Huszonöt

Oliver

Fordította: Animefan

Lótusz

A szó fekete filccel van a karomra írva. Nem tudom, hogy miért van ott, vagy mit jelent. Ez az emlék túl mélyen van eltemetve bennem.

– Ön írta a karjára, Oliver?

Dr. Malloy óvatosan kérdez, miközben képek villannak fel az elmémben a pincéről. – Én nem... nem emlékszem!

– Ez egy fontos szó? Ez a virág a gyermekkorának egy részét, vagy életének egy meghatározó pillanatát jelképezi?

Lótusz, lótusz, lótusz...

– Minden rendben lesz, kölyök! Csak ki kell találnom valamit.

Ez az első éjszakám a földalatti cellában. A rettegés és zavarodottság érzése kavarog bennem, miközben fenekemen ülve belepréselődöm egyik sötét sarokba. A térdeim köré fonom a karjaimat, majd az arcomat az általuk alkotott völgybe temetem.

– Félek, uram! Mikor mehetek haza?

A férfi fel-alájárkál a kőpadlón.

Fel-alá. Fel-alá.

A hajába túr, a bőre izzadságtól csillog.

– Ez egy zűrzavar! Egy istenverte káosz... – motyogja magában. – Mi a fenét csináltam?

– Anyut akarom! Sydet akarom! – esedezem.

– Fejezd be a beszédet! Gondolkodni próbálok.

Könnyek kezdenek lefolyni az arcomon. – Hogy hívják?

Megáll, felém fordul, miközben piszkos kezével az állkapcsát dörzsöli. Magas férfi, talán óriás, széles homlokú és koromfekete hajú. – Szólíts Bradfordnak!

– Hol van most, Oliver?

Az orvos hangja áthatol az emlékbéli hangon.

– A pincében vagyok... a legelső éjszakán. Bradford rémültnek tűnik. Mindketten rémültnek látszunk.

– Bántani akarja?

– Nem.

Csend. – Nézzen le a karjára, Oliver!

„lótusz”

Jelent valamit.

Nem felejthetem el, nem felejthetem el!

Egy penny van a zsebemben, ezért előhúzom, miután Bradford magamra hagyott egy hálózsákkal és egy fekete vödörrel. Hideg van idelent. Hiányzik a napsütés.

Remegő ujjaim között tartva a pennyt, elkezdek betűket vésni a hálóhelyem melletti kőfalba. A nevemmel kezdem.

Oliver Lynch.

Nem felejthetem el, nem felejthetem el!

Sokáig tart, míg leírom a nevemet. A penny nem vés elég mélyre.

Aztán a nevem alá azt írom, hogy „lótusz”.

Mit jelent ez?

Hangosan kimondom a szót, belesuttogom a magányos cellába, amit csak egy elemlámpa világít meg: „Lótusz”.

A szó furcsán hangzik a számból; idegenül.

Nem tudom, hogy mit jelent, de azt hiszem...

Azt hiszem, hogy a mindent jelenti.

Összeszorítom a szemem, az elmém az emlékek után nyúl.

Csakhogy ez az emlék valahogy másnak tűnik. Nem érzem eltemetve, úgy érzem... mintha nem létezne.

Rátalálok a hangomra, és azt suttogom: – Nem hiszem, hogy valaha is tudtam, hogy ez a szó mit jelent, akkoriban főleg nem.

– Semmi baj, Oliver – mondja Dr. Malloy gyengéden. – Talán a fogvatartója valami nagyon komoly dologba keveredett, és ez valamiféle kódszó volt. Mit gondol?

– Lehetséges.

– Utalt valaha is valami ilyesmire?

– Nem.

Toll karcolja a papírt. – Hagyjuk el a pincét egy pillanatra – mondja. – Menjünk vissza egy kicsit korábbra az időben.

Egy kép elevenedik meg...

Az anyám.

– Tessék! Ez tökéletes.

Anyám kedves hangja és bátorító szavai mosolyt csalnak az arcomra. A kertben ülünk, kosszal borítva, miközben arra tanít, hogyan kell zöldséget ültetni.

- Meg kell majd ennem azt a paradicsomot, ami itt nő? – kérdezem aggódva.

A nyári szellővel hozott nevetése ragadós. – Nem. De az uborkát meg kell enned!

Megcsiklandoz, és én felkacagok. – Undorító! Syd nem szereti az uborkát, ezért én sem.

– Nos, talán mindketten szeretni fogjátok ezeket az uborkákat. Végül is extra különlegesek.

– Miért, mama?

– Természetesen azért, mert te ültetted őket.

Ránézek anyámra, memorizálom karamellszínű haját, amit mindig egy csinos kontyba kötött. A szeme olyan, mint az enyém, meleg és édes, mint a zabpelyhes süti. Az anyukám olyan gyönyörű, és annyira szeret engem.

Beledöföm a kislapátot a földbe, és figyelem, ahogy néhány hangya táncol a talajon. A nap süt ránk, miközben madarak csiripelnek a közeli fán. Imádok anyámmal kertészkedni. Ez az egyik kedvenc időtöltésem.

– Ez így jó, mama? – kérdezem, miközben egy kis kupac földet ások ki.

– Nagyszerű munkát végzel, Oliver! – mondja, majd szeretettel megölel. – Csak egy kicsit mélyebbre kell ásnod...

Kinyitom a szemem.

– Mit látott, Oliver?

Erősen dobogó szívvel felülök, és nem tudom megakadályozni, hogy szétterjedjen egy mosoly az ajkamon, akárcsak anyám drága kertjében. Emlékek szivárognak vissza róla, meleg ölelésbe burkolnak, ismerős mosolyba, egy vigaszba, amit öntudatlanul már nagyon régóta hiányoltam. Kicsordulnak a könnyeim, és a veszteség égető érzése keveredik az édes emlékekkel.

Pillangók kergetése, süteménysütés, kertészkedés, kézműveskedés Sydney-vel a konyhaasztalnál, a Micimackó nézése ugyanazon a kanapén a nappaliban. Esti mesék, csiklandozások, társasjátékok, alulmaradás a játszótéri hintánál. Ünnepek és tábortüzek. Háton cipelés és együtt éneklés. Buborékok a fürdőkádban. Nevetés.

Szeretet.

Az anyám. Az én gyönyörű anyám.

Istenem, mennyire hiányozhattam neki.

Már soha nem fogja megtudni, hogy jól vagyok.

Soha, de soha nem fogja megtudni.

Könnyek csordulnak le az arcomon, miközben Dr. Malloy csendben ül a fotelben velem szemben, lábait keresztbe téve, mosolya méla és megértő. Eltart néhány percig, hogy összeszedjem magam, és visszanyerve a régi önmagamat visszataláljak a jelen pillanatba. Bánatosan sóhajtok, nagyot nyelek, és tenyeremmel végigsimítok nedves arcomon. – Emlékszem rá – suttogom halkan.

Dr. Malloy bólint, és maga mellé dobja a jegyzetfüzetét egy kis asztalra. – Az édesanyjára.

– Igen. – A torkom összeszorul és durvának érzem, kapar a bűntudattól. – Én... azt hiszem... végeztem itt. Mármint ezekkel az ülésekkel.

A nő megint bólint.

– Nem vagyok benne biztos, hogy több válaszra vágyom. Megbékéltem a visszanyert emlékekkel – magyarázom, megnyalom az ajkaimat, és megízlelem az összegyűlt könnyek sós ízét. – Megszűnt az űr, amit éreztem. Ő volt minden, amit kerestem.

Miközben összeszedem a kabátomat, és megköszönöm dr. Malloy szolgálatát, a nő kinyújtja felém a kezét, hogy kezet rázzunk. – Örülök, hogy segíthettem Önnek, Oliver! Nagyon csodálom az erejét!

Erő.

Régebben azt hittem, hogy az erő a harcban gyökerezik.

A dominanciában. Abban, hogy túléljük azokat a dolgokat, amelyek eltökélten el akarnak pusztítani minket.

De az igazi erő nem feltétlenül az, hogy úrrá legyünk a harcon, hanem az, hogyan harcolunk. Nem magában a kardban van az erő, hanem abban, ahogyan használjuk.

És néha egyáltalán nem az életben maradásról szól. Hanem arról, hogy átéljük a lehető legnagyobb veszteséget, szívfájdalmat és kínt, függetlenül attól, hogy átjutunk-e a másik oldalra. Édesanyám egy elképzelhetetlen tragédiát élt át. Egy pusztító veszteséget.

Végül nem maradt életben.

És bár magát a csatát nem élte túl, biztos vagyok benne, hogy a kardját kegyelemmel, méltósággal és szeretettel forgatta.

És ez az igazi erő.

A találkozóm után veszem a bátorságot és meglátogatom Sydney-t. Már három nap telt el a vitánk óta, és távolról sem érzem jól magam. Ő teret akart, én pedig megígértem magamnak, hogy megadok neki mindent, amire csak szüksége van, de nem hiszem, hogy tényleg térre van szüksége, inkább megnyugtatásra. Az ígéretre, hogy nem hagyom el újra. A megerősítésre, hogy viszonzom a szerelmét, amiről azt hittem, hogy nyilvánvaló. De nem akartam egy ilyen jelentős érzést elektronikus üzenetben kifejezni, és nem akartam megsérteni a magánélet iránti vágyát sem.

Azonban már eltelt három nap... Nem tudok még egy percet eltölteni anélkül, hogy megszabadítsam a gondjaitól, függetlenül az ő oktalan kérésétől, hogy térre van szüksége.

Természetesen szeretem őt. Jobban szeretem őt, mint a friss levegőt.

És, nos, karácsony este van, és van egy ajándékom a számára.

Sydney ziláltan, festékfoltosan nyitja ki az ajtót. A szemüvege ferdén áll, a haja kócos, a ruhája gyűrött és viseltes.

Tökéletesen néz ki.

– Boldog karácsonyt! – mondom neki, egyik kezemmel a zsebemben, hónom alatt az ajándékával. – Bejöhetek?

Összeszűkített tekintete a becsomagolt ajándékra vándorol, és halványan elmosolyodik. Bólint.

– Természetesen! – Sydney félreáll, hogy beléphessek, ujjait összeütögeti maga előtt. – Boldog karácsonyt!

Viszonzom a mosolyát, tekintetem hosszan elidőzik rajta, kifejezve, hogy mennyire hiányzott nekem az elmúlt napokban. Az a tény, hogy megérinthettem, megízlelhettem, birtokolhattam őt, hogy aztán hirtelen ennek vége szakadjon, olyan érzés, amit nem igazán tudok leírni. Ez egy olyan veszteség, amitől fáj a lelkem.

– Tudom, hogy teret kértél, de... – Lehunyom a szemem, hogy megleljem a megfelelő szavakat. – Nos, nem értek egyet azzal, hogy ez a legjobb mindkettőnk számára! Túl sok évet töltöttünk külön. Semmi haszon nem származik abból, ha szándékosan kerüljük egymást.

Sydney úgy néz ki, mint egy szorosan felhúzott érzelmi gombolyag, amely arra vár, hogy kigyulladjon. Összepréseli az ajkait, izeg-mozog, miközben az inge ujját piszkálja. – Én sem akarok teret, Oliver! De ha már rákényszerülök, akkor most kell visszavonulnom. Már így is kétségbeesetten ragaszkodom hozzád – mondja fojtottan, nyíltan sírva. – Ha még mélyebbre merülök, soha többé nem jutok ki. Nem fogom kiheverni, ha másodszor is elveszítelek!

– Syd... – Becsukom az ajtót, és leteszem az ajándékot a lábam mellé, és kinyújtott karral mellé lépek. Az arcát a tenyerembe véve suttogom: – Ez sosem arról szólt, hogy elveszítesz engem. Ez arról szólt, hogy megpróbáltam önmagam lehető legjobb verziójává válni, még akkor is, ha ez átmenetileg lemondással jár. Ez soha nem volt végleges, és csak az irántad meglévő érzéseim miatt vettem fontolóra.

A kezét az enyémre helyezi. – De mi van, ha eltávolodunk egymástól, vagy ha találkozol valaki mással, vagy...

– Pszt, ez badarság! – mondom neki határozottan, hüvelykujjaimmal letörölve a könnyeit. – Ez mind csak a fejedben van! Csak te létezel!

A mellkasára ejtett állal Sydney szaggatott lélegzetet vesz, és kicsúszik az ölelésemből. Először attól félek, hogy elhúzódik, távolságot teremt közöttünk, védi a szívét egy nem létező veszteségtől, de ehelyett a kezem után nyúl, és halványan rám mosolyog. – Gyere velem! Épp most fejeztem be a karácsonyi ajándékodat.

Fogva a kezét, követem őt a lépcsőn felfelé az irodájába, a kíváncsiság egyelőre felülírja az aggodalmamat. A használt festékei egy oldalsó asztalon sorakoznak, Alexis pedig Sydney sarokban álló számítógépes asztalán gömbölyödik össze és a billentyűzetet melegíti. Az íróasztal tetején egy apró karácsonyfa áll, ez az egyetlen ünnepi dísz a szobában.

Sydney elengedi a kezemet, és odalép a festőállványához, hogy lehajoljon és elővegye a mellette lévő, befelé fordított vásznat.

– Már majdnem kész – mondja. – Van még egy apró részlet, amit hozzá akarok adni, de azt hiszem, készen áll arra, hogy megnézd.

A várakozástól ragyogva előrelépek, és képtelen vagyok elrejteni a vigyoromat. – Festettél nekem egy képet?

– Igen. Már régóta dolgozom rajta – bólint nyugtalankodva. – Van valami, amit hozzáadtam, és remélem, hogy tetszeni fog.

– Biztosan tetszeni fog.

Idegesnek és zaklatottnak tűnik, mintha egyáltalán lenne rá esély, hogy nem fog tetszeni nekem. Sydney akár Lorna Gibsonról is festhetne nekem egy egyedi portrét, én mégis büszkén akasztanám fel a falamra.

Sydney a hajával babrál, és az ajkait harapdálja, mielőtt nagy levegőt vesz. Majd hangosan kifújja.

– Oké, tessék! Boldog karácsonyt, Oliver!

Lelkesen nyúlok érte, és még elkapom félelemmel teli tekintetét, mielőtt megfordítom a vásznat és megnézem a képet.

A levegő a tüdőmbe szorul, és emlékeztetnem kell magamat, hogy lélegezzek.

A vászon aljára egy rózsaszín lótuszvirág van festve, amely egy mesebeli jelenetbe halványodik: egy overált viselő kisfiú egy napsugárszín copfos kislány kezét fogja. Egy fűvel borított domb tetején állnak, és nézik, ahogyan a tűzijáték beragyogja az eget. Vörös, kék és lila színek szóródnak szét a festmény felső részén, színeket és szépséget hullatva a mesekönyv-szerű képre.

A kislány mellett egy narancssárga cirmos cica ül, a fiú mellett pedig egy mosómedve pihen.

Mi vagyunk azok.

Én, Sydney, Alexis és Athena.

Együtt nézzük a tűzijátékot.

A szívemben forróság támad, és fojtogat. Alig tudom elviselni a mellkasomban tomboló heves érzéseket.

Az örömöt és hálát a csodálatos, figyelmes ajándékért. Bús lelkiismeret-furdalást a külön leélt évekért, amit egymás nélkül, elveszetten, két külön világban töltöttünk. Reményt egy olyan jövőre, amit tisztábban el tudok képzelni, mint bármilyen emléket, amit az elmémben raktározva őrzök. Intenzív vágyakozást egy olyan élet után, amiről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy eljön.

És mindenekelőtt szerelmet.

Szerelmet iránta.

Elszakítom a tekintetem a műalkotásról, és egy szélesre tágult szemű Sydney-t látok, aki könnyes szemmel és aggódva néz rám, miközben feldolgozom a véremben áramló érzelmeket. Nagyot nyel, szinte remeg a nyugtalanságtól. – Istenem, Oliver, mondj valamit...

Néhány szívdobbanásnyi időre lehunyom a szemem, megakadályozva, hogy kicsorduljanak a könnyeim.

– Imádom! Annyira imádom, köszönöm... – Aztán leteszem a vásznat, az íróasztalnak támasztom, és a karjaimba vonom Sydney-t. Átölelem, belékapaszkodom, dédelgetem, az ujjaim a hajába túrnak, miközben csókot nyomok a halántékára.

– Nem megyek el – mormogom halkan, és erősebben ölelem. – Képtelen... képtelen vagyok elhagyni téged, Syd!

A feszült, reszelős zihálása a megkönnyebbülés fojtott kiáltásaként hangzik. Sydney a mellkasomba rejti az arcát, nagy levegőt vesz, miközben összekulcsolja a karjait a hátam mögött.

– Meg fogjuk oldani, ígérem! Csak te kellesz nekem, Oliver! – nyöszörgi. – Csak te kellesz nekem!

Sokáig öleljük egymást, Sydney könnyei átszivárognak a pólóm pamutszövetén, miközben csókok záporát zúdítom a hajára. Amikor hátrahúzódunk, kezembe fogom az arcát, hátrasimítom lenszőke fürtjeit, a tekintetünk fogva tartja egymást. Megpróbálok valami mélyenszántó dolgot mondani, de egy nagy festékfolt a homlokán eltereli a figyelmemet.

Helyette egy nevetés szökik ki belőlem.

Sydney a homlokát ráncolja. – Mi az? A hajam?

A vigyorom kiszélesedik. – Nem... csak van itt egy kis festék... – A homlokára mutatok, és ő gyorsan elkezdi törölgetni. Újabb nevetés kering közöttünk, amikor az élénk bíborvörös festéket a hajába keni.

– Csak rontok a helyzeten, ugye?

– Ez egy szubjektív megítélés. Szerintem ragyogó vászon vagy. – Megnyalom a hüvelykujjam, hogy letisztítsam vele a festékfoltokat a bőréről, ennek köszönhetően egy hangos sóhaj hagyja el ajkait. Egy pillanatig elterelődik a figyelmem, ahogy a pillantásom azokra az ajkakra esik, amikor hirtelen érzem, hogy a kézfejével megérinti az arcomat, és valami hideg és nyálkás dolgot hagy maga után. Telítődöm a kuncogásától, a hangulat játékosra változik.

– Jól áll neked a narancs szín. Kiemeli a szemedet – cukkol Sydney, és végigkeni a festéket az államon.

Képtelen vagyok nem visszavágni, ezért két ujjamat a festékes tálcába mártom, majd a kék egy vibráló árnyalatával befestem őt. A festék végigcsöpög a haján és a nyakán, ezzel egy visítást csalva ki a torkából.

Jóindulatúan a vállamra csap, majd megfordul, hogy bosszút álljon. Sydney ujjai narancssárga és sárga színben pompáznak, amikor visszatér, és csintalanul nézünk egymásra.

A bensőm egyfajta szédüléstől lángol, ahogy bámuljuk egymást; a mosolyunk széles és ragyogó.

– Erősebb vagyok nálad – mondom neki.

– Én pedig gyorsabb vagyok. – A nyakamra keni a festéket, és végighúzza a tenyerét a pólóm elején.

Újabb festékért nyúlok, miközben ő menekül, nevetése uszályként követi. A kezemet türkizkék és lila szín borítja, sötét, sáros árnyalattá keveredve. Gyorsan elkapom, karjaimat a dereka köré fonom, a mellkasomhoz húzom, és végigsimítok a teste elülső részén. Sydney hangosabban nevet, egyre erősebben nyöszörög, ahogy küzd a szorításom ellen.

Kiszabadítja magát, és feltételezem, hogy ki akar futni a szobából.

Úgy hiszem, hogy ki fog menekülni a szobából.

Ehelyett megcsókol.

Mielőtt észbe kapnék, Sydney megmarkolja a pólóm elejét, az ajkaimat az övéhez rántja, amely ismerős és édes érzés.

A meglepetéstől és a vágytól egyenlő mértékben mindketten felnyögünk, amikor keményen és gyorsan egymásnak ütközünk. Összepréselődve és követelőzve. Az arcát festéktől maszatos kezembe fogom, még közelebb húzom, még mélyebben ízlelem. Sydney felzihál, ahogy a karjait a nyakam köré fonja, és hátrálunk. Miközben a nyelvünk egymással harcol, beleütközöm egy székbe, felborítom, aztán az asztalhoz nyúlok, hogy stabilizáljam magam. De csak annyit sikerül elérnem, hogy a festékekkel teli tálcát a földre lököm, szivárványos mintákkal borítva be a keményfa padlót.

Már túl messzire mentem, így nem veszek tudomást a rendetlenségről és a fején keresztül lerántom a pólóját, a lábunk melletti káoszba dobva. Hátra nyúlok, hogy kikapcsoljam a melltartóját, miközben Sydney a farmerem gombjával küszködik. Amikor lehúzza a cipzárat én éppen megszabadítom a melltartójától, és láthatóvá válnak a mellei. Megszakítom a csókot, hogy összesimuljon a homlokunk, tekintetem délre kalandozik, és nézem, ahogy letolja a nadrágomat a derekamról, majd ezt követően a bokszeralsómat.

Sydney tekintete megállapodik az erekciómon. Szemei kitágult pupillákkal elkerekednek, duzzadt ajkai éles lélegzetvétellel szétnyílnak. Csak annyira húzódom el, hogy levegyem a pólómat, mielőtt újra elkapom a száját.

Nincs tétovázás. Egyszerűen reagálunk, engedünk, és elveszünk.

Ahogy a nyelvem rátalál az övére, Sydney közelebb lép hozzám, és megcsúszik a nedves festéken. Mozdulok, hogy elkapjam, de a lábamat akadályozza a térdem körül lévő nadrág, így mindketten eldőlünk, de megfordítom, így ő rám esik. Vigyorogva újra csókolózni kezdünk, és addig görgetem magunkat, amíg fölé nem kerülök; végtagjaink és bőrünk a festékben csúszkál.

Lerúgom az alsómat, és lerángatom a leggingsét, amíg mindketten meztelenek, védtelenek és sebezhetőek nem leszünk. Letérdelek a lábai közé, és lenézek erre a festékkel borított nőre, aki a combjait és a mosolyát is kitárja előttem.

Ő messze a legnagyobb műalkotás.

Leereszkedem fölé, megtámaszkodva a feje mellett mindkét oldalon a karjaimon. Szemtől szemben, az orrunk összeér, meleg és nehéz lélegzetünk az arcunkat súrolja. Lefelé nyúlok, hogy a nyílásához igazítsam magam, nedves forrósága megcsapja a farkam hegyét, amitől megborzongok, és megcsókolom. Tovább csókolom, miközben belé csúszok, nyögök, ahogy a nyelvünk egymással táncol, élvezem a karjainak érzését, ahogy a nyakam köré fonódnak, hogy szorosan öleljenek.

Mozdulataim lassúak, a ritmusom csábító és érzéki. Ízlelgetem, imádom őt, és amikor felemelem a fejem, hogy a tekintetünk találkozzon, egy magasabb szinten kapcsolódunk össze. Homlokunkat egymáshoz szorítva, tekintetünket még mindig egymáson tartva, szenvedélyesen azt suttogom: – Szeretlek, Syd! Akkor is szerettelek, most is szeretlek, és szeretni foglak halálom napjáig!

Soha nem volt kérdéses, soha nem volt kétséges.

Szeretem ezt a nőt.

Sydney megfogja az arcom, a szeme sarkából kigördül egy könnycsepp. Alaposan megcsókolt ajkai mosolyra húzódnak. – Huszonöt évet vártam arra, hogy ezt halljam tőled.

Kézfejemmel végigsimítok a járomcsontján. – Nincs több várakozás!

A szánk összeér, a lába a derekam köré kulcsolódik, az ujjaim a hajába fonódnak, ahogy tökéletes ütemben együtt mozdulunk. Az irodája padlóján szeretkezünk, festékkel, izzadsággal és csókokkal borítva, a szívünk végre megnyugodott, tudván, hogy bármi is kerül az utunkba, az a mi utunkba kerül. Együtt, egy csapatként nézünk szembe a világgal.

A Fekete Lótusz végre megtalálta a királynőjét.

– Azt hiszem égszínkék festék van a méhnyakamon.

A zuhanyzóban vagyunk, tisztálkodunk, nézzük, ahogy a víz szivárványszínekben folyik. Kuncogva masszírozom a sampont a hajába. – Kellemetlennek hangzik.

– Nagyon megérte – sóhajtja.

Amiről úgy volt, hogy egy gyors mosakodás lesz, az majdnem egy órán át tartó nevetésbe, szappancsatába, és vízsugár alatti ölelgetésbe megy át, miközben egymás szívverését hallgatjuk. Mesélek neki Athena visszatéréséről, és arról, hogy Gabe megengedte, hogy egyelőre megtarthassam a mosómedvét, amíg következetesen bezárom a ketrecébe, amikor nem vagyunk otthon.

És amikor már azt hiszem, hogy készen állunk arra, hogy kilépjünk a zuhany alól, Sydney letérdel a lábaim közé, és a szájába vesz... és én száz százalékig tudatában vagyok a varázsának.

Úgy tűnik, hogy a szexuális regenerálódási időm figyelemre méltóan gyors, amikor vele vagyok.

Tisztán, jóllakottan és szundikálásra készen végül kilépünk a fürdőkádból, és megszárítkozunk. Míg Sydney belebújik egy friss pólóba és egy karácsonyi pizsama alsóba, várva az esti ünneplést a családdal, hirtelen felpattan és kirohan a hálószobából. – Az ajándékom!

Kuncogva követem, elbűvölve a lelkesedésétől, és egy homályos emlékkel arról, hogy amikor gyerekkoromban karácsony reggelén felébredtem, ugyanígy éreztem. Lefelé haladok a lépcsőn, és Sydney már a kanapéhoz vonszolja a nagy dobozt, és feltépi a díszes papírt. Mellette ülve idegesen figyelem, ahogy hosszú körmeivel a szalagot lyukasztja, és feltépi a doboz fedelét.

– Ó, Istenem… – Amikor kihúzza a selyempapírt, és a szeme megakad azon, ami benne van, egy pillanatra megdermed, tekintete a belső tartalomra szegeződik. – Ezek...

– Igen – mondom halkan. – Nemrég hoztam el őket a rendőrségről. Még nem is néztem át mindet, kicsit nehéz újra átélni.

Sydney belenyúl, hogy kihúzza a hatalmas képregényhalmazt, amit akkor készítettem, amikor fogságban voltam. Ez a kreatív kifejezés volt az egyetlen módja annak, hogy megőrizzem a józan eszemet, az egyetlen igazi gyógymód az unalom ellen. Ez a képzeletbeli világ nyújtott nekem társaságot, és megakadályozta, hogy a föld mélyén rohadjak el. Igazából megmentette az életemet.

– A Lótusz Krónikák – suttogja, és ujjbegyeit elvarázsoltan és kábultan végighúzza a fedőlapján. – Bármit is jelentett ez a szó, vagy jelentőséggel bírt… célt adott neked, Oliver. – Sydney könnyes tekintetét rám emeli, miközben a képregényt a kezei közé szorítja. – Tényleg azt akarod, hogy az enyém legyen?

Bólintok. – Minden egyes történetbe beleszőttelek, Syd. A részem voltál odalent.

Vágyakozó mosolya újabb könnyeket szül, és a délután hátralévő részét azzal töltjük, hogy átfutjuk a lapokat, elveszve a történetekben. Alig emlékszem néhány alkotásra, mert olyan régen volt, de ha úgy nézem át őket, hogy Sydney a kezemet fogja, az enyhíti az elmémbe zárt, gyötrelmes, magányos évek felidézésének fájdalmát. Sydney egy nagyon régi képregényt nézeget, melynek lapjai foltosak és a szélein szakadtak, amikor hirtelen megdermed. Figyelem, ahogy a teste megmerevedik, a lélegzete elakad, én pedig aggódva ráncolom a szemöldököm. – Mi az?

– Ez én vagyok? – lepődik meg, a hangjából olyasvalami hallatszik ki, ami nagyon hasonlít a... rémülethez.

A válla fölé hajolva nézek a képre, ami megrázta. Először nehéz megfejteni, mivel a művészi képességeim még nem voltak eléggé kifejlődve, de egyértelműen az Arctalan Férfit ábrázolja. Ő volt a gonosztevő az összes mesémben. Egy férfi, akinek az arca helyén egy fekete, árnyékos folt volt.

A képen egy szőke hajú kislány látható.

Sydney erősebben szorítja a papírt. – Minden képen copfom volt. Itt miért nincs copfom?

– Én... – A szemeim zavarodottan pásztázzák a képet. És amikor a tekintetemet leeresztem, pontosan észreveszem, hogy mi idegesítette fel Sydney-t ennyire.

A kislány rövidnadrágja a bokájáig lecsúszott.

Az Arctalan Férfi keze pedig a kislány alsóneműjében van.

Édes Istenem... miért rajzoltam volna ilyesmit?

Sydney a szája elé teszi a kezét, fojtottan felsír, és az émelyítő felismerés egyszerre borít el bennünket.

– Clem!

Huszonhat

Sydney

Fordította: Animefan

Miután kétszer is felkerestem a konyhai szemetest, hogy belehányjak, felkaptam a kabátomat és a csizmámat, búcsúcsókot adok Olivernek, és vöröslő szemekkel és a szégyentől égő arccal, még mindig az ünnepi pizsamámat viselve, gyorsan átmegyek a szüleimhez a szentestei vacsorára. A zokogástól többször is majdnem arra kényszerülök, hogy az út szélére húzódjak, ahogy a gyötrelemtől fulladozom.

Gyötrelemtől. Borzalomtól. Bűntudattól.

Hitetlenkedéstől.

Egyáltalán nem tudtam róla. Kurvára nem tudtam róla!

A húga vagyok, és cserbenhagytam őt. Nem vettem észre a jeleket. Clementine mindig is csendes, furcsa gyerek volt, és mi kegyetlenül piszkáltuk emiatt. Félénk volt, bizonytalan, tartózkodó. Clem mindig különc volt a mi kis baráti körünkben.

Ezért volt ilyen? Mennyi ideig molesztálták a nővéremet az orrunk előtt?

Oliver a hátam mögött sertepertélt, nem tudta, hogyan segítsen, miközben a keze óvatosan végigsimított a gerincemen. Forró könnyek csorogtak végig az arcomon, az elmém zakatolt, a bensőm darabokra tört.

– Sydney... sajnálom! Nem emlékszem, hogy ezt rajzoltam volna – mondta Oliver, miközben a szemetesbe rókáztam – és amikor ránéztem, láttam, ahogy a saját bűntudata tükrözi az enyémet. A felelősségérzetét. Ő ragaszkodott ehhez az igazsághoz, és azon az egyetlen módon fejezte ki, amivel rendelkezett.

Aztán elfelejtette.

Minden elhalványult. Ez egy védekező mechanizmus volt, egy elfojtott emlék, kombinálva az évekig tartó pszichológiai traumával, a kényszerűen belétáplált hazugságokkal és a poszttraumás stressz szindrómával. Az eltűnt emlékek gyakoriak a PTSD áldozatainál, még inkább, ha Oliver az elrablást megelőzően tanúja volt egy traumatikus eseménynek.

Ennek van értelme.

Szétszórtan és összetörten mindent megtettem, hogy enyhítsem a bűntudatát. Tenyerembe vettem az arcát, megcsókoltam a homlokát, és gyengéden azt suttogtam: – Sajnálom, hogy mennem kell, de hallgass rám! – könyörögtem. – Ne tartsd magad felelősnek ezért! Bárki is a felelős, kibaszottul megfizet érte, erre megesküszöm!

Szótlanul bámult rám.

– Szeretlek, Oliver! Köszönöm a gyönyörű ajándékomat!

A szeme ragyogott, szerelmes szavai suttogva hagyták el az ajkát, amikor otthagytam a konyhámban állva, és elindultam, felkészületlenül az előttem álló szívszorító beszélgetésre.

Ahogy behajtok az ismerős kocsifelhajtóra, Clementine autója már ott áll az utcán. Mindig korán érkezik a családi összejövetelekre, alig várja, hogy segíthessen anyánknak az étel elkészítésében.

Egyszer véletlenül felgyújtottam a konyhát, amikor egy edényfogót rátettem az égő gázrózsára. Húsvéti ebéd volt, és próbáltam segíteni egy egyszerű mártás elkészítésében, de a mártásból a tűzoltóság látogatása lett, és több ezer dollár értékű kár – miután ijedtemben eldobtam az edényfogót, és az meggyújtotta a függönyöket –, valamint egy örökös eltiltás a szüleim tűzhelyének használatától. Az emlék csak tovább fokozza szorongó állapotomat.

Amikor az ormótlan hócsizmámban, puffadt szemekkel beszáguldok a bejárati ajtón, Poppy az imádnivaló ünneplő ruhájában gyorsan üdvözöl engem, amitől azonnal összeomlok, mielőtt még túljutnék az előszobán.

– Syd néni, mi a baj? Nem tetszik a ruhám?

Poppy kétszer körbefordul, én pedig még erősebben zokogok.

Drámai belépőm miatt anyám és a nővérem ugyanolyan arckifejezéssel és ugyanolyan rénszarvasos kötényben fordul be a sarkon a konyhából.

Clementine aggódva néz rám, én pedig rájövök, hogy ez az első alkalom, hogy személyesen látjuk egymást a kocsiban történt kirohanása óta.

És most annak a kirohanásnak sokkal több értelme van számomra.

– Annyira sajnálom! – mondom reszelős hangon, és már csaknem hiperventillálva, miközben tágra nyílt szemmel nézek a nővéremre. – Nem tudtam! Nem tudtam...

A tekintete fellángol, és valami vészjósló dolog villan fel benne. – Menjünk fel az emeletre!

– Mi a fene folyik itt? – követelőzik anya, és félretéve a pulyka öntetét, keresztbe fonja a karjait, nyugtalan tekintete közöttünk pásztáz. – Mi történt? Oliverrel kapcsolatos?

Clem már a lépcsők felé tart.

– Sydney, magyarázd meg! – erőlteti anya. – Úgy nézel ki, mint egy hulla.

– Úgy is érzem magam, mint egy hulla. Hamarosan lemegyünk.

Mint két ketyegő időzített bomba, úgy masírozunk fel a lépcsőn. Bebújunk a tartalék hálószoba ajtaján, majd Clem becsukja az ajtót, és mielőtt lassan felém fordulna, mély levegőt vesz, hogy összeszedje magát. Dadogva mondja ki a szót, a teste remeg. – Tu…tudod?

Az istenverte könnyeim továbbra is lázadó kis tőrökként hasítják végig az arcomat, hegeket hagyva maguk után. – Miért nem mondtad el nekem!? Hogyhogy nem mondtad el?

– Képtelen voltam. Én… – A fejét vadul, hevesen rázza, őt is legyőzik a könnyek. – Egyszerűen képtelen voltam!

– Ki a felelős? Ki a fasz bántotta a nővéremet?

A torka kidudorodik egy erőltetett nyeléstől, a feje még mindig ide-oda mozog. – Nem számít!

– De igenis számít – sikoltok, és felemelem a karjaimat. – Kurvára számít, mert le fogom vadászni, és kiherélni a fattyút!

– Hagyd abba, hugi! Halkabban! – suttogja keményen, az ajtó felé pislogva a válla fölött. – Régen volt már, oké? Megtörtént, és vége. Engedd el!

– Hogy mondhatsz ilyet? Soha nem fogom elengedni! Soha!

– Muszáj! Kérlek!

– Mondj egy istenverte nevet, Clementine!

– Nem lehet! – Odalép a vendégszoba ágyához, leül a szélére és a kezébe temeti az arcát. – Honnan tudtad meg?

Utána megyek, és a lábai közé térdelek.

– Oliver visszakapta a fogsága idejéből származó képregényeit – mondom elfulladt hangon. – Együtt átnéztük azokat, és lerajzolt egy jelenetet, ahol egy arctalan férfi... fogdosott téged.

Majdnem elhányom magam, amikor kiszakad belőlem a szó.

Clem lenyalja az ajkán összegyűlt könnyeket, miközben felkapja a fejét, és fáradt pillantással bámul rám. – M..mi? Oliver... látott? Ő meglátott minket együtt?

Bólintok.

– Ó, Istenem... fogalmam sem volt róla. – A tenyerébe sír, szipog és levegő után kapkod. – Féltem, Syd! Kurvára meg voltam rémülve! Csak tízéves voltam.

A saját zokogásom keveredik az övével, ahogy a térdét szorítom. – Kérlek, mondd el, ki bántott! Kérlek…

– Nem számít. Nem fog többé bántani – mondja, hangja szaggatott.

– Ki az? Az istenit, Clem, ki az?

Viharos kobaltkék szemei az arcomat fürkészik, ide-oda cikáznak, ahogy az agyában forognak a kerekek. Aztán kibök egy nevet: – Raymond Ford.

Eltart egy percig, amíg felismerem a nevet. Amikor ez megtörténik, a szemeim felpattannak. – Oliver elrablója?

Elfordítja a tekintetét.

Raymond Bradley Ford.

Bradford.

– Micsoda? – Ez egy suttogás, egy kérdés, egy kétségbeesett tagadás. Visszaereszkedem a sarkaimra, a bőröm forró, a gyomrom pedig émelyeg.

Oliver látta őket. A fickó ezért vitte el őt. Istenem, ezért...

Amikor a pillantásom visszatér a nővéremre, ő még mindig kerüli a tekintetemet, és az ágyhuzat fonalát piszkálja. – Clem...

– Ne mondd el anyának és apának! – könyörög. – Kérlek, Syd, ne mondd el senkinek!

– A francba, miért ne? El kell mennünk a rendőrségre!

– Nem. Ő meghalt, és a titkom is meghalt vele együtt, és én azt szeretném, ha ez így is maradna! Megbékéltem vele.

– Igazságot érdemelsz!

– Nincs igazság.

– Clementine... bassza meg! – Felállok, és a hajamat tépem. Hogyhogy nem tudtam arról, hogy ez történik? Hogyhogy nem láttam, hogy ez az idegen itt ólálkodik, és gyerekeket molesztál? Ennek így semmi értelme. Semmi! Amikor a tekintetem az ágyon görnyedő, legyőzött alakján landol, a bensőm összeszorul. – El kellett volna mondanod – mondom lágyan.

Clem élesen felnevet. – Hétéves voltál, Sydney! Hétéves. Egyáltalán nem akartam, hogy belekeveredj – mondja. – Aztán Oliver eltűnt, és te teljesen odavoltál. Kizárt dolog volt, hogy újabb terhet rakjak rád.

– És mi volt anyával és apával? A rendőrséggel? Bárkivel?

– Féltem, oké? Jézusom, az a férfi megfenyegetett. Azt mondta, hogy bántani fogja a családomat, ha bárkinek elmondom.

A torkom ég az epétől, a fogaimat összeszorítom.

– Csak egy kibaszott kisgyerek voltam, Sydney! Még csak nem... nem is értettem... hogy mi történik.

A sebzettségtől, az émelyítő töréstől a hangjában, újra elszabadulnak az érzelmeim. Clem reszkető tenyérrel eltakarja a száját, én pedig visszatalálva hozzá, egy majdnem csonttörő ölelésbe fogom. A nővérem lecsúszik az ágy széléről, mindketten a hálószoba padlójára rogyunk, átöleljük egymást, egymásba kapaszkodunk, könnyeink folynak, testünk remeg a bánattól, a dühtől és a hitetlenségtől.

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig egymásba kapaszkodva maradunk, majd az ágynak dőlünk üresen és kimerülten. A fejemet a vállára ejtem, miközben a saját démonjaink kakofóniájában fuldoklunk.

– Veszekedtél Oliverrel – mondja Clem, megtörve a kínos csendet. – Engem okoltál érte.

Homlokráncolva nézek rá. – Micsoda?

Egyenesen előre bámul, pislogás nélkül. – Amikor anya és apa kikérdez minket, akkor mondd, hogy összevesztél Oliverrel. Azért jöttünk fel, hogy megbeszéljük a dolgot.

A szemem ég és könnyezik, ahogy a fejemet rázom, nem értem, miért kell továbbra is őriznie a titkot. Miért nem akarja elmondani a szüleinknek.

Clementine folytatja. – Elköltünk egy csodás vacsorát. Majd megnézzük a „Csodálatos életet”-et a karácsonyfa mellett, amíg Poppy elalszik az ölemben, és kibaszott cukrozott szilváról álmodik. Nevetni fogunk, karácsonyi dalokat énekelünk, és addig zabáljuk a pekándiós pitét, amíg a hasunk meg nem fájdul. – Végül egy pillantást sem vetve rám, bizonytalanul feláll. – És erről soha többet nem beszélünk!

Másnap még mindig a hitetlenkedés csüggedt káoszában vagyok, amikor, mint egy élőhalott bevánszorgom a konyhámba, hogy kávét főzzek. Karácsony reggel van, de akár a világvége is lehetne.

Alexis barátságos nyávogással üdvözöl, és a kis csilingelő nyakörv, amit a nyakába tettem, az egyetlen dolog, ami egy kis vidámságot hoz.

Amíg a kávé fő, átfutom a kontaktlistámat, hogy írjak Olivernek, majd rájövök, hogy pár perce küldött nekem egy üzenetet.

Oliver: Jó reggelt! Én vagyok az, Oliver.

Istenem, de szeretem ezt az embert.

Oliver: Aggódtam érted, és alig tudtam aludni. Remélem, hogy ma láthatjuk egymást, mert az egyetlen dolog, amit karácsonyra kívánok az, hogy a karjaimban tarthassalak.

Az üzenetet egy sor karácsonyfa és szívecske emoji követi, valamint egy homályos fotó, amin Athena mikulássapkát visel. Azonnal és szívből elmosolyodom, és ez egy pillanatra elmossa a tegnapi zűrzavart. Csak hajnali kettő után értem haza, és a kimerültségtől azonnal elájultam a nappali kanapéján, elfelejtve szólni Olivernek, hogy rendben hazaértem.

A tettek mezejére léptem, és gyorsan visszagépeltem egy választ, mielőtt felmentem az emeletre. hogy lezuhanyozzak és átöltözzek.

Én: Idén pontosan ugyanezt akarom. Hamarosan kész leszek. xoxo, Syd.

Egy óra múlva már a kanapén összebújva nézzük a Garfield karácsonyát, miután bundáskenyérbe és mimózába fojtottam a bánatomat. Gabe még mindig alszik, így van időm beavatni Olivert a Clementine-nel folytatott lesújtó beszélgetésemről.

De amikor megkérdezi, hogy ki volt a felelős a támadásért, lefagy a nyelvem.

Fogalmam sincs, miért. Olivernek joga van megtudni, hogy miért rabolta el Bradford, de nem tudom kimondani a nevét. Még nem. Karácsony van, és az igazságnak ez a bombája darabokra fogja tépni.

Így hát hazudok neki, és egy aprócska részem elsorvad a bűntudattól: – Ő... nem árulta el nekem.

Nem mondhatom, hogy teljesen megbántam a döntést, mert ez egy hihetetlen reggel. Képesek vagyunk félretolni a traumatikus megpróbáltatásokat, cserébe az ideiglenes békéért és azért, hogy jól érezzük magunkat.

Több mint huszonkét év után élvezzük az első közös karácsonyunkat.

Éppen Oliver hálószobájának szőnyegén ülünk, és Athenával játszunk, amikor kopogtatnak az ajtón.

– Hé! – kiáltja Gabe. – Boldog karácsonyt, faszfejek! Megjött a Mikulás!

Egymásra vigyorgunk és csatlakozunk Gabe-hez a nappaliban, hogy átadjuk egymásnak szerény ajándékainkat. Gabe-bel minden évben ugyanazt vesszük egymásnak: alkoholt.

– A francba, Syd! Ez gyilkos cucc – mondja, miközben széttépi a csomagolópapírt, és a kezébe veszi a Rémy Martin konyakját. Rám pillant a padlóról, miközben mi Oliverrel összebújunk a kanapén. – Ezt az élelmiszerre szánt pénzedből vetted? Ezentúl étkezési utalványokra fogsz fanyalodni?

Hozzávágok egy párnát. – Ne legyél már seggfej! Lehet, hogy egy egész hétvégényi borravalóból vettem, de a pasim történetesen nagyon jó szakács. Soha többé nem fogok éhezni! – A könyökömmel oldalba bököm Olivert, és rávigyorgok.

A szeme riadtan tágra nyílik. – Pasi?

– Naná! Orgazmusokat cserélünk és kollektív hűséget fogadtunk!

Gabe elkuncogja magát. – Haver! Miattad idő előtt elkezdek inni.

– Orgazmusok – ismétlem meg a legérzékibb hangomon, a szemöldökömet csábítón fel-le mozgatom.

A párna visszatér az arcomhoz.

Oliver közbelép, a lába mellett lévő ajándékért nyúl, és átadja azt Gabe-nek, aki még mindig színpadiasan ledugja az ujját a torkán. – Nos, azt hiszem, most van itt az ideje, hogy megajándékozzalak hálám jeléül.

– Ó, a fenébe, ember! Ajándékot kapok tőled?

– Nem túlárazott szeszes ital, de az anyagi eszközeim egy kicsit szűkösek voltak. Remélem, élvezni fogod.

Gabe izgatott várakozással bontja fel a gondosan becsomagolt ajándékot, és előhúzza a…

Playboy magazinokat?

Felhorkanva nevetek, és átesem Oliver ölébe, ahogy a zavarodott tekintetet figyelem Gabe arcán, miközben ő a magazinokat bámulja, fejjel lefelé fordítja őket, csak hogy megbizonyosodjon arról, hogy valóban 2003-ból származó, meztelen nős magazinokat kapott karácsonyra.

Oliver átkarolja a derekamat, miközben tépelődik, és a torkát köszörüli. – Ezek még a fogságom idejéből valók. Visszakaptam őket, a képregényeimmel együtt – magyarázza. – Felfedeztem néhány fájlt a számítógépeden, amelyek félreérthetetlen videofelvételeket tartalmaztak, így arra a következtetésre jutottam, hogy élveznéd, ha átnéznéd ezeket a füzeteket. Úgy emlékszem, hogy az anyag eléggé izgató volt.

– Oliver! – Megpaskolom a combját.

Gabe úgy ejti le a magazinokat, mintha spontán lángra lobbantak volna. – Jézusom, ha megkérdőjelezhető foltok vannak rajta, esküszöm, hogy úgy elhajítom …

Ettől csak még jobban nevetek.

Oliver őszintén tanácstalannak tűnik. – Biztosíthatlak, hogy jó állapotban vannak. Van egy szőke nő a harmincharmadik oldalon, aki...

Újra rácsapok. – Oliver! Jézusom, nem akarok erről hallani!

Gabe azonnal a harmincharmadik oldalra lapoz, a szemei felpattannak. – Nos...

– Oké! Bocs, hogy megszakítom ezt a kanbulit. Később is élvezheted az ajándékodat, Gabe!

Felemelt hüvelykujjat mutat Oliver irányába, mielőtt a fa alatt lévő ajándékomért nyúl. Úgy van becsomagolva, mint egy üveg pezsgő, így örömmel fedezem fel, hogy tényleg egy üveg pezsgő.

– Te gazember, ez a kedvenc márkám! – A mellkasomhoz szorítom az üveg Bollingert, és Gabe-re villantom gyöngyfényű fogaimat.

Gabe rám kacsint, majd odadobja Olivernek az utolsó ajándékot. A srác imádnivaló, ahogy zavartan elkapja, én pedig majd’ elalélok.

– Ez nagyon kedves tőled, Gabe – mondja Oliver elgondolkodva, miközben gyengéd óvatossággal kinyitja az ajándékot. Amikor felfedezi, hogy mi van benne, a mosolya olyan széles, mint az enyém. – Fantasztikus! Köszönöm!

– Mi ez? – tűnődöm, az orromat ráncolva.

– Nem vagyok benne biztos, de nagyon hálás vagyok érte.

Valamiféle hámnak tűnik. – Egy kutyahám.

– Szeretem a kutyákat.

– A francba, ez Athenának lesz – kuncog Gabe, miközben összeszedi a csomagolópapírt és egy hatalmas csomóba gyűri. – Kurvára nem értek a háziasított mosómedvékhez, de gondoltam, talán szeretnéd elvinni sétálni, amikor melegebb lesz az idő.

Látom, ahogy Oliver szemében életre kel a csillogás, fényesebb lesz, mint a fa, belülről kifelé világít. Az arckifejezése varázslatosan szeszélyes, egy kicsit elgondolkodó, talán meghatódott. Egy hosszú pillanatra elveszett a gondolataiban, ahogy a kis lila hámot bámulta, hüvelykujjával simogatva a nejlonszövetet.

Kezemet a térdére helyezem, gyengéden megszorítom, amitől pislogni kezd, ahogy a gondolataiból visszatér a nappaliba. – Merre jártál?

Oliver mély lélegzetet vesz, könnyed mosollyal bólint Gabe irányába, majd a figyelmét felém fordítja.

– Sehol – válaszol halkan, az érintése végigsöpör a kézfejemen. – Egyáltalán sehol. Pont jó helyen vagyok.

Igazi forrófejűek módjára úgy döntünk, hogy rögtönzött karácsonyi lakomát dobunk össze, ahol Oliver veszi át a gyeplőt, én pedig a pálya széléről szurkolok neki.

Túl sok pezsgőt ittam, és elkezdtem nevetséges szurkolói rímeket kitalálni, miközben két bokros zellerszárral, mint rögtönzött pom-pommal a konyhában táncikálok. Rácsapok Oliver fenekére a zellerrel, miközben a tűzhelyen kavargatja a szószt, erre ő nevetve megrándul.

Ezért hergelem.

Egy órával később már mindhárman a nappali padlóján ülve eszünk, feldobva a nevetéstől és a piától, a Karácsonyi vakációból idézünk, és a ’régi szép időkre’ emlékezünk, amikor még gyerekek voltunk. Amikor a szentestét mindig a rokonokkal töltöttük, a karácsony napját a Mikulás által hozott ajándékokkal és egymással töltöttük. A reggeli után átmentem a szomszédba, hogy Oliverrel felfedezhessük az új játékainkat. Gabe akkoriban egy idegesítő óvodás volt, de általában megtalálta a módját, hogy bejusson Oliver szobájába, és együtt rajzoltunk, néztük az új filmeket, és a Lite-Brite-tal^{^[1]} játszottunk. vagy képzeletbeli konyhai eszközökkel.

A bejárati ajtón hallatszó kopogásra Gabe felpattan, és nyögdécselve a hasát dörzsöli. – Basszus, túl sokat ettem! Elismerésem a séfnek ma este.

– Örömömre szolgált – válaszolja Oliver az utolsó falat lasagne-ját rágva. Egy kedves mosolyt villant rám, és leteszi a tányérját.

A pezsgőtől pityókásan lusta, bolondos vigyor terül el az arcomon, miközben államat a vállára fektetem.

– Talán ez életem legjobb éjszakája – bököm ki. – Karácsony a két legjobb barátommal, házi koszt, egy szexi pasi az oldalamon. – A hatás kedvéért belékarolok. – Az egyetlen dolog, ami ezt még jobbá tehetné, a…

– Közösülés?

Oliver ezt éppen akkor jelenti be, amikor Travis Wellington Gabe-bel felsétál a lépcsőn, és az amúgy is kipirult arcom még vörösebbé válik. Megköszörülöm a torkomat és a természetes hangomnál egy oktávval magasabban azt gagyogom: – Nem! Hogy merészelsz még csak célozgatni is... egy ilyen bűnös förtelemre! Mi mind tiszták vagyunk és ártatlanok, egyedülállók... templomba járók – köhintek egyet –, üdvözlöm, Mr. Wellington!

Egy pillanatra megtorpan, tekintetével felmér. Bizonyára azt hiszi, hogy őrült vagyok. – Miss Neville! Nem tudtam, hogy ma este találkozunk.

Gabe közbeszól. – Bocsánat, apa! Teljesen elfelejtettem, hogy beugrassz desszertre.

– Minden évben ezt teszem.

Kissé imbolyogva felállok, és lesöpröm a fokhagymás kenyérmorzsát a combomról. Olyan rohadtul előkelő vagyok. – Örülök, hogy újra látom, uram! Régen volt már.

Pillantásával végigmér a bolyhos házicipőmtől a világító karácsonyfás fejpántomig. Esküszöm, hogy a sötétbarna szemében rosszalló tekintet csillog, ahogy ott áll a Burberry kötött mellényében.

És amikor Oliver feláll mellettem, és átkarolja a derekamat, biztos vagyok benne, hogy nem tévedtem. Travis Wellington szerint nem vagyok elég jó Olivernek.

Bah…ámítás!

– Igen, nos, elfoglalt ember vagyok – mondja Travis szűkszavúan. Oliver felé bólint. – Boldog karácsonyt, fiam! Jól nézel ki!

– Nagyon jól vagyok, köszönöm. – Oliver erősebben szorítja a derekamat és közelebb húz magához. – Sydney-vel most intim viszonyban vagyunk, ezért tisztelettel vissza kell utasítanom a lakhatásra vonatkozó ajánlatodat! Habár nagyra értékelem.

Lángol az arcom, a forróság átvándorol a nyakamra is.

Ojé!

Gabe egy szívélyes kuncogással hátba csapja az apját.

– Igen, szóval, a pite. Frissen készült, egyenesen a Walmart pékségéből.

Travis a zsebeibe csúsztatja a kezét és úgy sóhajtozik, ahogy egy leereszkedőn viselkedő gazdag ember szokott, miközben Gabe bevezeti őt a konyhába. Nem ismerek más gazdag embert, így csak feltételezhetem, hogy így viselkednek.

Emlékszem, hogy Travis sokkal menőbb volt, amikor gyerek voltam.

Ajkaimat csücsörítve Oliver felé fordulok. – A mostohaapád utál engem.

– Biztosan nem. Az lehetetlen! – Homlokát ráncolva, birtokló sürgősséggel megragadja a csípőmet. – Minden szempontból tökéletes vagy!

Tökéletes.

A majdnem harmincéves életem során ezt a jelzőt még egyszer sem használták rám.

Rendetlen. Bonyolult. Szarkasztikus. Istenkáromló.

Ezek a szavak ismerősek, de a tökéletes? Hozzátapadok, az ajkaim a mellkasa közepét becézik, miközben Oliver ujjai a derekamba vájnak. A közelsége, a férfias illata, a forrósága, a felém sugárzó imádata... mámorító.

Szeretem őt.

És nagyon szeretném, ha meztelen lenne.

Kezemmel végigsimítok a pólóján, majd a vállára teszem és odahajolva hozzá, azt suttogom: – Azt akarom, hogy rajtam legyen a szád!

Oliver hallhatóan felzihál, a szemei elsötétülnek.

– Konkrétan hol? – kérdezi akadozva.

– Két szó... – Visszatartom a kuncogásomat, és megpróbálok úgy hangzani, mint egy hívogató szexbomba. Szemöldökömet felvonom, melleimet kidüllesztem, és a nyakába suttogom: – Nedves. Muffin.

Kell egy kis idő, amíg feldolgozza, aztán Oliver nevetésben tör ki, a homlokát az enyémhez dönti, miközben a vállai megremegnek. – Boszorkány!

– Egy nagyon nedves boszorkány. Menjünk! – Megragadom a kezét, és elvonszolom a lépcsők felé, miközben elbúcsúzom Gabe-től és Travistől. – Boldog karácsonyt! Elmegyünk.

Travis félszívvel int egyet a konyhapulttal szembeni ülőhelyéről. – Jó volt látni téged, Sydney!

– A francba, várj már! – Gabe odasiet hozzánk, és egy rágógumit nyom a fogai közé. Megszorítja Oliver vállát, mielőtt a ronda karácsonyi pulcsim Rudolf-orránál fogva magához rántana. – Köszi a vagány ajándékot, Syd! Tudod, hogy bármikor szívesen látunk egy italra.

– Ó, tudod, hogy én...

Megdermed a bensőm, és a lábam a szőnyeghez tapad, amikor Gabe-hez hajolok egy búcsúölelésre. Valami megroppan bennem, mintha egy faág törne el a csizmám alatt.

Aztán megfagyok, csontomig hatol a hideg.

A hálószobámban vagyok, egy kemény test a matracba nyom, térdét a combjaim közé szorítja, hogy a helyemen tartson. Küzdök, kapálózom, vergődöm, tehetetlen vagyok.

Fölém magasodik, sötét és elszánt.

– A nehezebbik utat kellett választanod!

Nem, nem, nem.

Az idegen vicsorog, szitkozódik, ijesztő könnyedséggel kerekedik fölém.

Rám liheg.

Rám liheg, és a leheletének furcsa szaga van, olyan mint az... eukaliptusz.

Gabe rágója.

A kezem a mellkasára tapad, ijesztő erővel meglököm, amíg a falnak nem csapódik, az arcán a teljes zavarodottság maszkja. Oliver megfogja a karomat és elránt. Mindenki engem bámul. Gabe dühös, sértett, nehezen veszi a levegőt, és azon tűnődik, hogy mi a fene történt.

Nem, nem, nem!

– Te – motyogom, az elárultság érzésének aprócska nyikkanásával.

Gabe csak tátott szájjal bámul rám, a fejét rázza. – Mi a fasz van, Syd?

– Sydney, mi a baj? Mi történt?

Oliver próbálja elterelni a figyelmemet, de én csak arra tudok koncentrálni, hogy a legjobb barátom támadott meg.

Egy zokogás szakad fel belőlem, a térdeim pedig elgyengülnek. Oliver elkap, mielőtt összeesnék, és apró szilánkokra tört szívvel felkiáltanék: – Te voltál!

[1] Kirakós játék

25.-26. Fejezet

Huszonöt

3 megjegyzés: