal.
Úgy
érzem, kudarcot vallottam.
Gabe
hangja áttör a sötét merengéseimen, miközben a konyhába surran, ujjaival a haját
kócolva.
– Hogy
gyógyul a kezed? – érdeklődik, majd kinyitja a hűtőszekrényt, meredten bámul
befelé harminc másodpercig, majd becsukja az ajtót.
– Megfelelően.
– Remek.
Folytasd a jegelését! – újra kinyitja az ajtót, szemügyre veszi a tartalmát,
mintha varázsütésre megjelent volna valami. Gabe csalódottan felsóhajt, és újra
becsukja az ajtót. – Akarsz reggelizni?
A
szemöldököm ráncolom, értetlenül állok a kérdés előtt. Gabe általában
gabonapelyhet reggelizik, ezért kinyitom a felső szekrényt és leveszek egy
dobozt a polcról.
A saját
tanácstalanságomat utánozza, amikor kiveszi a Lucky Charms-t a kezemből. Majd egy mosoly húzódik a szájára.
– A
fenébe, bocsi! Úgy értettem, hogy akarsz elmenni valahova enni? Tudod, egy
étterembe?
Ó! A szemetesbe dobom az olvadó
jégkockákat és a kezeim a farmernadrágom zsebébe csúsztatom. Gabe új ruhákat
rendelt nekem egészen az Amazonról és figyelemreméltóan jól állnak. És sokkal
gyorsabban megérkeztek, mint egy ilyen hosszadalmas utazásról az ember gondolta
volna.
Megköszörülöm
a torkom a javaslatán töprengve.
– Nem
tudom. Ez… bonyolultnak hangzik.
Az
egyetlen alkalom, amikor elhagytam ezt a házat az volt, amikor tanúvallomást
tettem a rendőröknek, Sydney támadását részletezve és leírva a gazfickót, aki
bántotta őt. Egy arctalan ember volt, akárcsak a gonosztevő a saját
képregényeimben. Az egész folyamat megrázó és kényelmetlen volt, és sokkal
jobban szeretek bent és magamban maradni.
– Gyerünk
már, szuper lesz! – sürget a fivérem. – Kell neked egy jó adag a való világból
– egy olyan, amelybe nem tartoznak bele a rendőrőrsök.
– Gondolom,
ez elkerülhetetlen, nem igaz?
– Ha
meg akarod tapasztalni az életet, akkor igen. Mindannyiunknak ki kell lépnünk a
komfortzónánkból, ha fejlődni és tanulni akarunk.
A
habozásom ellenére azon kapom magam, hogy bólogatok. Ünnepelnem kellene a tényt,
hogy az elveszettnek hitt világ nem az, miután évekig gyászoltam azt. –
Rendben!
Gabe
összecsapja a kezét. – Fantasztikus! Hadd öltözzek át gyorsan, aztán
indulhatunk.
Húsz
perccel később egy piros bokszban ülünk egymással szemben, műanyag menükkel az
előttünk lévő asztalon. Szalonna és tojás illata érződik. Bradford időként
friss meleg ételeket hozott nekem, és a szalonna és a tojás volt az egyik
kedvencem. Mindig élvezet volt, amikor a dobozos spagettin, vagy a hideg
leveseken kívül mást is fogyaszthattam.
Érzem
magamon Gabe tekintetét, miközben átnézem az étlapot. Annyi választék van.
Tekintetem a fivéremre villantom, aki ölbe tett kézzel bámul. – Akartál mondani
valamit? – kíváncsiskodom.
– Nem,
csak… nem gondoltam, hogy tudsz olvasni.
Összepréselem
az ajkam és lesütöm a szemem. – Tudok olvasni. Tudok írni. Tudok vázlatot
készíteni.
– Énekelni
tudsz?
– Nem
jól.
Nem
humorosnak szántam, de Gabe felnevet, majd szórakozó vigyorral hátradől a
bokszában. – Te tényleg valami más vagy Oliver! El sem tudom képzelni, hogy mi történt
veled…
Igyekszem
nem visszatérni abba a pincébe. Ahogy telnek a napok, egyre kevésbé találok
vigaszt a korábbi szállásom emlékeiben. – Elég magányos volt. – csak ennyit
ajánlok fel neki.
Gabe
nem kényszerít ki több információt, és én hálás vagyok azért. Ehelyett az étlap
hámló műanyag részét tanulmányozza, figyelme megoszlik köztem és az
ételválaszték között. Néhány pillanattal később megtöri a csendet.
–
Tudod, kerestünk téged. Mindannyian biztosak voltunk benne, hogy végül
felbukkansz. Különösen az anyud, ő… – elhallgat, követik az érzelmi hullámok. –
Évekig egy káosz volt. De soha nem adta fel a reményt, hogy egy nap megtalálnak
téged. Megöl, hogy most nincs itt, hogy láthasson.
Nehéz
levertség borítja be az asztalunkat, kavarog közöttünk, amitől elszorul a
mellkasom. Korábban elmondták nekem, hogy édesanyámat Charlene Lynch-nek hívják
és elhunyt egy évtizede tüdőrákban. A biológiai apám meghalt, amikor mindössze
hét hónapos voltam, a mostohaapám, Travis, pedig Wisconsinban, a határ
túloldalán él.
Úgy
érzem, hogy édesanyámnak hiányoznia kellene, de nehéz őszinte lelkiismeret-furdalást
kicsikarnom valaki miatt, akire alig emlékszem. Időnként homályos felvillanásaim
vannak, amiben egy rézvörös hajú, világosbarna szemű nő mesét olvas nekem, vagy
pillangókat kerget mellettem. Mindig mosolyog. Mindig örvendezik. A látomások
melegséggel töltenek el, de soha nem tudom teljesen megérteni őket. – Nem
nagyon emlékszem rá – vallom be, a hangom elcsuklik az utolsó szónál. Kezem az
ölemben lévő szalvétát szorongatja. – Minden össze van zavarodva. Az emlékeimet
szennyezetnek érzem. Bizonyos értelemben mérgezettnek.
– Huszonkét
évig agymosott voltál ember! Ez érthető.
Bólintok
a rám törő növekvő szorongáson keresztül. Ellentétes időben topogok a lábaimmal
az asztal alatt, izzadság lepi el a homlokom, miközben körülnézek a zsúfolt
étteremben. Figyelem a közelünkben mozgó nagy embercsoportokat, akik hangosan
és harsányan beszélnek, versenyezve a konyhai tányércsörgés és a zuhanó üveg
zajával. Szédítő.
Egy napszítta,
copfos kislány vonzza magára a tekintetem. A családja asztala körül futkározik formátlan
körökben, karjában egy mackót tart. Egy gyors emlék villan az elmémbe, valami élénk
és szinte fájdalmas.
– Van egy titkom, de félek neked elárulni.
– Elmondhatod a macimnak. Nagyon jó a
titoktartásban.
A kezem
közé szorítom a fejem, ami miatt Gabe előrehajol, és a karomhoz nyúl.
– Haver,
jól vagy? Mi a baj?
Az érintéstől
megfeszülök, és kiszabadítom a karom, megpróbálva elhessegetni valami életre
kelt eltemetett emlék lökéshullámait. Megpróbálok a képekbe kapaszkodni, de visszahalványulnak
a tudatalattimba, és szétmállanak annyi más emlékkel együtt. Összeszorítva a
fogam, és az ujjaimat a combomba fúrva kényszerítem magam, hogy nyugodt
maradjak. – Egyszerűen csak elborított a környezet. Nem vagyok hozzászokva
ennyi emberhez.
– A
fenébe, sajnálom! Ez túl korai volt. – Gabe bocsánatkérően néz,
kétségbeesetten. – Haza akarsz menni?
Eltart
egy pillanatig, mire rájövök, hogy a Briarwood Lane-en található házra gondol,
és nem a földalatti lyukamra.
Otthon. Ez most az otthonom.
Egy
gyors fejrázással utasítom el az ajánlatát. – Szeretnék egy kis tojást és
szalonnát enni.
A felhajtóra
hajtva, Sydney-t Gabe verandáján ülve találjuk.
Az én verandámon.
Szétszórt
érzések hulláma fut át rajtam, és a szívem mintha egy kicsit hevesebben verne,
a bőröm kimelegszik és viszket. Sydney térdei az álláig vannak húzva, karjával átöleli
a lábát, és előre-hátra mozog, mintha egy hangtalan dalra ringatózna.
Talpra
emelkedik, amikor kiszállunk a járműből, és végigsimítja a kezét a
nadrágszárán. Egy olyan mosolyt villant ránk, ami úgy tűnik nem ragyog úgy az
arcán, mint általában.
– Sydney…
a pokolba, kurvára aggódtam érted!
Gabe
olyan gyorsan rohan oda hozzá, amit érzek, de úgy tűnik nem tudom lefordítani
fizikailag. A tarkómat dörzsölve, és elfordított tekintettel követem.
Sydney hangja
visszahozza a tekintetem. – Jól vagyok. Kicsit még megrendülve, de túl fogom
élni. A zsaruk átkutatták a házam ma reggel, de féltem egyedül bemenni, ezért bevittem
a macskám és itt vártam… – Sydney átölei saját magát, mintha csak a gondolatra
is átfutna rajta a hideg. Rám szegezi tekintetét, vonásaira valami lágy és
kedves rajzolódik. – Oliver.
Ez egy
egyszerű üdvözlés, de többnek hangzik. Nagyot nyelek.
– Szia!
Néhány
erőteljes másodpercig egymást bámuljuk, mielőtt Gabe előrelép, és felkapja
Sydney-t, addig szorítva, amíg nem sikít. Ez egy játékos hang, könnyed és vidám,
én pedig azon tűnődöm, milyen lehet súlytalannak és gondtalannak érezni magam,
akár csak egy pillanatra is.
Az
irigység gyötrelme hasít belém. Ez nem olyan érzés, amely ismerős számomra, így
félreteszem.
Lila zúzódásokat
veszek észre Sydney bal arcán, amikor közelebb lépek, valamint az alsó ajkát
elcsúfító, gyógyuló sebet. A rettegés csomója ismét megjelenik a hasamban.
Sydney súg
valamit Gabe fülébe, ő bólint, elhátrál, és engedi, hogy közelebb jöjjön
hozzám. Kezeit összekulcsolja maga előtt és úgy néz ki, hogy olyan ideges, mint
én. Az ajkába harap, mielőtt hangod ad a kérésének. – Lenne kedved bejönni
velem?
Pillantásom
Sydney-ről a fivéremre vetem, azt gondolva, hogy ő sokkal alkalmasabb a
feladatra. De Gabe néma bátorításképpen biccent az állával, így figyelmemet
visszafordítom Sydney-re, és vonakodva beleegyezek. – Rendben! – Úgy tűnik, a
kezem után akar nyúlni, de megállítja magát és nem vagyok benne biztos, hogy
ezért hálás vagy csalódott vagyok.
Ehelyett
a hátsó zsebébe csúsztatja az ujjbegyeit és a háza felé fordítja a fejét – egy
felhívás, hogy kövessem. Szótlanul sétálunk át az udvarán, egymás mellett, édes
illata felém árad. Nem tudtam ezt pontosan meghatározni, de azt hiszem, tavasz
illata van… az illat, a virágillat, amit beszívok, amikor kiülök és nézem a
madarakat.
Sydney
hosszú szempilláin keresztül néz rám, ma hiányzik a szemüvege. Egy zúzódás
halad végig az arcán, szinte érinti a halántékát. Egy hajtincset a füle mögé
tűr, így látható három, ezüstszínű fülbevaló. – Én, ööö, szeretném megköszönni
azt, amit aznap este tettél. Nem tudom elképzelni, hogy mi történt volna, ha
nem… – A gyorsan mozgó lábait nézi, amíg elérjük a bejárati ajtót. Ehhez nagy
bátorság kellett.
– Mégis
megsérültél. Sajnálom, hogy nem voltam gyorsabb!
A
vallomásom hatására felkapja a fejét, a szeme metsző és összeszűkülő, a keze
megtorpan a kilincshez félúton. – Megmentetted az életem, Oliver! Inkább egy
elcseszett ajak, mint egy temetés!
Erre nem
tudok mit mondani, és hallgatok, amíg végre belépünk az ajtón. Az előszobában a
macska lelkesen nyávogva fogad minket.
– Ő
itt Alexis. Beengedtem, amikor a nővérem elhozott, de nincs időérzéke. – Sydney
felkuncog, felemeli a macskát, és megsimogatja rozsda-narancssárga bundáját.
Bárcsak
tudnék ebbe kapaszkodni – nincs időérzék.
Az idő
volt minden, amit tudtam, és ez volt a legnagyobb ellenségem.
– Meg
akarod simogatni?
– Ó…
– Megnyalva az ajkaim, közelebb lépek az állathoz, lenyűgözve a férfias teremtménytől.
– Igen, szeretném, ha ez rendben van.
Sydney elmosolyodik,
ami ezúttal derűs és ismerős, és ez ugrásra készteti a szívem. – Természetesen.
Szereti az embereket. Tíz éve az enyém, amikor még csak egy pici cica volt.
Ujjammal
beletúrok a puha, selymes bundába, és érzem, hogy doromboló rezgései
felmelegítik a bőröm. Ez megnyugtató. Mielőtt észrevenném, a macska átmászik
Sydney karjából az enyémbe, karmai áthatolnak a gombos ingem anyagán.
– A
fenébe, bocsi! – Sydney arcán még akkor is széles vigyor feszül, miközben
kiszedegeti a kis mancsokat a szövetből. – Mint mondtam, szereti az embereket.
Félszegen
állok ott, karjaim merevek az állat körül, miközben az kényelembe helyezi
magát. Sydney közelebb lép, egy kuncogás csúszik ki, amikor a macskát átteszi
az ölelésembe. A keze súrolja az enyémet, a teste csak pár centire van, és
érzem, hogy bizsergés fut végig a testemen válaszképp a közelségére. Furcsa, de
mégis lenyűgöző érzés.
Tekintetünk
hosszan egymásba kapcsolódik, és Sydney azt mondja. – Tényleg tetszel neki.
Ajkam
apró mosolyra húzódik, ösztönös reakcióként a kijelentésére.
Tetszem.
Sydney
gyorsan kifújja a levegőt, a csodálkozástól felerősödik szemének indigó fénye.
– Azt hiszem még nem láttalak ilyet tenni – mormogja halkan, még mindig hihetetlenül
közel állva.
Megköszörülöm
a torkom. – Igazad van! Ez az első alkalom, hogy macskát tartok.
Pislog, majd
derűs nevetés követi. – Nem az! Úgy értettem… mosolyogsz. Azt hiszem, nem láttalak még mosolyogni. Gyerekkorunk
óta nem.
Azt
hiszem, igaza van. Nem emlékszem mikor mosolyogtam utoljára.
Talán
akkor, amikor a Zabhegyezőt olvastam.
Sydney
végre ellép, ugyanabban a hóbortos kék tekintetben fürdök. – Felszaladok a
mosdóba. Ha hallod a sikolyom, akkor az vagy a gyilkos, vagy egy pók. Mindkettő
azonnali intézkedést igényel. – Kacsint egyet rám, jelezvén, hogy csak viccel.
– És megígérem, hogy távol maradok a lámpáktól.
A tarkóm lüktet
az emlékezéstől.
Sydney
egyedül hagy Alexis-szel, én pedig nem tudom hogyan tovább. Néhány pillanatig
úgy állok ott, mint egy szobor, mielőtt a karom elfárad, majd óvatosan leteszem
a macskát a padlóra. Azonnal a bokám köré gömbölyödik, dorombolva követel
további figyelemért.
– Alexis,
te egy rokonszenves állat vagy – mondom, és megveregetem a macska feje búbját.
Meglepődök,
amikor egy hangot hallok a konyha felől, a tarkómon feláll a szőr a
készenléttől. Követem a nőinek hangzó hangot, és azon töprengek, hogy vajon Sydney
nővére még mindig jelen van-e.
A macska
követ, a cipőfűzőm után kapdos most, mintha az egyik játéka lenne. – Alexis,
légy óvatos! Nem akarok rád lépni.
A nő
válaszol, ezúttal hangosabban. Egy fekete cilindert veszek észre a pulton, ami
a hangom hatására felvillan.
– Hm. Ezt nem tudom!
Furcsa és
aggasztó.
Sydney
megjelenik mögöttem, amitől megrándulok.
– Minden
rendben? – kérdezi.
Hunyorogva
nézek a furcsa eszközre, mielőtt Sydney-re figyelnék. – A hangszóróban lévő nő
szól hozzám, valahányszor beszélek a macskádhoz.
Nevetés a
válasza.
Hangos,
vidám, hahota.
A
hangszóróra pillant, új parancsot ad neki.
– Alexa,
játszd a kilencvenes évek zenéjét!
„Alexa”
engedelmeskedik, és zene tölti be a teret.
– Ez
az egyik legmenőbb dolog, amivel a modern technológia előrukkolhat – mondja
Sydney, a mosolya a helyén marad, miközben én ezt feldolgozom. – Szereted a
zenét?
– Nem
vagyok hozzászokva. Talán… – a szívem felgyorsul egy váratlan kérés miatt, ami felbukkan
a nyelvem hegyén. – Esetleg megmutathatnád a kedvenc zenédet.
Sydney
szeme elkerekedik, egy lázadó hajtincs előre hullik, és csiklandozza a halántékát.
Hátratúrja, majd lelkesen bólogat. – Igen, boldogan!
Érzem,
hogy a falaim repedeznek, a páncélom szétesik, az idegességem és a feszültség
szertefoszlanak.
És nem
vagyok biztos benne, hogy a hangszóróból kiszűrődő kellemes dallamok, a cipőmön
elhelyezkedő macska, vagy Sydney mostani tekintete melegíti a lábujjaim.
Csak
annyit tudok, hogy ez az a pillantás, amelyet biztosan meg fogok őrizni.
Nyolc
Sydney
Fordította:
Echo
– Leszel
a barátom, Oliver Lynch?
Odalépek a szomszéd fiúhoz, aki az elülső
veranda tornácán ül és sütit töm a szájába. A morzsák szétszóródtak az ölében,
ahogy rám néz, egy világosbarna hajtincs tapad a homlokára a nyári napsütés
miatt.
Sütivel teli szájjal összehúzza a szemét.
– A lányok tetvesek.
– Nem, nem igaz! – Keresztbe fonom a
kezem a farmer felsőmön, abban a reményben, hogy megosztja velem a sütijét.
Nagyon jól néznek ki.
– De igen, így van. Anthony mondta!
– Anthony egy nagy, kövér hazudozó.
Lehet, hogy ő a tetves.
Oliver vállat von. – Talán.
Elhatározom, hogy leülök mellé a beton
verandán, és örülök, hogy nem mondja, hogy tűnjek el. Tényleg szeretnék egy
sütit – olyan illata van, mint a mama zabpelyhének. – Anyud készítette ezeket?
– Igen.
– Kaphatok egyet?
Oliver engem tanulmányoz, megfontolva a
válaszát.
– Csak akkor, ha megígéred, hogy nem vagy
tetves!
– Megígérem! – mondom neki. – Becsszó!
Tavaly karácsony óta nem voltam beteg.
Úgy tűnik, tetszik neki a válaszom, így
felveszi a tányért és odatartja. – Ezek zabpelyhesek. A kedvencem.
Igen!
– Imádom a zabpelyhet! – a
pulóveremben megtörlöm a krétával borított kezemet, miután a nevemet írtam a
felhajtóra az elmúlt pár percben és felkapom az egyik finomságot. Nem
vesztegetem az időm, mielőtt bekapom. – Annyira jó!
– Hány éves vagy? – kérdezi Oliver és lesöpör
egy morzsát a térdéről.
– Öt.
– Én hat.
– Király – mosolygok. Csendben ülünk,
egymás mellett, összeér a vállunk, és nézzük, ahogy a gyerekek bicikliznek.
Meleg, júniusi délután van, és anyu végre elengedett, hogy átmenjek egyedül a
szomszéd házba. – Szóval, szerinted lehetünk barátok?
Nem tart túl sokáig, hogy válaszoljon, világosbarna
hajába túr, amely szinte eltakarja a szemét. – Azt hiszem. Nem vagy annyira
idegesítő, mint az öcsém.
Egy totyogó magas hangú visítása szűrődik
ki a hálós ajtón, és mindketten nevetve nézünk egymásra.
– Van egy nővérem. Ő is idegesítő.
– Gondolod, hogy ők tetvesek? – tűnődik Oliver, és ostoba vigyor képződik az arcán.
– Kétségkívül!
Megint kuncogunk, Oliver felvesz egy pálcát
a földről, és követi vele a cement repedéseit. – Be akarsz jönni a hátsó
udvarra, és ugrálni a trambulinomon?
– Persze! – kiáltok fel és
gyakorlatilag szökdécselek az izgalomtól. – Gyerünk!
A kapun áthaladva megkerüljük a házat,
nevetve és kifulladva mászunk be a trambulinba. Órákig ugrálunk, amíg a nappal
alkonyatba nem fordul, és a nyári nap lenyugszik a kevés felhők mögött. A csillagokkal
teli eget nézve fejezzük be az estét, vállunkat egymáshoz nyomjuk, fénylő
bogarak zümmögnek körülöttünk, miközben történeteket és vicceket osztunk meg
egymással.
Az az érzésem, hogy Oliver Lynch lesz az új
legjobb barátom.
Clementine
és Poppy segítenek egy adag zabpelyhes sütit készíteni Olivernek, úgymint: „köszönöm,
hogy a minap legyőzted a pszichopatát”. Fogalmam sincs, hogy mit szeret mostanság,
és ez jobb volt, mint egy gyümölcskosár. Senki sem szereti a gyümölcskosarakat.
Ráadásul
Oliver anyja készítette a legjobb
zabpelyhes sütiket. Szerette őket. Remélem, hogy az íze segít előidézni a
gyermekkori emlékeket.
Bár
büszke voltam az ajándékválasztásomra, a csavar az volt, hogy nem tudok olyan
sütit sütni, amelyet még akár a macskám is fontolóra venne – és ő az egeret is
megeszi.
Ezért
van erősítésem.
– Syd
néni, nézz rám!
Poppyra
nézek, aki gigantikus mosollyal tartja felfelé lisztes kezeit. Ötéves
unokahúgom egy kicsit ugrándozik, körbe forog, majd buta arcot vág, szőke
copfja vele együtt forog. – Úgy nézel ki, mint aki nagyon finom sütiket készít
– mondom csípőre tett kézzel, és gyönyörködve a kézimunkájában.
Az
időzítő sípol, jelezve, hogy kész az első adag süteményem. A sütőhöz rohanok,
alig várom, hogy lássam a remekművem, és kirántom az ajtaját. Egy ránc képződik a szemeim között. – Mi a
fene? Miért laposak teljesen?
Clem
hozzám ugrik, a süti kudarcokat kémleli a tálcán, miközben két edényfogóval
kihúzom őket a sütőből. Pislog. – Eszedbe jutottak a tojások?
Kinevetem.
– Természetesen… nem emlékeztem a
tojásokra. Istenem! Mi a baj velem?
– Olyan
aranyosak – mint kicsi, lapos palacsinták.
– Nem aranyosak! Nincs abban semmi
aranyos, ha huszonkilenc éves vagy, és nulla sütési képességed van! Pont ez az
oka, hogy egyedülálló vagyok.
– Ez
nevetséges! – ellenkezik Clem a fejét csóválva. – Szingli vagy, mivel az
elvárásaid magasabbak, mint Tökinek![1]
– Ne
használd fel ellenem a kedvenc filmem ebben a traumás időszakban!
– Senki
sem baszakodik Jézussal! – kiabálja Poppy teljesen önfeledten a
konyhaszigetről, kis tésztagolyókat sodorgatva a kezében.
Clem és
én elhallgatunk, nagyon-nagyon
keményen próbálok láthatatlanná válni, miközben a nővérem lassan, vörös arccal egy
halálos pillantást villant rám.
A francba!
– Most
annyira utállak!
– Sajnálom!
– suttogom kiáltva, és Poppyra meredek, aki ártatlanul ugrándozik a székén. –
Nem gondoltam volna, hogy idefigyel.
– Ő
egy szivacs. És úgy tűnik, hogy egy
papagáj is. – Clem keresztbe fonja a karját, és frusztrált sóhajt hallat. –
Csodás! Most Regina maradt az egyetlen gyerekvigyázóm!
Sóhajtva
szedem össze a sütőpapírt és a tojásmentes sütiket, majd kidobom a szemetesbe.
– Kicsit drámai, nővérkém! És biztos vagyok benne, hogy rengeteg szakképzett
gyerekvigyázó van.
– Nincs.
– De…
– Nincs! – ismétli, a vidámság apró nyoma
is elveszett. - Te és Regina vagytok. Ennyi.
Jézusom! Clementine mindig is
válogatós volt, hogy kivel hagyja ott Poppyt, de soha nem láttam még ennyire
finnyásnak. – Rendben! Tök mindegy! Elnézést a Lebowsky dologért!
Sokkal
kevesebb szórakozással fejezzük be a délutáni sütögetést, és a második adagom
meglepően jól sikerül. A tojás észrevehető különbséget jelent minden bizonnyal.
Miután elköszönök a nővéremtől és az unokahúgomtól, beugrom a zuhany alá, hogy
kimossam a lisztet a hajamból, majd összeállítok egy kosár házi süteményt
Oliver számára.
Gabe
nyitja ki az ajtót khaki nadrágban és a dolgozós pólójában, amikor átmegyek a
szomszédba, úgy nézve ki, mint Betty Crocker, ami biztos nem vagyok. Projektmenedzser egy építőipari cégnél, és ez az első
hete az irodában, miután otthonról dolgozott, amióta Oliver visszatért. – Szasz!
Elragadóan elegánsak tűnsz!
– Úgy
nézek ki, mint egy szerszám! Most értem haza. És te… – Gabe felvonja egyik
szemöldökét, miközben végigmér. – Úgy nézel ki, mintha a nagymama házába
készülnél olyan sütivel, amit a Targetben vettél.
Megütöm
a vállát, és benyomulok a bejáraton. – Tudatom veled, hogy ezeket én magam
készítettem.
– Hülyeség!
– Kérdezd
meg Clemet!
– Szóval
Clem készítette őket.
Szemeim
összeszűkülnek, miközben kilépek a tornacipőmből, majd a fő nappali irányába
nézek. – Hol van Oliver?
Gabe
összekulcsolja az ujjait a tarkójánál. – A szobájában. Köszöntem neki, amikor
hazaértem – rajzol vagy ilyesmi. – Mindketten felmegyünk az osztott szint
lépcsőin, Gabe megáll a lépcső tetején. – Ő tényleg kibaszottul jó. Láttad már
a szarjait?
– Valami
olyasmit. A falakra rajzolt, mielőtt adtam neki egy vázlattömböt. Azt mondta,
hogy ez egy képregény.
– Ez
gonosz! Tehetséges.
Bólintva
a folyosóra nézek, a térdem megremeg a szorongástól. – Gondolod, hogy rendben
lesz, ha benézek hozzá? Tudom, hogy szereti a saját terét.
Az
utolsó dolog, amit akarok, hogy megzavarjam, vagy megsértsem a magánéletét. Úgy
éreztem, hogy haladtunk tegnap, amikor bejött a házamba, és segített
átvizsgálni a szobákat, a szekrényeket, sőt még az ágyam alatt is. Nem tudok
nem gondolni arra a mosolyra, vagy arra, hogy milyen édes volt Alexis-szel.
Többre
vágyom.
Gabe
megvonja a vállát. és megvakarja a tarkóját. – Nehéz benne olvasni. Egy próbát
azért megér. – Mielőtt elhúzhatnék, Gabe utánam szól. – Hé… jól vagy,
igaz?
Szabad
kezem ösztönösen az ajkamhoz emelkedik, kísérteties emlékek söpörnek végig
rajtam, mint egy szörnyű álom. Libabőrös lesz a testem, ahogy eszembe jut az
idegen nyers, reszelős hangja. Kegyetlennek hangzott. Gonosznak. Még mindig érzem, ahogy a kemény teste a matracomhoz
szegezett, mintha jelentéktelen lennék. Egy játék, amivel játszhat.
Az ideg – az az istenverte ideg, hogy
megvernek és megaláznak a saját házamban, a négy falam biztonsága között, ahol
soha többé nem fogom teljesen nyugodtan érezni magam.
Gabe
azokkal a védelmező zöld szemeivel bámul engem, eláraszt a testvéri
aggodalommal. Mosolyt erőltetve az arcomra, biccentek. – Jól vagyok. Több kell
egy őrjöngő, álarcos őrültnél, aki hatalmas erejével halált kívánt okozni, hogy
megrázzon.
Rám
kacsint és mosolyog, majd kinyújtja az öklét. – Hazug!
Összeütjük
az öklünk, én pedig végigmegyek a folyosón Oliver hálószobájához, a csuklómon
lógó kosár süteménnyel. Könnyedén bekopogok, majd kinyitom az ajtót,
bekukucskálok, és egy fa íróasztalnál találom őt mélyen koncentrálva, amelyet
valószínűleg Gabe hozott be az egyik vendégszobából.
Oliver
felnéz rám, homlokán halvány barázdák jelennek meg a zavartól, nem számítván a
megszakításra. De aztán feláll, vonásai a megkönnyebbüléshez hasonlóhoz olvadnak.
– Sydney! – köszönt, szemei követnek, amikor tétován belépek a szobába.
Mosolyogva
hátrasimítom a hajamat az ujjaimmal, a saját megkönnyebbülésem tükrözve vissza rá.
Úgy tűnik, hogy őszintén boldog, hogy láthat engem és ez nyugtalan káoszba
küldi a már amúgy is legyengült szívemet.
– Hé!
Remélem, hogy nem zavarlak – csak el akartam hozni ezeket! – Figyelem az
arckifejezését, amikor a finomságokért nyúl, és meleg, megnyugtató emlékek
illata árad körülöttem.
Oliver
közelebb lép, tekintete a sütikre tapad. – Ezeket nekem készítetted? Miért?
– Mert
megmentetted az életem, mint egy kicseszett keménylegény. A hősök sütit
érdemelnek. – Magasabbra tartom a kosarat. – Kóstolj meg egyet!
Kivesz
egy süteményt a halomból, szeme rám villan, ajkán mosoly dereng fel. Oliver
harap egyet, mosolya kiszélesedik.
Telitalálat!
– Nem
is olyan rossz, ugye? Csak két próbálkozásomba és egy minimális könny
mennyiségembe került. – A szemöldökömet rángatva a saját édességemért nyúlok, a
kosarat pedig az asztalra teszem. – Édesanyád adta nekem ezt a receptet. A
zabpelyhes süti volt a kedvenced.
Oliver
öröme némiképp meginog, és megáll rágás közben, tekintete a padlóra vándorol. –
Nem tudom felidézni azt az emléket.
– Ez
rendben van – biztosítom, majd beleharapok a rágós desszertbe és ismerős
fájdalom szorítja a szívem. – Talán majd egy nap. Csak sok sütit kell
készítenem, hogy felfrissítsem a memóriád.
– Azt
hiszem, örülnék neki. Ezek egész jók.
Pillantásunk
egymásra tapad, miközben mindketten elvarázsolt mosollyal rágunk.
A
pokolba is, megsütném az összes rohadt sütit, ha ez azt jelentené, hogy újra
láthatnám ezt az arckifejezést. Én lennék a süti királynő.
– Szeretem,
amikor ezt csinálod – mormolom halkan, a szájára mutatva.
– Ételt
enni?
Édes Istenem! Nem
tudom eldönteni, hogy a tompa intellektusa mulatságos, vagy inkább elbűvölő.
Kuncogva válaszolok. – Mosolyogsz.
– Ó!
– Oliver tudálékosan bólint, majd lenyeli a maradék falatot. – Én is élvezem a
te mosolyod. Ettől még többet akarok mosolyogni.
Elbűvölő. Száz százalékig sármos.
Istenre
esküszöm, hogy majdnem elpirulok, amikor kibújok a kardigánomból, és
észreveszem Oliver tekintetét, ahogy végigsiklik rajtam, számba véve a felsőt
és a szűk farmert, amikor leveszem az extra réteget. Valószínűleg ledöbbent
azon, hogy valami mást viselek a pólón és fekete leggingsen kívül. A
kardigánomat az asztal melletti székére hajtom, az egyik oldalra söpröm a hajam
és nézem, ahogy szemei lassan visszatérnek az arcomra. Sötétebbnek, perzselőbbnek
tűnnek, felforrósodott kíváncsiságtól égnek.
Szerintem
tetszik neki, amit lát.
A
gondolat egy nagy nyelést kényszerít ki a torkomból, miközben a nyelvemmel megnedvesítem
az ajkamat. Témaváltás, veszélyes lesz. – Szóval, mit rajzoltál? Megnézhetem?
Oliver
pislog, röviden tétovázik, majd odalép a rajzasztalhoz és a vázlattömbért nyúl.
Észrevehető kétség van a mozdulataiban, valami félénkség, talán még szégyenlőségnek
is a nyoma. El tudom képzelni, hogy számára mennyire személyesek ezek a
képregények – a barátjának nevezte
őket.
A
hozzáállásom megenyhül, ahogy közeledek felé.
–
Megértem, ha még nem állsz készen rá, hogy megoszd őket. Biztos vagyok benne,
hogy nagyon különlegesek számodra.
– Igen,
de ez nem… – Oliver elhallgat, pillantása végigfut a papíron, majd visszatér
hozzám. – Lehet, hogy dedósnak találod őket. Gyerekesnek.
Ott
állunk egymással szemben, és magával ragad a tény, hogy érdekli őt, hogy mit
gondolok. Aggódik, hogy a véleményem a munkájáról nem lesz kedvező, és ez
valahogy megérinti a szívem. – Oliver… már láttam a tehetséged. Kivételes.
Semmi dedós
nincs Oliver Lynch-ben. Egyáltalán nem gyerekes,
bár van benne egy mélységes ártatlanság. Oliver csupa férfi, az ingujjából
kikandikáló izmoktól kezdve, az állkapcsa mentén húzódó durva borostáján át, a
halk, érces hangjáig, a ragyogó elméjéig.
Úgy
tűnik, tetszik neki a válaszom, és Oliver átnyújtja nekem a vázlattömböt, majd
türelmesen várja a visszajelzésem.
Nos, a
fenébe is!
Nem
vagyok biztos benne, hogy korábban használtam-e a szenzációs szót, de ez az
első dolog, ami eszembe jut. Az ujjbegyeimmel követem a vázlatokat, a története
élettel teli, a szereplők szinte háromdimenziósak. Elakad a lélegzetem. – Hűha…
– magamba szívva a képeket, egy palástos narancssárga macskára fókuszálok, aki egy
fiatal férfi mellett üget.
Oliver
megköszörüli a torkát, hogy elmagyarázza. – Ez itt Alexis, az új segédem. Azon
dolgozom, hogy bemutassam a karakterét ebben a jelenetben.
Szavaitól
felnézek, a szemeimben most olyan érzelmek csillognak, amelyeket nem tudok
visszatartani. – Hűha!
Csodás! Mostanra analfabéta
mafla lettem.
– Ez
hülyeség – ellenkezik Oliver, tenyerével a gallérját markolássza, és a zoknis
lábával a szőnyegen köröz.
– Ez
hihetetlen! Pont úgy néz ki, mint ő! – Visszafordítom tekintetem a
képregényekre, fürkészem a különféle élénk jelenetekkel teli kockákat, majd a
pillantásom megáll egy aranyos, copfos kislányon. Egy kopott mackót szorongat a
mellkasához, miközben egy arctalan alak magasodik fölé. – Ki ez?
Oliver
arca rózsaszínűvé válik, miközben mocorogni kezd előttem. – A lótusz királynője
– válaszolja –, és az Arctalan ember. Ő a gonosztevő a képregényekben.
A lótusz királynője.
A
szívem ugrándozik, a bensőm felborzolódott és meleg, majd kérdezem. – Ez én… vagyok?
Bólint.
– Igen… azt hiszem igen.
– Hűha!
Oké,
tényleg szükségem van egy szinonimaszótárra.
Oliver
kiveszi a vázlattömböt a kezemből, amely láthatólag megtört, és visszateszi az
asztalra. – Még nincs kész. Remélhetőleg csiszoltabb lesz.
Ajkam
összeszorul, ahogy próbálom visszatartani az érzelmeket, miközben ezt az embert
figyelem, feldolgozva azt a felismerést, hogy soha nem voltam távol az
elméjétől azokban az években, amikor bezárt, elveszett és ijedt volt, ahogy ő
sem volt távol az enyémtől. Kapcsolatban maradtunk. Valami kézzelfoghatóvá,
gyönyörűvé és valóságossá változott.
Olyan
módon keltett életre, ahogy csak ő tudott.
– Felzaklattalak.
Oliver
hangja áttör a homályomon és rájövök, hogy könnyek gördülnek le az arcomon és
összegyűlnek az állkapcsomnál. Szipogva törlöm le őket. – Nem… nem, bocsánat!
Nem vagyok zaklatott!
– Sírsz
– erősíti meg fürkésző homlokráncolással.
– Boldog
vagyok! Meglepett! – halvány mosolyom pont ezt mutatja neki. – Az emberek nem csak
akkor sírnak, amikor szomorúak.
– Nem?
Megrázom
a fejem. – Az érzelmek vicces dolgok. – Az ajkamat harapdálva kíváncsian
oldalra döntöm a fejem és nézem, ahogy engem figyel. – Szóval… miért vagyok még
mindig gyerek a képregényeidben?
Egy elmélyedő szünet elvonja a figyelmét egy
pillanatra, majd Oliver megfordul, az ágyhoz megy és leül a matrac szélére. A
szemlélődés elhomályosítja bronzos tekintetét, miközben engem vizsgál a
hálószobán keresztül. – Én felnőttem, de te ugyanaz maradtál. Nem tudtalak másképp
elképzelni.
A
mosolyom marad, kiszélesedik, ahogy odasétálok mellé az ágyhoz. – Ennek van
értelme. – A mellette lévő üres helyre pillantok és megkérdezem. – Leülhetek?
– Igen.
Amikor
elhelyezkedem a bal oldalán, a combunk összeér, és ezúttal nem húzódik el. –
Miért „lótusz”? Miért ezt a nevet választottad?
A
millió dolláros kérdés.
Oliver
halkan levegőt vesz, miközben kezével megtámaszkodik a két térdén, a fejét
pedig töprengve lehajtja. Szemei felém villannak. – A kezemre volt írva. Azt
hiszem… nem emlékszem pontosan. Talán Bradford-tól. – A gondolatoktól összeér a
szemöldöke, miközben kétségbeesetten próbálja felszínre hozni az emlékeket. – A
nevem mellé véstem a kőfalba. Valahogy fontosnak tűnt a szó. Nem akartam
elfelejteni.
– Nem
tudod pontosan meghatározni a jelentőségét?
– Nem
– motyogja és csalódottan ingatja a fejét. – Minden összekuszálódott a
fejemben. Csak halványan emlékszem rá a kezemen, tintával volt írva.
Lótusz. Miért írná a fogva
tartója ezt a karjára?
Kíváncsi
vagyok, vajon megoldódik-e valaha is ez a rejtély.
Oliver
újra felém néz, tekintete úgy éget, mint a nyári naplemente, az arcom kalandozik
és beissza a zöldes-lilás zúzódásokat az arcomon és az állkapcsomon. Egy gyors
pillantást vetek a hasonlóan fájdalmas színekben pompázó csuklóira és úrrá lesz
rajtam a szükség, hogy meg kell érintenem. Éreznem
kell őt. Zsongó, remegő ujjaim gyengéd simításával megköszönni neki.
A
büszkeségemet lenyelve az ölében ökölbe szorított bal keze után nyúlok, és
felkészülök az elkerülhetetlen visszahúzódásra.
Csakhogy
az egyáltalán nem érkezik.
Egy
enyhe rezdülés, a legapróbb rándulás, de nem utasít vissza. Nem húzódik el, és
nem szakad el az ujjbegyeim simogatásától. Nem menekül.
Oliver
megengedi, hogy kezét az enyémben tartsam, miközben a hüvelykujjammal pehelykönnyen
megérintem elcsúfított csuklóit, kihúzva őt a komfortzónájából, és arra
bíztatva, hogy bízzon egy másik emberben. Mély, reszkető nyeléssel levegőt
veszek, és elönt az erőteljes gondolat, hogy ez a kéz akadályozta meg egy szörnyűséges
rémálom kiteljesedését.
És
akkor ledöbbenek, ledermedek a sötétkék takaróra, amikor Oliver elengedi a
kezem és az arcomhoz emeli a sajátját.
Mozdulatlan
maradok, lélegzetvisszafojtva és szótlanul, szemeim követik a kezét, ahogy az
arcomhoz ér, a mutatóujja kinyúl, és láthatatlan vonalat húz a zúzódásaimon. Az
érintésétől megborzongok, főleg azért, mert nem számítottam rá, de olyan
okokból is, amelyeket nem tudok teljesen megmagyarázni. Libabőr csiklandozza
mindkét kezet, új érzésekkel bevonva, és az… elégedettség váratlan érzésébe.
Beteljesülés.
Valakihez tartozás.
Otthon.
Amikor
egymás szemébe nézünk, felfedezem, hogy mindketten nehezen lélegzünk, az arcunk
pedig centikre van egymástól. Ugyanilyen feszültséget éreztem akkor is, amikor
egymásra meredtünk az erkélyemen keresztül, de most a tízszeresét érzem.
Felemelem a kezemet és ráteszem az övére, ujjait a tenyerembe fogom, miközben a
tekintetünk szilárd kapcsolatban marad.
Még
mindig összefonódott kezekkel, halkan és félénken teszem fel a kérdésem. –
Leszel a barátom, Oliver Lynch?
És
akkor egy mosolyt villantok rá, ezzel könnyítve a pillanatot.
Viselkedésében
észrevehető rándulás van, rövid, néma csata az eredendő félelmei és a
leküzdésre váró vágya között. Egy háború az elszigeteltség évei között, az
egyetlen dolog, amit igazán ismer és… közöttem.
A
szívverésem felgyorsul, miközben a válaszát várom, ujjaim az övéi közé csúsznak,
tovább nyomva a kezét az arcomhoz.
Oliver
megadó lélegzetet vesz, és ajka mosolyra húzódik, ami illik az enyémhez. Leesik
a teher a vállamról.
–
Szeretném.
Azt
hiszem, már nem vagyok tetves.
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés