19.-20. Fejezet

 

Tizenkilenc

 

Oliver

 

 Fordította: Miss Hell

 

Kicsivel este tíz után hazafelé tartunk, Clementine a vezetőülésben, Sydney pedig hátul ül az alvó Poppyval. A fejem néha megfordul, hogy elkapjam Sydney tekintetét, az ujjaim viszketnek, hogy kinyúljak és megfogjam a kezét. Az alkoholtartalmú ital hatása elmúlt, és hatékonyan elnyomott, miközben több kérdés maradt bennem, mint amennyit fáradt agyam ezen a késői órán fel tudott volna dolgozni.

Amikor még egy pillantást vetek Sydneyre, a szemében megnyugtató mosoly ül, ami egyelőre lecsendesíti zilált gondolataimat.

– Poppy ma nagyon el volt ragadtatva tőled, Oliver – jegyezte meg Clementine a rádiózene halk zümmögése mellett. – Nagyon kedves vagy a kicsikkel.

A bók megérintett. Az este nagy részében nagyon keresett voltam a fiatal unokatestvéreknél, és a háziak két labrador retrieverjénél. Kellemes érzés volt, hogy kedveltek.

– Köszönöm! – mondom. – Ő csodálatos. Jól éreztük magunkat a legutóbbi találkozásunk alkalmával, amikor együtt olvastunk.

Clem tétovázik, mielőtt válaszol: – Találkoztál már vele a mai nap előtt?

– Igen. Sydney éppen Poppyra és a szomszéd lányra vigyázott, én pedig beugrottam.

– Ó, nem is tudtam!

– Sydney-nek macskaeledelért kellett mennie, ezért én maradtam a gyerekekkel, amíg ő távol volt.

Sydney ásítva szólal meg. – Oliver olyan jól bánt velük. Teljesen természetes.

Csend telepszik ránk, és ez a csend a nehéz fajta csend – az a fajta, amelyről már felfedeztem, hogy mérgező. Balra nézek, Clementine válaszát várom, de úgy tűnik, mélyen elgondolkodik. Nyugtalanító gondolatokon, úgy tűnik. A keze kicsit erősebben markolja a kormánykereket, az arcvonásai kemények és feszesek. Miután újabb pillanatnyi feszültség telik el, válaszát Sydneyre szegezi. – Egyedül hagytad vele Poppyt?

Mindkettőnket meglepett a hangjában rejlő ellenségesség, és Sydney is és én is döbbenten nézünk egymásra. Nem tehetek róla, de egy kicsit sértőnek érzem a kérdését.

Sydney megtorpan, mintha próbálná összerakni a szavait. – Csak tíz percig tartott. A lányok teljesen jól voltak.

– Poppyt a te gondjaidra bíztam. Nem Oliverére. – A hangja éles és metsző. – Mit gondoltál?

– Arra gondoltam, hogy macskaeledelre van szükségem – vágott vissza Sydney. – Mi olyan nagy ügy? Bízom Oliverben. Csodálatosan bánik velük. Csak néhány könyvet olvastak együtt.

Clementine törékeny nevetést ad ki, és megrázza a fejét. – És én bíztam benned!

Nagyon elveszettnek és kissé kényelmetlenül érzem magam. Megmozdulva a helyemen, megköszörülöm a torkomat, hogy közbeszóljak.

– Biztosíthatlak, hogy mindkettőjükről jól gondoskodtam. Élveztük az együtt töltött időt.

Összeszorított állkapoccsal bámul rám, fokozva zavaromat.

Sydney most előre hajol a két első ülés között, egyik kezével gyengéden megszorítja a vállamat.

– Clem, szuper tiszteletlenül viselkedsz Oliverrel! Itt ül. Ígérem, hogy Poppy jó kezekben volt.

– Mindegy! Csak át kell értékelnem a gyermekfelügyeletet.

– Mi a fene? Azzal fenyegetsz, hogy távol tartasz az unokahúgomtól?

– Nem fenyegetőzöm semmivel. Te vagy az, aki a gyermekem biztonságát fenyegeti!

Egy elborzadt zihálás.

– Tessék!?

Védőösztönöm felszínre tör, ami arra késztet, hogy megszólaljak Sydney védelmében. – Talán nem az én dolgom, de Sydney csodálatos Poppyval. Soha nem veszélyeztetné a biztonságát!

Clementine maró tekintete rám szegeződik. – Igazad van, ez nem a te dolgod! Nem tudsz te semmit!

– Oké, ezt egyelőre el kell halasztanunk – jelentette ki Sydney, és hátradőlt az ülésen. A hangja recseg, láthatóan zaklatott. – Ez nem fair Oliverrel szemben! Majd holnap megbeszéljük!

– Rendben – hangzik Clementine szűkszavú válasza.

Aztán ismét beszivárog a mérgező csend, amely végig kitart a hazafelé vezető úton. Megkönnyebbülés, amikor behajtunk Sydney kocsifelhajtójára, és kiszállunk a járműből – mint egy friss levegővétel. Lényeges felüdülés.

Clementine átszállítja az álmos Poppyt a saját járművébe, egy szót sem szól hozzám vagy Sydney-hez, és egy búcsúpillantást sem vet ránk. Becsapja a kocsi ajtaját, és eltűnik az éjszakában, zavartan és hátbatámadottan hagyva ott mindkettőnket a felhajtón.

Sydney szemében könnyek csillognak, amelyeket negyven hosszú percig visszatartott, karjait keresztbe fonja, lába idegesen toporog. Reszkető állal néz fel rám.

– Annyira sajnálom, Oliver! Fogalmam sincs, mi volt ez az egész! Kérlek, ne vedd a szívedre!

Bár a célzás csípett, most sokkal jobban aggódom Sydney miatt. Közelebb lépek, hogy egy elszabadult hajfürtöt a füle mögé tűrjek, és figyelem, ahogy a szemei lecsukódnak, és kigördül egy könnycsepp.

– Nem tehetek úgy, mintha tudnám, milyen érzés szülőnek lenni. Védjük azokat, akiket szeretünk.

Szemei lassan kinyílnak, hogy az enyémbe nézzen, miközben kinyúl, hogy megragadja a kezemet, és gyengéden megszorítsa. – Igen, így van.

Elhúzódó tekintetünk felperzsel, és kénytelen vagyok félrenézni. Bármennyire is szeretném folytatni, amit abban a hálószobában elkezdtünk, rájövök, hogy most nincs itt az ideje.

– Nos, jó éjszakát – suttogom, és óvatosságból csak a halántékára nyomok egy csókot. – Hamarosan beszélünk! Pihenj egy kicsit!

Mosolyt villantok rá, mielőtt elfordulnék, de ő megállít. A nevem a hátamba ütközik, mintha tervezetlenül szökött volna ki az ajkán.

– Oliver!

A tekintetünk ismét találkozik, a láng még mindig lobog. – Igen?

– Én, ööö... – Elfordítja a tekintetét, a kulcscsontját dörzsölgeti, aztán újra rám figyel. – Valószínűleg egy darabig nem fogok tudni elaludni. Akarsz... akarsz velem bejönni? Megnézhetnénk egy filmet, amíg lenyugszom?

– Ó! – Nem számítottam az ajánlatra, de természetesen nem ellenkezem. Idegek táncolnak a holdfényben a csinos arcán, ahogy összeszorítja a felkarját, vérvörös körmei a kabátujjába vájnak. Sydney lehelete füstfelhőként csapódik a levegőbe, ami illő párhuzam a szemében lobogó tűzzel. – Jól van! Egy film csodásan hangzik.

Az aggodalom a szeméből elszáll, mint egy kék madár, és egy megkönnyebbült mosoly veszi át a helyét.

– Remek!

A háza sötét, amikor belépünk, Alexis szokás szerint az ajtóban üdvözöl minket. A füle megkapja a jól megérdemelt vakarást, miközben Sydney ledobja a kabátját és a cipőjét, és kissé remegve felkapcsolja a villanykapcsolót.

– Még mindig ideges vagyok, valahányszor sötét van a házban – mondja, miközben a kezével végigdörzsöli a bicepszét, és kifúj egy gyors lélegzetet. – Hónapokkal ezelőtt történt, de még mindig mindig úgy érzem, mintha a házamban lenne, bujkálna, és arra várna, hogy elengedjem az éberségemet. Nem tudom elhinni, hogy soha nem kapták el!

Feltételezem, a támadóját.

– Tudod, hogy soha nem hagynám, hogy bármi történjen veled!

Merész ígéret, amit semmiféleképp sem tarthattam be. Az élet túlságosan kiszámíthatatlan.

Az érzés azonban felfelé billenti ajkait, tekintete hálával telik meg. – Megyek, és átöltözök. Néhány perc múlva visszajövök.

A bólintásom találkozik a lassú visszavonulásával, mintha nem akarna elhagyni engem. Aztán felfogom a szavait, és kénytelen vagyok arra kényszeríteni magam, hogy elhessegessem a gondolatokat arról, hogy leveti a ruháját.

Istenem, ez a ruha!

Az egyetlen dolog, ami jobb, mintha Sydney viselné azt a ruhát, az az, hogy Sydney nem viseli azt a ruhát. Ez a kép arra késztet, hogy a kanapéra rogyjak, a lélegzetem a torkomban, a vérem pedig dél felé száguld. Szerencsére Alexis elégedett nyávogással a combom mellé gömbölyödik, és átmenetileg elterelődik a figyelmem, amíg Sydney vissza nem tér, a tipikus pólójában, amely szinte teljesen eltakarja a pamutnadrágját. Hosszú, csupasz lábai közelednek, és lecsüccsen mellém a kanapéra, a vállunk összeér. Egy gyors pillantást vet rám a legszégyenlősebb mosollyal, mielőtt a párnák közé szorult távirányítóért tapogatózna.

– Film – szólal meg Sydney, mintha szüksége lenne az emlékeztetőre. – Akarsz valamit nézni?

Szemem a mellettem lévő nőre szegeződik, nem tudok másra gondolni, amit szívesebben néznék. Nem hiszem, hogy ezt elmondhatnám neki, ezért figyelmemet a tévéképernyőre fordítom, amelyen a Netflix alkalmazás világít. – Gondolom, megnézhetnénk az Apád-anyád idejöjjönt – javaslom. – Kicsit csalódott voltam, hogy nem néztük meg a múlt héten. Úgy tűnt, nagyon izgatott voltál.

Sydney mocorog mellettem, és törökülésbe helyezkedik.

– Nem volt megfelelő az időzítés. A film különleges számomra.

– Hogyhogy? – kérdezem kíváncsian.

A pöttyös zokniját piszkálja, viselkedése megváltozik.

– Ez volt az a film, amit sosem nézhettünk meg.

Pislogok, miközben feldolgozom a kijelentését. Sydney a fekete, fehér pöttyös zoknijára koncentrál, a körme egy szálat tépked. Kerüli a tekintetem, a hangulat nehéz és fojtogató. Még jobban felé gördülök, testünk egymáshoz préselődik, és a lefoglalt kezéért nyúlok, a tenyeremben tartom az ujjait. – Úgy terveztük, hogy megnézzük, mielőtt... elvittek?

Egy gyors bólintás, majd egy remegő belégzés.

– Azon a reggelen az ablakon keresztül beszélgettünk róla, gondtalanul. Fogalmunk sem volt róla, hogy minden meg fog változni.

– Syd...

– Nem voltam hajlandó megnézni az évek során – meséli. – Ez csak egy buta gyerekfilm, de... annyira emlékeztetett mindarra, ami soha nem valósult meg.

Végigsimítok a hüvelykujjammal az ujjbegyein, érzem, ahogy a feszültség eloszlik. – Most már megnézhetjük.

Sydney felém fordul, szemei kristályként csillognak, és megcsóválja a fejét. – Szeretném.

A film megelevenedik a képernyőn, amikor Sydney feje a vállamra hajlik, kezeink összefonódnak. Szórakoztató film, amely fenntartja az érdeklődésemet, de nehéz teljesen koncentrálni, amikor az általam imádott nő úgy olvad belém, mintha egyszerűen oda tartozna. Nem beszélünk a csókról a szülei házában, sem egy ilyen aktus következményeiről, és egyelőre jól érzem magam a csendben. Nincs szükségem válaszokra vagy címekre, amikor Sydney hozzám bújik, meleg és zsibongó – ő elég.

A film felénél Sydney kiegyenesedik mellettem, megforgatja a nyakát, és tenyerével a tarkóját masszírozza.

Egy pillantást vetek rá, és figyelem, ahogy az izmai megrándulnak és megfeszülnek.

– Szükséged van egy kis feloldozásra? – kérdezem hangosan.

Sydney feje felém rándul, a szemei tágra nyíltak. – Mi?

Biztosan rossz szót használtam, ezért megköszörülöm a torkomat.

– A nyakadban lévő feszültség. Kényelmetlenül érzed magad. Én... segíthetek. Ha szeretnéd.

– Ó! – Az ajkai szétnyílnak, még mindig fényesek a nemrég felkent ajakbalzsamtól. – Persze.

– Gyere a lábam közé!

Sydney az öklébe köhint, és arcára pír kúszik. Úgy tűnik, megint rossz kifejezést használtam. De ezúttal nem kérdőjelez meg, hanem feláll a kanapéról és a combjaim közé helyezkedik. Átkukucskál a váll afölött, miközben tétova mozdulatokkal a feneke a kanapé párnájának a szélén landol. Melegsége és közelsége miatt gombóc képződik a torkomban, és bizsergés önt el. A kezem a farmerom anyagát szorongatja, miközben hátrébb csúszok, hogy egy kicsit nagyobb helyet tegyek közénk.

– Azóta van ez a rándulás a nyakamban, mióta ma reggel felébredtem – motyogja Sydney, és kissé előrebillenti a fejét. – Azt hiszem, a festménytől van, amin dolgozom. Olyan merev és koncentrált vagyok közben.

– Az lehet – bólintok, majd felemelem a kezemet a csípőmről, és a vállához viszem. Széttárom az ujjaimat, a hüvelykujjaimat határozottan a nyakára nyomom, körbejárva a területet, ami zavarja. – Elég ez a nyomás?

Sydney halk nyikkanást ad ki, teste ellazul.

– Ez csodálatos!

A hang, amit kiad, a közelségével párosulva, észrevehető fizikai hatást gyakorol rám. A szívverésem felgyorsul, a testem kimelegszik. Kicsit lejjebb csúsztatom a kezem, masszírozom a hátán lévő izmokat, figyelem, ahogy a feje ide-oda billeg. A kezem végigsiklik a gerincén, a hüvelykujjaim körkörös mozdulatokkal simogatják, ahogy hozzám dől.

– Olyan jó érzés – suttogja.

Az állkapcsom megfeszült a fogcsikorgatástól. Hajának illata, mint egy illatos rét, csiklandozza az orromat, miközben a mellkasomhoz hajol. Ennek neki kellene jó érzésnek lennie – akkor miért tűnik úgy, hogy én élvezem? Ez egy ártatlan masszázs.

Ujjaimat a felkarja köré fonom, gyengéden megszorítom, majd visszacsúsztatom őket a válláig, aztán a nyakáig.

– Szeretem az érzésed a kezeim között – motyogom, és nem vagyok biztos benne, hogy ezt ki kellene-e mondanom. A szavaim megcsókolják a fülét, és néhány kósza hajszál meglibben a halántékán.

Megvonaglik a lábam között, csípője a nadrágomban gyorsan kialakuló dudort simogatja. Ha észre is veszi, nem zavarja. – Szeretem a kezeid érzését magamon.

A szavai egyetlen lélegzetvétellel jönnek ki. Feszültség van köztünk, forró áramlat, erotikus és leplezetlen. A testem még soha nem adta át magát egy másik embernek – nem egészen így. Csókunk átsuhan az emlékeimen, mint benzin a tűzön.

Sydney tovább mozog, vagy ösztönösen, vagy szándékosan. Bizonytalan vagyok, de túlságosan lekötött a pillanat, ezek az érzések, hogy megkérdőjelezzem az indítékait.

Ehelyett végigsimítok a hátán, a karjain, a nyakán, és még a mellkasán is, amíg az ujjbegyeim meg nem érintik a melleinek duzzanatát. Átpillantok a válla fölött, és rájövök, hogy belelátok a laza, V-nyakú pólójába. Nyelek egyet, gyorsan elfordítom a tekintetem, úgy döntök, hogy ezt a látványt nem nekem szánták.

– Syd – , mormogom. Éppen azt akarom mondani neki, hogy talán abba kéne hagynom az érintését, talán ez kezd illetlenné válni, talán olyan dolgokat érzek, amiket nem kéne éreznem egy egyszerű nyakdörzsöléstől...

De Sydney megforgatja a csípőjét az erekciómon, amitől a csípőm előre rándul, közben egy nyögés hagyja el az ajkaimat.

Meggyőződésem, hogy ez szándékos volt.

Erősebben szorítom meg, és a feje a jobb vállamra hajlik. Figyelem, ahogy a szemhéjai leereszkednek, a teste még mindig mozog, még mindig vonaglik hozzám. Minél többet mozog, annál jobban növekszik a forróság tekercs a hasamban, és egyre lejjebb irányul. Alig tudok a masszázsára koncentrálni, és a kezeim most már lényegében csak szorítják, támaszként kapaszkodnak belé.

Sydney szemei csukva maradnak, de mozdulatai nem szűnnek meg. – Megérinthetsz, ha szeretnél!

Ajkaimat a hajához szorítva belélegzem virágos illatát. Már megérintem, ezért először zavarba jövök, de aztán azt hiszem, megértem.

Azt akarja, hogy megérintsem, mint ahogy egy férfi érint egy nőt.

Ha Sydney feneke nem a lüktető izgalmamnak feszülne, valószínűleg elmenekülnék. Pánikba esnék. De úgy tűnik, a logika elszállt, és a gátlásaim elvesztek. Hagyom, hogy a kezeim maguktól reagáljanak, a vállai fölé kanyarodnak, és becsúsznak a pólójának anyaga alá. Figyelem, ahogy a tenyerem a pamut alatt a puha és rugalmas melleihez simul, és ő egy kéjes sóhajjal belesimul az érintésembe.

A fogaim az ajkamra szorulnak, és erősen ráharapok, verejték gyöngyözik a homlokomon, a testem remegni kezd egy olyan szükséglettől, amit még sosem ismertem. Kicsúsztatom a kezeimet a pólójából, és végigsimítok az oldalán, amíg el nem érem a csípőjét. Az egyik visszasiklik alulról a pólója alá, míg a másik a pizsamanadrág szegélyén cikázik. Tétovaság vegyül a vágyamba, és nem tudom, akarja-e, hogy ott érintsem meg.

De Sydney belekapaszkodik a kezembe, és lejjebb rántja, engedélyt adva, miközben hozzám dörzsölődik.

– Semmi baj – mondja, a hangja rekedt és feszes, enyhén remeg a saját vágyától.

Istenem! Soha nem tudtam, hogy léteznek ilyen érzések. Persze, tapasztaltam már korábban is testi gondolatokat, és a saját kezemmel ki is elégítettem magam. De ez... ez valami egészen más. Egy másik emberi lény ilyen bensőséges összefonódásának érzése – a tapintható kapcsolat, sűrű és mámorító. Ez több mint fizikai.

Ez több mint felszínes.

Ez páratlan.

Egyik kezem a mellére borul, a másik a rövidnadrágjába, majd a bugyijába surran. Egy cseppnyi félelem és bizonytalanság hasít belém, de felfalja csillapíthatatlan kíváncsiságom és a testem belső ösztönei. Ujjbegyeim a forróságához érnek, csúszós és sima, és mindkettőnk torkából hang tör elő, sötét morgásom összeolvad az ő nyöszörgésével. Sydney csípője gyorsabban mozog, még mindig a kemény hosszamat simogatva a farmeromon keresztül, felfelé emelkedve, hogy találkozzon a kezemmel, amikor az ujjaim elkezdenek mozogni a nedvessége között.

Felzihál. – Ó...

Közelebb húzom a mellkasomhoz, és egy ősi és birtokló érzés járja át a testemet. A melle az egyik kezemben van, a puncija a másikban, a teste forró és izgő-mozgó a combjaim között. Minden bennem sikoltozik, hogy kigomboljam a nadrágomat, és lerántsam, aztán belé bújjak. Elvakít a vágy – majdnem megszédülök tőle.

Kellene? Megtehetem?

Erre tart ez az egész?

– Syd, én... – Nem tudom, hogyan fejezzem ki a gondolataimat. A vágyaimat. Elöntött a vágy és a zavarodottság, a homályos vonalak és a bénító szükséglet. Sydney tovább mozog, tovább vonaglik, tovább kínoz engem a legfinomabb módon. – Akarok...

Próbálom megtalálni a helyes szót. Párosodás. Paráználkodás. Közösülés. Szex.

Minden pontos, de semmi sem hangzik teljesen jól.

Így aztán csak annyit mondok: – Szeretkezni akarok veled!

Egy pillanatra mozdulatlanná merevedik, szemei lassan kinyílnak, láthatóan elködösültek. Tekintetünk összeakad, fejét hátrahajtja, szája egy apró sóhajjal szétnyílik.

Újra az ajkamba harapok, még mindig a legintimebb módon érintve őt.

Felidegesítettem őt? Megbántottam? Ő is ugyanazt akarja?

Sydney nyel, nem szakítva meg a tekintetünket.

Aztán újra mozogni kezd. Nem válaszol szavakkal, és egy pillanatra zavarba jövök. De minden gondolat elszáll, amikor csípőjét az ágyékomhoz szegezi, céltudatos mozdulattal, tökéletes nyomással köröz. A szemei még mindig rám szegeződnek, a kezeim végigsimítanak rajta, és a bennem duzzadó feszültség kezd felfelé emelkedni.

Egyik ujjamat belé helyezem, és mozgatni kezdem, hagyom, hogy szuszogó nyögése közelebb vigyen a gyönyör pillanatához. A háta ívbe feszül, a feje a vállamon nyugszik, és arcunk összesimul. Sydney szemei lecsukódnak, miközben továbbra is eszközként használja a testét, hogy az extázisba vezessen engem. Megtapogatom a mellét, morzsolgatom a megkeményedett mellbimbót, és a nyakhajlatába nyögök.

Érzem, hogy örvénybe kerülök, a csúcs felé közelítek, üldözöm azt az érzést, amire teljesen elszánt vagyok. A kezembe fogom a punciját, a hátsóját erősen az ágyékomhoz szorítom, miközben lovagol rajtam.

És akkor felrobbanok.

Az orgazmus végigsöpör rajtam, szökőárként csap le rám, csillagok villódznak a szemem mögött, és a fejem hátraesik a kanapéra, ahogy remegek a súlya alatt. Érzem, ahogy a nadrágomat elönti a melegség, a csípőm Sydneyhez rángatózik. Lelassítja a mozdulatait, és én lecsillapodom a mámorból, az érzés még mindig végigfut rajtam. A végtagjaim elnehezülnek, a légzésem ziháló.

A nedvessége még mindig az ujjaimat áztatja, és nem tudom, mit tegyek most – folytassam tovább? Szeretném, és úgy tűnik, ez a tisztességes.

Beledugtam az ujjamat, majd egy másikat is, ami arra kényszerítette, hogy meglepetten felnyikkanjon. Sydney a kezem után nyúl, elfordítja a fejét, hogy rám nézzen.

– Semmi baj, Oliver!

Bár a szavai úgy hangzanak, mintha engedélyt adna a folytatásra, a hangja másról árulkodik.

Azt hiszem, azt akarja, hogy abbahagyjam.

Állkapcsom megfeszül, ahogy felemelem a fejem a kanapéról, és a szemébe nézek. Kihúzom a kezem a rövidnadrágjából, a másik kezem leesik a melléről, és nyelek egyet. – Sajnálom! Rosszul csinálom?

Sydney leemelkedik rólam, felfedve a nedves foltot, amely a farmerbe burkolt combomra szivárgott. Mosolyogva megrázza a fejét, miközben helyet foglal mellettem.

– Tökéletes vagy!

Tökéletes vagyok, de mégis azt akarja, hogy hagyjam abba.

Nem értem.

Észre kell vennie a homlokomat ráncoló zavarodottságot és elutasítást, mert ködös tekintettel az arcomhoz érinti a kezét. – Ez csak neked szólt – teszi hozzá.

– Nekem? – Zavartan döntöm oldalra a fejem. Az ő szexuális kielégülése valami mássá változtatja ezt? Valami mássá, mint amit ő akar? – Nem akarom, hogy ez egyoldalú legyen – nem érzem helyesnek. Megtaníthatod nekem, amit szeretnél.

A hangom rekedtes, még mindig tele van kéjjel. A gondolat, hogy „tanít” nekem dolgokat, hogy engedi, hogy felfedezzem a testét, hogy ezt tovább vigyem... felemelő. Azon kapom magam, hogy újra felizgulok.

Sydney végigsimít az ujjaival az állkapcsomon, és a hegyüket az alsó ajkamhoz nyomja. Szemügyre veszi a számat, mielőtt visszahúzódna. – Haza kéne menned, és megmosakodnod.

Elbocsátás.

Frusztráció és egy csipetnyi düh éget.

– Sydney, én nem ezt akarom! Nem kérek szívességeket vagy kedvességeket!

– Nem úgy értettem... – A torka megfeszül egy nagy nyeléstől, reszkető ujjai végigkövetik a mellkasomat, és megragadják a pulóverem anyagát. – Tanulni akartál!

– Ez már nem a tanulásról szól – érvelek, a mellkasom összeszorul, az érzelmeim szétszórtak. – Ez arról szól, hogy mit érzek irántad!

– Én is érzek irántad, Oliver – morogja, kerülve kutató tekintetemet. – Annyira sokat.

– De nem ugyanaz? – Nem tétovázom, annak ellenére, hogy a szívem egy törött ütemet ugrik. Az a szükségletem, hogy tudjam, hol áll, felülírja a félelmemet, hogy a válasza talán nem az lesz, amit én szeretnék. – Kérlek, légy őszinte!

Sydney sem tétovázik, tenyérrel előre a mellkasára helyezi a kezemet. – Tudod az igazságot. Itt van.

– Sydney... – Tovább nyomom a tenyeremet a sietős ütemekre, amelyek az ujjbegyeimen keresztül vibrálnak. – Te is így érzed?

A szemek egyvonalban, keményen tartanak. A bőre kipirult. Légzése szaggatott és sebzett. Egy néma örökkévalóság telik el, mielőtt megrázza a fejét. – Nem.

Összeomlok.

Elkapott. – Kizárt, hogy azt tudnád érezni, amit én érzek, amit én éreztem, attól a pillanattól kezdve, hogy Gabe elmondta, hogy megtaláltak téged. Hogy életben vagy. Fogalmad sincs, milyen érzés volt, hogy huszonkét éven át kísértettél, aztán a kezem közt tartani téged hús-vér emberként, mintha visszatértél volna a halálból. Semmit sem érthetnél meg ebből! – Sydney ujjai szorosabban markolják a gyapjúpulóveremet, a tekintete gyötrődő. – Szóval nem, Oliver... nem ugyanazt érezzük. Az lehetetlen lenne.

Magamba szívom a szavait, érzem, ahogy a bőrömbe ivódnak. Abban a pillanatban rájövök, hogy Sydney is maszkot visel, akárcsak a fivérem. A humora és a szarkazmusa mögé bújik, egy védekezési mechanizmus, egy stratégia, hogy megbirkózzon a szellemekkel, amiket magában tart.

A tenyerem az arcára simítva érzem a zaklatottságát minden pislogásával, minden rezdülésével, minden fáradt szívdobbanásával, ami a torkában rekedt, fojtogatva őt. – Most már itt vagyok, Sydney! Itt vagyok!

Újabb heves fejrázás. – Az egyetlen dolog, ami rosszabb annál, hogy nem vagy, az az, hogy az enyém vagy, és újra széttörsz.

– Nem vagyok üvegből! Nem fogsz összetörni!

– Ezt nem tudhatod...

Egy legyőzött sóhaj szökik ki belőlem, ahogy lehajtom a fejem, és leengedem a kezemet az arcáról, amelyen most nedves csíkok sorakoznak. Nem tudom, hogyan törjem át a félelmeit. Nem vagyok felkészülve arra, hogy megküzdjek a szellemeivel. Nem szereztem be a megfelelő eszközöket.

Megmozdulok, hogy felálljak, amikor Sydney lecsúszik rólam, majd megállok, hogy visszanyerjem az érzelmeimet, mielőtt felállok. Ő ülve marad, szinte reszket a sajnálattól és a határozatlanságtól. – Hazamegyek, és megmosakszom – mondom halkan, visszhangozva korábbi javaslatát. Meg kell tisztítanom a testemet és az elmémet. – Köszönöm a szép estét!

Gyászos hangja megragad, miközben a kabátomért nyúlok.

– Nem akarlak elveszíteni!

Sydney átkarolja magát, lélegzete elakad, tekintete elgyötört. A számat a fogaim között szorongatva szedem össze a válaszomat.

– Azzal veszítesz el, hogy túlságosan is megpróbálsz nem elveszíteni, Syd! – Remegő zihálás visszhangzik a fülemben. – Jó éjt!

Mielőtt csüggedten és zavartan távoznék, még egy utolsó pillantást vetek Sydneyre.

A szemében egy hurrikán van, és vagy elnyel engem, vagy nyomorékká tesz, térdre rogyva, elveszetten és egyedül a roncsok között.

 

Húsz

 

Oliver

 

 Fordította: Miss Hell

 

Egy részem azt várja – sőt reméli –, hogy a néhány nappal későbbi folyamatosan dübörgő kopogás a bejárati ajtón, Sydney-t jelenti a másik oldalon.

Nem vagyok teljesen elragadtatva, hogy helyette Lorna Gibsont találom.

– Jó napot, Oliver – üdvözöl, és néhány borítékot és reklámújságot tart a kezében, amelyeket bizonyára a postaládából szedett össze. – Elhoztam a postádat. Meg akartam köszönni, hogy tegnap ellapátoltad a feljárómat – nagyon kedves volt tőled! Tudom, hogy Charlene lenéz, és büszkén sugárzik, hogy milyen csodálatos fiatalember lett belőled!

Robotszerűen nyúlok a postáért, mosolyt erőltetve magamra. – Nem én lapátoltam el a felhajtót, Mrs. Gibson. Az Sydney volt.

Még mindig frissen él a fejemben a széltől kipirult arcú Sydney képe, amint rajtakaptam, hogy előző délután befejezte a jótéteményt a nyűgös szomszédasszonynak. Mire összeszedtem a téli felszerelésemet és felhúztam a kabátom cipzárját, ő már visszaindult a házba.

– Hogy mondod? – csodálkozik Lorna, hangja hitetlenkedését mutatja. – Ez nem lehet igaz.

– Biztosíthatom, hogy az. Segítettem volna, de csak akkor vettem észre, amikor már végzett.

Lorna ráncai megmozdulnak és elmélyülnek, miközben feldolgozza ezt a kinyilatkoztatást. Az idős asszony balra, Sydney háza felé pillant, sötét árnyalatú szemöldökét elgondolkodva vonja össze. – Nos, elhiszem – mondja halkan, mintha fel sem tudná fogni az ilyesmit. Edzett üvegszeméből felszáll a homály, és visszatereli rám a figyelmét, és egy részben fogatlan mosolyra húzódik a szája. – Mindenesetre legyen szép napod, Oliver! Mondd meg a rettenetes mostohatestvérednek, hogy halkabban hallgassa a zenéjét!

– A zenéjét? – Pislogok.

– Zaj. – Csoszogva és bizonytalanul imbolyog lefelé a sózott járdán.

– Jó napot!

Nézem, ahogy elmegy, mielőtt becsukom az ajtót, a hideg huzat a bőrömet csípi.

Miközben visszasétálok a lépcsőn és átnézem a leveleket, Gabe sétál ki a fürdőszobából, egy törölközővel törölgetve a haját. Mielőtt üdvözölni tudnám, egy feladóbélyegző ragadja meg a tekintetem.

A rendőrségtől jött.

– Ki volt az ajtóban? – kérdezi Gabe, ing nélkül, poliészternadrágja mélyen lóg karcsú csípőjén. – Sydney?

– Soha nem kopogtatna – válaszolom szórakozottan, figyelmemet a boríték feltépésére összpontosítva. – Lorna elhozta a postánkat.

– Ó, a francba! Annak a vén denevérnek mégiscsak dobog a szíve odabent! – Gabe humoros vigyora elhalványul, amikor észreveszi nehéz zavaromat. – Valami érdekes?

Igen. Igen, valóban.

Nem tudom elfojtani szétterülő mosolyomat, miközben a levelet olvasom. – A képregényeim! Elmehetek értük a rendőrségre.

– A francba! Ez nagyszerű! Már nem kellenek bizonyítékként? – Gyorsan megrázom a fejem. – Lezárják az ügyet – válaszolom.

– Ó! Ez... jó? – érdeklődik Gabe óvatosan, átvetve a nedves törülközőt a bal vállán. – Ez nem azt jelenti, hogy valószínűleg sosem kapsz igazi válaszokat?

– Azt hiszem, igen.

A hangsúlyom semleges, akárcsak a gondolataim a témával kapcsolatban. Az első hetekben, sőt hónapokban kétségbeesetten kerestem a válaszokat, de most már megállapodtam. Elégedett vagyok. Végre elfogadom, hogy ami velem történt... velem történt. Többé már nem része a jelenemnek – egy olyan jelennek, amelyet egyre jobban szeretek, eltekintve a romantikus érdeklődésemtől egy nő iránt, aki kétségbeesetten összezavar.

Nem látom értelmét a múlt felidézésének. A válaszok nem változtatnak semmin. Csak akadályoznák a gyógyulásomat.

Jobb így.

Gabe az arcát rágja, miközben engem tanulmányoz, ujjai céltalanul babrálnak a törülköző szélével. – Nos, úgy volt, hogy munka után felmegyek a Genfi-tóhoz, és megvacsorázom Pops-szal, de át tudom ütemezni, ha akarod. Elviszlek helyette az állomásra.

A nagylelkű ajánlat felrántja a tekintetemet a levélről, amelyet már kétszer is átolvastam, meghatódva. – Erre nincs szükség, bármennyire is értékelem az érzelmeidet. Elmehetnék akár holnap is!

– Ez megoldható. Egyébként biztos vagyok benne, hogy Sydney is elvinne téged.

A bőröm felforrósodik, és a reakcióm is észrevehető lehet, ahogy egyik lábamról a másikra toporogva arrébb lépek, hogy letegyem a leveleket a dohányzóasztalra.

Gabe felszisszen. – Aú! Valami történt, ugye?

– Valami, igen.

– Az istenit! – káromkodik, és a törülközőt a fal sarkába hajítja, ahol a konyha és az előszoba találkozik. Morgó hangot ad ki, frusztráció árad belőle. – Mondtam neki, hogy ne menjen oda veled! Ki tudnám tekerni a nyakát!

– Jobban szeretném, ha nem tennéd – sóhajtom, és visszazuhanok a kanapéra.

– Megígérte, hogy nem fog megbántani téged!

Érzem, hogy Gabe mögém jön, előrehajol a karfára, arcvonásai megfeszülnek. Az aggodalma nyilvánvaló, és jó érzés tudni, hogy törődik a jólétemmel.

– Nem hiszem, hogy ezt akarja. A szándékai tiszták, de a kivitelezése hagy némi kívánnivalót maga után.

Kuncogás fogad, amikor Gabe néhány lépéssel megkerüli a kanapét, és nehéz sóhajjal leül.

– Ez egy előkelő módja annak, hogy azt mondd, hogy egy dögös káosz. – Látom, ahogy a perifériámon keresztül próbál kiolvasni belőlem valamit. – Szóval, mi történt? Ti... összejöttetek?

– Ha ez a közösülésre utal, akkor nem. Nem egészen.

– Akkor micsoda?

A combjaim között vonagló Sydney, az ujjaim benne, a nyögések, a zihálások és a robbanások villanásai mind belém csapódnak, és vörösbe borítja a nyakamat.

– Ez magánügy – erőltetem ki magamból.

Gabe felvonja az egyik szemöldökét, kérdőn és panaszkodva. – A francba, rendben! De feltételezem, hogy szexuális jellegű, mert ő Sydney.

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem, ő egy szexuális lény. Nem éppen önbizalomhiányos ezen a téren. Az összes többi dolog az, ami miatt menekül a másik irányba.

– Elkötelezettség – értem meg.

– Elkötelezettség. Érzelmi kötődés. Az összes ilyen nyálas szerelmi dolog.

Vajon miért van ez? Valaki megbántotta őt? Megtörte a bizalmát? Úgy tűnik, Sydney-nek mélyen gyökerező érzelmi komplexusa van, ha szívügyekről van szó, és nem tudom, hogyan hozhatnám ezt helyre. Hátradőlök a párnákba, kezeimet a térdemre helyezve. – Négy napja nem beszéltünk. Ez egy kellemetlen érzés.

Gabe nagyot sóhajtva sajnálkozik mellettem.

– Hát, most, hogy rájöttél, hogy elárasztottalak igazán jó tanácsokkal, talán használsz belőlük valamit – keress figyelemelterelést. Tűnj el a szeme elől, tüntesd el a fejedből, tudod?

– Mindig a fejemben jár.

– Nem, amikor egy másik csinos arc van az ágyadban. A pokolba is, még csak nem is kell, hogy a szexről szóljon. Menj el egy randira! Beszélgessetek és nevessetek egy kibaszott olasz kaja mellett, vagy valami ilyesmi – mondja nekem, a szavai szinte könyörgőek. – Szükséged van rá, Oliver! Ez a dolog Syddel... nem fog sehova sem vezetni. Örökké ebben a lélekölő, oda-vissza libikókában leszel. Menj szórakozz, és érezd jól magad!

Az ösztöneim ellenállnának a szavainak, legszívesebben azt mondanám neki, hogy törődjön a saját dolgával, és azzal érvelnék, hogy akkor érzem magam a legjobban, amikor Sydney-vel vagyok.

De nem teszem, mert a szavai igazak.

Újabb sóhajjal bólintok. – Lehet, hogy igazad van. Van valaki... egy nő, akivel nemrég találkoztam a könyvtárban. Eléggé bájos.

– Nem hülyéskedj, tényleg? – Gabe olyan erősen hátba vág, hogy megrándulok. – Tessék, haver! Hogy hívják? Dögös?

– Tabitha. Nagyon szép és jó természetű. Egy nem is olyan régen történt sorozatgyilkossági nyomozás egyik túlélő áldozata volt – magyarázom.

Gabe azonnal a nadrágja zsebében kotorászik a mobiltelefonja után, és előhívja a keresőalkalmazást. – Tudom, kiről beszélsz... – mondja, miközben hüvelykujjai a digitális billentyűzeten suhintanak. – Tabitha Brighton. Igen, ez a csaj.

A válla fölött átpillantva bólintok. – Igen, ő az.

– Az istenit! Hol lehet ilyet szerezni? – viccelődik, és elismerően szemléli a fényképet.

– A könyvtárban, úgy tűnik.

Egy éles nevetés. – Igazán attraktív. Szép munka, ember!

Megköszörülöm a torkomat a kellemetlen csiklandozástól. – Múlt héten együtt kávéztunk a szünetemben. Enyhén nehézkes volt, tekintve, hogy ami közös bennünk, az nem éppen egy könnyed kávézás melletti beszélgetésre való, de élveztem a társaságát.

– Fogalmam sincs, mit jelent a nehézkes, de rohadt jó dal volt – válaszolja Gabe félvállról, miközben még mindig Tabitha képét bámulja a képernyőn. Kipislogja magát a transzból, és visszadugja a telefonját a zsebébe. – Vidd el egy randira! Még a kocsimat is kölcsönveheted, hiszen most már legálisan vezethetsz.

Ez igaz. Nyár végén megszereztem a jogosítványomat, de még nem tudtam hasznosítani. Gabe megengedi, hogy használjam a járművét a bevásárláshoz, azonban nincs pénzem arra, hogy saját közlekedési eszközt vásároljak. Ez csak egy újabb stresszfaktor, ami nyomaszt.

– Köszönöm – motyogom, és felállok. – Egyébként csináltam palacsintát, ha éhes vagy.

– Á, bassza meg, munka! – Gabe felugrik a kanapéról, mintha gyufát gyújtottam volna alatta. – Még mindig félmeztelen vagyok, basszus! Majd bekapok pár palacsintát útközben.

Két mutatóujját rám szegezi, feltételezem, a hála jeleként, aztán végigrohan a folyosón a hálószobája felé.

Én is ezt teszem.

Az volt a szándékom, hogy elmerülök a képregényeimben – a kedvenc szórakozási forrásom –, de ehelyett az ágyhoz megyek, és előveszek egy könyvet az éjjeliszekrény fiókjából.

Ez Sydney egyik romantikus regénye, tele explicit szexuális tartalommal és bujálkodással. Egy egész halommal kölcsönadott belőlük, inkább csak viccből, a kötekedő veszekedésünk után, de úgy veszem észre, hogy ezeken a történeteken keresztül sokat tanulok róla.

Megtanulom, hogy milyen tulajdonságokat értékel egy férfi párjában.

A hősök e lapok között nem nemesek vagy kedvesek. Sötét, romlott emberek, néha kegyetlenek és erőszakosak. Elvesznek, bántanak, büntetnek.

Sydney ezt szereti? Ilyen férfira vágyik?

Kicsit sem hasonlítok a fantáziahőseire. De talán lehetnék olyan.

 

Eltelik egy óra, és becsukom a könyvet, elmém nyugtalan és izgatott. Anélkül, hogy végiggondolnám, a mobilkészülékemért nyúlok, és elkezdek begépelni egy elektronikus üzenetet.

 

Én: Helló, itt Oliver. Azon kaptam magam, hogy rád gondolok, és azon gondolkodtam, hogy lenne-e kedved velem vacsorázni, hogy beszélgethessünk.

 

A telefon életre kelt az ágytakarón.

 

Tabitha: Szeretném.

 

 

Negyvennyolc órával később ismét kopogtatnak a bejárati ajtón. Csakhogy ezúttal pontosan tudom, ki az.

Éppen a bordó gombos ingemet gombolgatom, amikor hallom, hogy Gabe azt kiáltja: – Majd én!

Azt is pontosan tudja, hogy ki az. Egy kuncogás hagyja el a számat.

Mire kiérek a hálószobából, Gabe az előszobában áll, és az esti randipartneremet bámulja. Sikerül udvariasan beengednie a lányt, a tekintete követi, ahogy az zavart mosollyal átlép a küszöbön. Kedves üdvözlést váltanak, mielőtt Tabitha észrevesz engem a lépcső tetején állva.

– Helló! – mondom.

A mosolya kiszélesedik, miközben Gabe zsebre dugott kézzel ellép. – Szia, Oliver! Örülök, hogy látlak!

Tabitha lenyűgözően néz ki egy fekete, hosszú ujjú ruhában, amelynek szegélye éppen csak a térdéig ér. Kabátja nyitva lóg, haja obszidián vízesésként omlik a két vállára. Az ujjaim végigsimítanak a saját, enyhén belőtt hajamon, miközben megköszörülöm a torkomat.

– Találtál gondnokot a kis Hope-nak?

– Szerencsére igen. Az unokatestvérem beugrott az utolsó pillanatban.

Gabe félbeszakítja, a szemei elkerekednek. – Neked van gyereked?

– Igen – válaszolja kedvesen, és nem veszi zokon a nyers kérdést. A tekintete Gabe-re siklik, íriszei fényes érmeként csillognak. – Jövő hónapban lesz egyéves.

– A francba, ez király!

A mostohatestvérem idegesnek tűnik, vagy „kizárva a játékból”, ahogyan a múltban hivatkozott rá. Talán tetszik neki ez a nő. El kell ismernem, a szépsége eléggé lenyűgöző.

A rövid lépcsőn lefelé haladva várom, hogy Tabitha tekintete visszatévedjen rám. Ez beletelik egy pillanatba, ami furcsa dolog. – Készen állsz az indulásra?

– Készen állok – bólint derűsen.

Tabitha az ellenállásom ellenére felajánlotta, hogy felvesz. Furcsa érzés, hogy egy nő jön értem egy randira – fordítva. Nem tehetek róla, de már maga a gondolat is elbizonytalanít. De ő ragaszkodott hozzá, látszólag nem zavartatta magát.

– Rendben – mondom egy apró mosollyal. – Köszönöm a fuvart!

– Természetesen. Egyáltalán nem probléma.

Elkapom a tekintetét, ahogy egy pillanatra találkozik Gabe-ével, mielőtt gyorsan elbúcsúznak, és Tabithával kilépünk a házból. Jéghideg van, az égből könnyű pelyhek hullanak. A holdfény Tabithára esve megvilágítja tejfehér bőrét, ahogy a járműve felé sétálunk.

Egy csikorgó, kaparó hang ragadja meg a figyelmemet, és jobbra pillantva felfedezzem Sydney-t, amint a jégdarabokat szedi le a szélvédőről, lábai csupaszok és reszketnek hosszú télikabátja alatt. Habozok, miközben odaszólok Tabithának: – Egy pillanat, kérlek! Elnézést kérek!

Tabitha szemügyre veszi a zavarom forrását, és mosolyogva bólint, mielőtt beülne a vezetőülésbe. – Ne aggódj! Bemelegítem neked a kocsit.

Sydney felpillant a feladatán keresztül, hamuszőke haja kilóg a rózsaszín sapkájából, kesztyű nélküli keze szinte ugyanolyan színű, mint a sapkája. Kényszeredett mosollyal üdvözöl, ahogy közeledem.

– Úgy nézel ki, mint aki csontig van fagyva – mondom mellé lépve, és a jégkaparóért nyúlok. – Hagyd csak! Menj be, és melegedj fel!

Először ellenkezik, aztán enged, tekintete az enyémre siklik, mielőtt eltáncolna. – Idén karácsonyra csak egy távirányítós indítást szeretnék – zihálja, kuncogása kísérteties a hideg levegőben. – Köszönöm!

Viszonozva a mosolyát, nézem, ahogy becsúszik a kocsiba, én pedig befejezem, amit ő elkezdett, és letakarítom a vékony fagyréteget az ablakról. Amikor elkészül, és a jármű hője elolvasztja a maradékot, a vezetőüléshez lépek, és a nyitott ablakon keresztül átnyújtom neki a szerszámot.

– Ezt igazán nagyra értékelem! Elfelejtettem bemelegíteni a kocsit, és kések a munkából!

– Nem probléma – válaszolom, a hangom visszafogott, ha nem is egy csipetnyi vágyakozással átszőtt. Sürgetem a lábaimat, hogy hátráljanak, de azok nem engedelmeskednek. A tekintetünk mágnesként kapcsolódik egymáshoz, a köztünk lévő forróság majdnem elég ahhoz, hogy elfelejtsem, hogy a középnyugati tundra közepén állok. – Nos, jó műszakot neked! Vigyázz magadra!

– Randid van? – böki ki, mielőtt elfordulnék. A szemei kétségbeesetten villognak a túlméretezett szemüvege alatt, ujjai heves szorításban fonódnak a kormánykerékre.

Nem tudom, miért hasít bűntudat a gyomromba. Sydney világossá tette, hogy nem érdeklelt egy romantikus kapcsolatban velem.

– Igen, Tabithával. Olasz kaját fogunk enni.

Arcvonásai összeszorultak, feszültek a fájdalomtól, de reakcióját azzal próbálja leplezni, hogy egy feszült mosolyban kivillantja a fogait felém.

– Ez csodálatos! Érezd jól magad!

Egyetértő bólintással válaszolok, mielőtt lehajtom a fejem, kezeim a zsebembe csúsznak. – Rendben, akkor jó éjszakát!

– Jó éjt! – Sydney állkapcsa megmerevedik, szemei csillognak, ahogy egyenesen előre bámul, még mindig a kormányt szorongatva. Még egyszer utánam szól, mielőtt visszaérnék a saját feljárónkra. – Oliver...

Megállok. – Igen?

A szavak a torkában táncolnak, égetnek, perzselnek, fájdalmasan vágynak a kiszabadulásra. De lenyeli őket, és halvány mosolyt villant búcsúzóul. – Semmi! Majd találkozunk!

Sydney kitolat a kocsifelhajtóról, felhúzza az ablakot, engem pedig otthagy, kérdésekkel a szívemben és hópelyhekkel a hajamban.

 

 

– Kedvenc színed? – kérdezi tőlem, miközben apró darabokra vágja a csirkét.

Ötször is megforgatom a tésztát a villámmal, az étvágyamat az idegességem gátolja. Tabitha velem szemben ül egy hangulatos fülkében, a beszélgetésünk könnyed, a kérdéseink könnyebbek. Kellemes társaság, mindig mosolyog, és soha nem érzem magam kényelmetlenül vagy kívülállónak. És mégis, a gyomrom még mindig görcsbe rándul, miközben a tésztámmal játszom. – Piros, azt hiszem. Ezen még sosem gondolkodtam igazán.

Tabitha széles mosolyt villant rám. – Ez általában azt jelenti, hogy bátor, magabiztos, merész és kifelé forduló vagy.

– Ó! – Ezek nem olyan jelzők, amikkel jellemezném magam. – Ez nem vall rám!

– Nem? – Egy falat csirkét dug a szájába, a szemei csillognak. – Lehet, hogy mélyen legbelül ilyen vagy, és ezeket a tulajdonságaidat egyszerűen eltemették a körülmények.

Pislogok, magamba szívom a szavait. – Talán.

– És határozottan bátor vagy. Aki képes túlélni azt, amit te túléltél, és ilyen jóindulattal kijönni a másik oldalon, az rendkívül bátor. – Mosolyom találkozik az övével az asztal fölött.

– Mi a te kedvenc színed?

– Kék. Béketeremtő vagyok.

– Ez nagyon pontosnak tűnik. Szereted a pszichológiát?

Bólint, és belekortyol a jeges vízbe. – Ez a szakirányom. Az emberi elme lenyűgöz, különösen azután, hogy... – Rövid szünet, amit egy sóvárgó pillantás kísér. – Különösen a megpróbáltatásaim után. Az elmém volt az egyetlen fegyverem abban a pincében, és ez mentette meg az életemet.

Megrendítő szomorúság gyötör, amikor visszagondolok az esetéről olvasott részletekre. Tabitha végignézte, ahogy a férfi, akit szeretett, meghal a szeme láttára, miközben ő tehetetlen, és nincs tudatában, hogy terhes a gyermekével. Már a gondolattól is rosszul vagyok, és elgondolkodom azon, hogyan lehet ez a nő ilyen kiegyensúlyozott és kedves. Úgy hivatkozott rám, mint aki jóindulattal rendelkezik, de ő ennek a megtestesítője. – Nagyon csodálom a kitartásod és az ékesszólásod. A lányod szerencsés, hogy te vagy az anyja.

– Ez kedves tőled, Oliver. Remélem, büszke lesz rám! Egyedülálló anyának lenni mindennapos küzdelem, és mostanában alig mozdulok ki egyedül. A ma este egy ritka élvezet.

– Megtisztelő, hogy velem akarod tölteni!

Tabitha félénk mosollyal a mellkasához ejti az állát, és a tányérján mozgatja a rizspiláfot. – Tulajdonképpen ez az első randevúm az elrablásom óta. Már majdnem két év telt el.

– Ó, értem! – Bár van értelme, mégis meglepett egy kicsit az állítása. Tabithának olyan ragyogó, elbűvölő kisugárzása van, és a szépségét kívül-belül egyértelműen viseli. – El tudom képzelni, hogy nem volt könnyű az átállás, tekintve a múltadat. Továbblépni egy elveszett szerelem után borzalmas vállalkozásnak hangzik. Sőt, lehetetlennek is.

Istenem, nem tudom elképzelni az ilyesmit. Nem tudom elképzelni, hogy Sydney-t ilyen módon veszítsem el, nemhogy egyáltalán. A gondolattól a szívem a torkomban dobog.

Tabitha egy pillanatra mintha elmerülne az emlékeiben, mielőtt egy apró biccentéssel visszahozza a figyelmét rám. – Soha nem fogok teljesen továbblépni. Mindig a részem és a lányunk része marad – suttogja, miközben a szövetszalvétát forgatja az ujjai között. – Soha nem felejted el. Az a fájdalom sosem múlik el. Csak... alkalmazkodsz. Alkalmazkodsz az ürességhez, és újjáépíted az életed a hiányzó darab körül, remélve, hogy egy nap jön valami, ami eléggé eltereli a figyelmedet, hogy a fájdalmad enyhüljön... még ha csak egy kis időre is.

A szavaitól úgy érzem, mintha nehéz súly nehezedne a mellkasomra, és ismét Sydney-re gondolok – az ő szavai jutnak eszembe, amelyek elhomályosították a szívemet: Fogalmad sincs, milyen volt, amikor huszonkét éven át kísértettél.

Azt érezte, amit Tabitha is érez? Én is ilyen üres voltam?

Észre sem veszem, hogy elszálltam, amikor Tabitha keze megszorítja az enyémet az asztallapon, és lágy tekintete visszaránt a jelenbe. – Kit szeretsz, Oliver?

– Tessék?

Tabitha gyengéden megszorítja a kezemet, mielőtt elengedne. – Az a tekintet a szemedben – felismerem. Hetekig minden egyes nap ilyen szemekbe bámultam.

Egy újabb nyomasztó súly, ahogy visszanyelek egy kemény csomót. – Igen, mélyen törődöm valakivel. De attól tartok, ő nem érzi ugyanezt.

– A szomszéd lány?

Kíváncsi bólintás. – Igen. Honnan tudtad?

– Nagyon intuitív vagyok – vigyorodik el, újabb falatot harap az ételből, majd hozzáteszi, – Kék.

Közösen felnevetünk egy kicsit, én pedig cukkolom: – Szóval, biztosan tudatában voltál, hogy a fivérem érdeklődik irántad. Ő „attraktívnak” nevezett téged.

– Ó, tényleg? – Az arcát rózsaszínűre színező pírt nem lehet letagadni. – Nagyon hízelgő! Kedvesnek tűnt. Gabe, igaz?

– Igen. Ő mindvégig hatalmas szövetségesem volt.

– Fontos, hogy legyenek olyan emberek a mi sarkunkban, akik szurkolnak a sikereinkért – ért egyet. Tabitha feje enyhén jobbra billen, miközben befejezi a csirke rágását. – És néha a saját szurkolóinknak kell lennünk.

A szemem követi az elgondolkodó arckifejezését.

– Hogyhogy?

– Harcolnunk kell azért, ami a szívünkben van. Ezt senki más nem teheti meg helyettünk – mondja határozottan. – És ha van valami ezen a földön, amiért érdemes harcolni, az a szerelem. – A szerelem.

Melegség árad szét bennem, ahogy Sydney arca magával ragad, és elmerülök a mosolyában, a nevetésében, a bátorságában, a humorában, a művészetében, a förtelmes táncmozdulataiban. Újra felidézem a csókjainkat, amelyek tele vannak varázslattal és lehetőségekkel. Elolvadok minden kop-kop vicctől, minden gyengéd öleléstől, minden moziesttől a kanapéján, amikor az ölemben terpeszkedik, mintha értékes lennék neki.

Mint ahogy én is az övé vagyok.

Majdnem megfulladok a gondolatok és érzelmek kavargásától, miközben a fülke túloldalán Tabithára nézek. – Nem tudom, mit tegyek – vallom be ünnepélyesen, félve.

Tabitha bátorító mosolya ragyog vissza rám. – Légy bátor! Légy magabiztos! Légy önmagad! – mondja, hangja csupa őszinteség, miközben ismét a kezemért nyúl. – Légy piros!