3.-4. Fejezet

 

Három

 

Oliver

 

Fordította: Suzy

 

– Hozhatok neked valamit?

Egyenesen előre nézek, pislogás nélkül, alig veszem észre a szavakat, amik kijönnek ennek a férfinak a szájából. Ez a férfi, aki állítólag a testvérem. Pontosabban a mostohatestvérem, házassági kötelék fűzi hozzám, most kénytelen befogadni és segíteni nekem összeszedni a széttört valóságom darabjait.

A lábaimat kinyújtva magam előtt, háttal a falnak ülök az ablak alatt, amiről azt mondták, a régi gyerekszobám. Nem emlékszem. Nem ismerem fel a plafonon lévő matricákat, sem a lepergő kék festéket. Dohos és furcsa szaga van.

Tekintetem a szemközt lévő repedt szekrényajtón áll meg és azt fontolgatom, hogy bemászok és elrejtőzöm a kicsi, sötét helyen. A gondolat megnyugtat, miközben lehunyom a szemem és visszavonulok az ismerős börtön bezártságába.

– Van némi mirelit vacsorám és üdítőm. Éhes vagy?

Gabe hangja áthatol a magányomon és kényszerítem a szemeimet, hogy kinyíljanak. Az ajtóban álldogál, a perifériás látásom szélén mocorog.

Nem vagyok biztos abban, hogy miből áll a mirelit vacsora és őszintén szólva, nem vagyok éhes. Nem válaszolok.

Gabe folytatja a cipője orrával való körözést a padlószőnyegen, a vállával az ajtókeretnek támaszkodik. Felsóhajt, miközben megvakarja a tarkóját.

– Nos, ha éhes lennél, a konyha a folyosó végén van, jobbra. Ez a te házad is, szóval nyugodtan fedezd fel és érezd magad otthon. Bármiben segítek, amiben kell.

Gabe-re irányítom a figyelmemet. Az elmúlt néhány hétben többször meglátogatott, miközben bökdöstek és szurkáltak, számtalan ismeretlen arc hajolt fölém, és addig kérdeztek, míg úgy nem éreztem, hogy kifolyik az agyam a füleimen. Úgy határoztak, hogy nem vagyok veszélyes sem önmagamra, sem a társadalomra, így visszaengedtek a világba – a világba, amiről azt hittem, elpusztult és szennyezetté vált. Utamra küldtek egy kicsi tudással arról, hogyan működik a modern civilizáció, épp csak egy apró cetlit kaptam, ami egy pszichológus adatait tartalmazza, akit nem szándékozok mostanában felkeresni. Éppen elég, hogy megpróbáljak nem pánikba esni, miközben a mostohatestvérem pár lábnyiról beszélget velem.

Ekkor rájövök, hogy teljesen az előttem álló férfitól függök, ettől az idegentől, aki eláraszt az aggodalmával és sajnálatával… pont ahogy Bradfordtól is függtem.

Mégis, láthatóan nem tudom összeszedni a szavakat, így simán csak bólintok és tovább folytatom a fal bámulását.

Megkönnyebbülök, amikor Gabe kihátrál a szobából, egyedül hagyva engem. Hozzászoktam az egyedülléthez. Ez megfelel nekem.

A gondolataim újra visszatérnek Bradfordhoz, és akaratlanul is azon tűnődöm, hogy még életben van-e. Olyan sok volt a vér. Próbáltam elmagyarázni az életkörülményeimet a rendőröknek, akik a kihallgatásommal foglalkoztak, de nem volt könnyű részletezni a föld alatti otthonomat.

Betonpadló sötétzöld szőnyeggel. Egy gesztenyeszín hálózsák. Egy kis televízió videókazetták lejátszásához. Könyvek és képregények halmai; egy szekrény rágcsákkal és nem romlandó élelmiszerekkel, valamint a művészeti kellékeim, amiket Bradford biztosított számomra. Egy kicsi menedék volt – egy szerény kis élettér, ami mindent nyújtott a számomra, amire szükségem volt.

Mindent, amiről azt hittem, hogy szükségem van.

A hatóságok úgy néztek rám, mintha őrült lennék, amikor próbáltam válaszokat adni nekik. Meséltem nekik a kukoricaszárakról, a bölcsszemű mosómedvéről és a kis faházról, ami a cellámnak adott otthont. De a válaszaim szűkszavúak voltak, a leírásaim homályosak. Hogyan lehet pontosan ábrázolni valamit, ha nincs semmi, amihez hasonlítani lehet?

Amikor az egyik nyomozó, egy férfi visszataszító bajusszal, rám nézett, a tekintete leereszkedő volt. Úgy bánt velem, mintha egy gyenge, éretlen gyerek lennék. Lassan beszélt hozzám és alapvető szavakat használt. Még rajzokat is készített fehér papírra, próbált eljutni hozzám – megpróbálta megértetni velem.

De én értettem. Megértettem a szavait és a kérdéseit, és a kétségbeesett szükségét a válaszok iránt.

De, amit nem értettem… a miért volt.

Miért a hazugságok?

Miért az a sok évnyi elzárás és a hamis félelemérzet?

Miért én?

Azt hiszem, sosem fogom megtudni. Bradford mostanra valószínűleg belehalt a vérveszteségbe és ő volt az egyetlen reményem a lezárásra.

A térdeim felhúzódnak a mellkasomhoz és a zoknim átsiklik a szőnyegen. Puha és kényelmes a talpam alatt – egy érzés, amit sosem éreztem azelőtt. Vagy legalábbis nem emlékszem rá.

És aztán rá gondolok, a nőre az ablakban, a haja világos és napszítta, mint a szőnyeg és kétségtelenül ugyanolyan puha. Azt mondta, hogy a neve Syd, és ismerősnek tűnt…. de hogy lenne ez lehetséges? Hogy lehetne az én Sydem?

Az én Sydem csak kitaláció volt.

Az én Sydem csak egy mesterséges társ volt, amit a kielégíthetetlen szükségletem keltett életre, hogy elnyomjam a magányt.

A ceruzám hegyének vezetésével alkottam őt és a saját képzeletemmel.

A Lótusz Királynője.

Megrázom a fejem, megsemmisülve és meghasadva a varratoknál. Ez túl sok. Ez mind túl sok. Nem tudom, hogyan működjek egy világban, ami ilyen hatalmas, zsúfolt és hangos. Nem tudom megfejteni, mi a valóság, mi létezett valójában, mielőtt Bradford elvitt a föld alá és hazugságokkal etetett. Nem tudok különbséget tenni egy álom, egy emlék és egy mese között.

Bíztam Bradfordban. Azt hittem, ő a gondviselőm. A védelmezőm.

A hősöm.

A legrosszabb módon érzem magam elárulva.

A fejemet a falnak támasztva próbálom összeszedni a bizonytalan lélegzésemet és kikapcsolni. Visszamegyek a barlangomba és indián módon ülök a zöld szőnyegen, kekszet rágcsálok, egy újonnan kihegyezett ceruza van a kezemben. Az agyam életre kel színekkel, kalandokkal és legyőzendő ijesztő gonoszokkal.

Sokkal jobban kedvelem a magam alkotta szörnyeket.

Kedvelem őket, mert mindig én nyerek.

 

 

– Rossz odakint, Oliver. Nagyon rossz.

Egy müzliszeletet rágok, figyelem a Bradford nevű férfit lesétálni a fémlépcsőn, aki különös sárga öltözéket visel. Úgy tűnik, műanyagból és cipzárokból készült. Úgy néz ki, mint aki cukorkakéregetésre megy, de még nem lehet Halloween. Csak vagy egy hete vagyok idelent… azt hiszem. Talán el kellene kezdenem számolni a napokat a falon a nevem betűi mellett.

Bradford nagyot sóhajt. – Nukleáris támadás történt. Mérgező odakint a levegő.

Nem vagyok biztos abban, mit jelent a nukleáris, de nem hangzik túl jól.

– De azt mondta, hamarosan hazamehetek. Azt mondta, csak néhány napra van szüksége, hogy átgondolja a dolgokat. Ez azt jelenti, hogy még nem mehetek haza?

Jaj, ne! Anyukám biztos nagyon aggódik értem.

– Attól tartok, nagyon sokáig nem fogsz tudni hazamenni, Oliver. Nem biztonságos odakint.

Az alsó ajkam remeg. – Meddig? Egész nyáron?

Bradford óvatosan közeledik, az arca a furcsa maszk mögé van rejtve, amitől a légzése mulatságos. – Háború van odakint. Alig vannak túlélők.

– Túlélők?

– Halottak, Oliver. A lakosság nagy részét kiirtották…. mindenkit, kivéve azokat, akit felkészültek erre – magyarázza. – Mint mi.

Az agyam nehezen érti, a szavai homályosan és lassan jutnak el a tudatomig. – Mikor lesz jobb a levegő?

– Nem tudom…. talán soha. – Felhúzza a maszkját és megmasszírozza az állát. – Megmentettem az életedet, kölyök. Éreztem, hogy egyszer eljön ez a nap. Egyszerűen csak tudtam.

Nyelés.

Talán soha.

– Nem akarok örökké idelent élni, uram… – Ez egy nyöszörgő, aggódó könyörgés. – Talán odakint visszatarthatom a lélegzetem és rendben hazajuthatok.

– Nem! – csattan fel. – Nem mehetsz haza! Veszélyes. Mostantól itt maradsz lent és én minden megteszek, amit tudok, hogy olyan kényelmes legyen, amennyire lehetséges. Az én bunkerom közvetlenül a szomszédban van, és van egy konyhám is. Hozok majd neked friss ételt, amikor tudok.

Tényleg hiányzik a tojás és a bacon.

Bradford csípőre tett kézzel járkál a cementpadlón.

– Sokat leszek távol. Amikor kifogynak az ételkészleteim, többet kell majd keresnem. Ezek napokig tartó veszélyes utazások lehetnek.

– Tudna nekem hozni könyveket, hogy olvassak? Az iskolában olvasni tanulok és tényleg unalmas idelent.

Csak egy szekrényem volt rágcsálnivalókkal, két vödör, egy zseblámpa és a hálózsákom.

Bólint. – Igen. Vannak készleteim a bunkeromban – sok könyv és játék. Idelent van elektromosság, így majd beüzemelek egy televíziót és némileg jobb világítást.

A szívem kihagy egy ütemet az új tennivalók kilátásától.

Bradford megáll, hogy felém nézzen, sötét szemei ellágyulnak, villanásnyi szomorúság tölti el. – Minden rendben lesz, kölyök! Idelent biztonságban vagy.

Visszateszi a maszkját és elindul felfelé a létrán, ismét egyedül hagyva engem.

Biztonságban.

Talán biztonságban vagyok, de nem érzem magam boldognak. Haza akarok menni.

Remélhetőleg már nem tart sokáig, mert hiányzik a családom.

Hiányzik a napfény.

Hiányzik ő.

 

Három órával később Gabe visszatér a hálószobába egy tányér meleg étellel és pontosan ugyanott talál engem, ahol hagyott, a falat bámulva.

 

 

Eltelt egy nap és én még mindig nem mozdultam el az ablak alatti helyzetemből. Nehéznek érzem a hólyagomat és a torkom kiszáradt, kimerítő folyamat megtalálni az akaratot a megmozdulásra. Gabe jön és megy, figyelmen kívül hagytam a próbálkozásait a beszélgetésre és a vendéglátásra. Nem próbálok goromba vagy hálátlan lenni – csak el vagyok veszve.

Amikor végre összeszedem az erőt, hogy talpra álljak, kitántorgok a fürdőszobába, kicsit megállok, hogy a velem szemben a nappaliban pihenő Gabe-re nézzek. Elterült a kanapén, a karjával eltakarta a szemeit, a távolabbi falon pedig egy televízió villódzik. A felszerelt képernyő sokkal nagyobb, sokkal élénkebb és lenyűgözőbb annál, mint ami nekem volt a föld alatti cellámban. Hunyorgok, elárasztanak a valósághű képek. Hasonlít arra, amit Bradford hálószobájában láttam, ahogy a kórházira is.

Gabe nem hallja meg a lépteimet a folyosón, és én hálás vagyok, amiért elaludt, mindkét füléből drót lóg ki, tompa zaj szűrődik ki belőlük.

Talán zene.

Leveszem a tekintetem a monitorról és bemegyek a fürdőszobába. Homályos emlékeim vannak a vécéről, habár a lakóhelyem nem volt felszerelve vízvezetékkel. Elfeledett emlékek szivárogtak belém, amikor először láttam meg a vécét a kórházban.

Villanások támadtak bennem, felidézve egy elefántcsontszínű mosdókagylót színes fogkefékkel díszítve.

Egy virágos zuhanyfüggöny.

Egy kislány képe, aki sárral borított ruhában és copfokkal áll a zuhanyrózsa alatt, sikítva, amikor hidegebbre állítottam a hőmérsékletet.

A föld alatti lyukamban csak vödrök voltak, amiket Bradford kimosott és rendszeresen összegyűjtött – egy a szemétnek és egy a szappanos szivacsos mosdáshoz. A zuhany, amit először a kórházban mutattak meg, először kényelmetlen érzés volt, az erős vízsugarak szögesdrótként szurkálták a bőrömet. De hamar élvezetes eseménnyé vált, szinte katartikussá és mostanra rájöttem, hogy ez csak az egyike a sok élménynek, amikről lemaradtam.

Megrázom a fejem egy nyelés közben, felkapcsolom a villanyt, aztán pislogok, amikor elvakítanak az erős fénycsövek. Minden olyan fényes ebben az új világban.

Miközben a környezetemet vizsgálom, egyre több törött kép söpör át rajtam, amitől megremegnek a térdeim. Az elefántcsont mosdókagyló még ott van, csorba és kopott. A virágos zuhanyfüggönyt lecserélték egy olyanra, ami szürke és steril, és a kislány is rég eltűnt, de szinte még hallom a nevetését visszhangzani a füleimben.

Elvégzem a dolgom és belenézek a tükörbe, mielőtt kimegyek.

Huszonkét éven át voltam tükör nélkül.

Tükörkép nélkül. A fizikai külsőm elképzelése nélkül. A tudás nélkül, hogy milyen színűek a szemeim, vagy milyen a csontozatom, vagy milyen a szám görbülete. Bár megvolt a nevem. Bevéstem a cementfalba, így sosem felejtettem el.

Pislogok a rám visszanéző tükörképemre. Erre a csalóra. Erre az ismeretlen férfira a fahéjszínű íriszeivel és a kaotikus hullámokban a homlokába hulló barna hajjal.

Egy áll, amit naponként hosszabbra növő durva borosta takar.

Sápadt bőr a napsugárzás hiánya miatt.

Hosszú, vékony szempillák és éles arccsontok.

Üres, visszahúzódó tekintet a szemekben, amit még a táncoló aranypettyek sem álcáztak.

Az ujjaim a mosdókagylóra szorulnak, megmarkolom a porcelánt, miközben mélyet lélegzek és félrenézek.

És amikor végül elfordulok, hogy kinyissam az ajtót, ő ott van.

A nő az ablakban – aki meglátogatott, aki azt állította, ő Syd. Itt van a fivérem házában… vagy, az én házamban, azt hiszem. Pont előttem áll nagy, zafírkék szemekkel, amik sötétkeretes szemüveg mögé vannak rejtve. A gombszerű orrával és a telt ajkaival, szétnyitja azokat az ajkakat, hogy beszéljen hozzám.

– Szia!

A szemöldököm összehúzódik, ahogy a karjaiban szorongatott ruhahalomra pillantok. A haja fehér-arany folyamként hullik mindkét vállára, miközben oldalra döntött fejjel vizsgálgat engem. Zavartan és aggódóan egyaránt; nem vagyok biztos benne. De mindkettő elfogadható.

A hangom felszívódott és csendben maradok.

– Az apám hagyott a padláson néhány doboz régi ruhát. Azt hiszem, nagyjából a te méreted. Talán jobban illik rád, mint Gabe-é… amíg nem tudsz venni magadnak – mondja, a fogaival az alsó ajkát rágcsálja, miközben feltart egy halomnyi legombolható galléros inget és egy rakás nadrágot.

Mielőtt bármit is válaszolhatnék, Gabe ballag be a nappaliból ásítva, a kócos haját vakargatva.

– Nem tudsz kopogni?

A szavai durvának hangzanak, ahogy Sydneyhez szól, de a szemei lágyak, a vigyora ragyogó. Úgy tűnik, a lányt nem zavarja a nyers kérdés.

– Csak olyan gyakran, ahogy te szoktál, vagyis soha – viccelődik, a tekintete Gabe-re villan, majd vissza rám. – Csak beugrottam néhány ruhával Olivernek.

Úgy tűnik, valamiféle kapcsolat van köztük – barátság. Kíváncsi vagyok, milyen lehet. Szigorúan nézek le a lábaimra, nem tudom, mit mondjak.

Gabe belép és a ruhákért nyúl, köszönetképp biccent.

– Remek. El kell mennünk és szereznünk néhány új dolgot. Szerinted Oliver sokkal inkább egy Aeropostale-féle srác vagy olyan ízlésesebb, mint az Express?

A tekintetem cikázik közöttük, próbálom megtalálni a helyét ezeknek az ismeretlen szavaknak a zűrzavaros agyamban. Nem tudom betájolni őket.

Láthatólag Sydney azonban tudja. – Kideríthetjük, mi tetszik neki, de addig ezek is megteszik.

Rám mosolyog és van valami meleg és hívogató az arckifejezésében. Egy kicsit ferde és gödröcskékkel keretezett. Szimpatikus. Azon kapom magam, hogy a száját bámulom, amitől megköszörüli a torkát és visszafordítja a fejét Gabe felé.

– Nos, én…

A szavai félbeszakadnak, amikor elsétálok.

Sydney elhallgat a mondat közepén és érzem, hogy mindkettőjük szeme a hátamra szegeződik, ahogy végigsétálok a folyosón és bemegyek a hálószobámba. Rosszul érzem magam ez a két ember között állva – két ember, akikkel együtt kellett volna felnőnöm – képtelenül arra, hogy bármi értékeset hozzátegyek a beszélgetésükhöz. Nem tudom kezelni a sajnálkozó tekintetüket és a hallgatásomra adott kínos válaszaikat.

Ehelyett elvonulok, és bezárom magam a magányomba, amihez hozzászoktam, a lábaim az ágyhoz visznek, ami tengerészkék takarókkal és két párnával van díszítve. Nyikorog, amikor leülök.

Bizonytalan vagyok abban, hogy élvezném-e ezt az újfajta alvást és megfontolom, hogy lehúzzam-e a takarókat az ágy melletti padlóra, úgy téve, mintha a pincében lennék, összegömbölyödve a kemény padlón.

Előreláthatóan ezt fogom csinálni, amikor tétova lábak toppannak be a szobába és ő tudatja velem a jelenlétét.

Könnyed köhintés hatol át a csenden. – Szia, Oliver! Bejöhetek?

Az egész testem megfeszül a további emberi érintkezés lehetőségétől. A markomba szorítom az ágytakarót, a pillantásom Sydney-re villan, aki az ajtóban áll.

Nem vár a válaszomra és előre lép, az ágyhoz közeledik és én figyelem, miközben leül a bal oldalamra, a testmelege felém árad. Ösztönösen el akarok fordulni, de azon kapom magam, hogy magamba szívom minden mozdulatát, érdeklődően és kíváncsian erre a nőre. Beszívom minden pislogását, rándulását és akaratos arckifejezését. Figyelem, ahogy a lábait lóbálja az ágy szélén ellentétesen azzal, ahogy a kezeivel végigsimít a combjain. A tekintetünk találkozik.

És akkor meglátom őt.

El tudom képzelni a napszítta copfjait, ahogy ugrálnak, miközben ugrókötelezik az előkertben. Hallom a nyári szellővel keveredő nevetését.

– Aki utolsónak ér a parkba, az a záptojás.

Összeszorul a torkom.

Sydney állja a tekintetem, valami áthalad köztünk, valami hasonló a tegnapi magasban lévő ablakon keresztüli cseréhez.

– Tudom, hogy valószínűleg nem emlékszel rám – mondja, összekulcsolva a kezeit az ölében, az ujjai összefonódnak. A szemei magával ragadóan kék árnyalatúak, ahogy esedeznek nekem. Sőt, csillognak is. – De én emlékszem rád.

Hajlok arra, hogy félrenézzek, egyenetlenül lélegzem, miközben nagyon erősen próbálok nem teljesen visszavonulni.

– A copfjaimat húzgáltad és azt mondtad, úgy nézek ki, mint Angelica a Fecsegő tipegőkből. Az eső után sárpitéket csináltunk a kocsifelhajtónkon. A családjaink hátul, a tűzrakóhelynél ültek pillecukrot sütve, miközben te, én, Gabe és Clem próbáltuk felülmúlni egymást a legijesztőbb szellemtörténetekkel. „Telefonost” játszottunk ablaktól ablakig, az út szélén limonádés standot állítottunk fel és a fagylaltosnál költöttük el a pénzt, és szentjánosbogarakat gyűjtöttünk befőttesüvegekbe. – Sydney elhallgat, hogy összeszedje magát, a szeme könnyektől csillog. – Mindenre emlékszem rólad, Oliver. Valódi voltál. Az életed azelőtt, ami történt veled, valódi volt.

Sydney megérinti a kezemet, én pedig ösztönösen elhúzódom.

Nem vagyok szokva az emberi érintéshez. Bradford sosem érintett meg. Az orvosoknak a kórházban be kellett nyugtatózniuk, mert bepánikoltam attól, hogy elárasztottak a kezek és ujjak, és az arcok annyira közel voltak az enyémhez. Próbáltam küzdeni és elmenekülni.

Nem vagyok az emberi érzelmek szakértője, de a kifejezés Sydney szemeiben a vigasztalási kísérletére adott reakciómra, azt mondja, megbántottam őt. A belsőm összecsavarodik a bűntudattól.

– Sajnálom – suttogja halkan, hátrahúzódik és maga köré fonja a karjait egyszemélyes ölelésként. Sydney habozik, mielőtt talpra áll. – Ez túl korai. Sajnálom…

Amikor megmozdul, hogy gyorsan elszökjön, mindkettőnket meglepve, szavak buknak ki a számból.

– Emlékszem egy kislányra – mondom, a hangom érdes és megkopott. Még csak fel sem ismerem. Nézem, ahogy Sydney megáll és szembefordul velem, a szemei az áhítat és a csodálkozás vibráló tengere. – Az te voltál?

Bólint, lassú és félénk mozdulattal, miközben az egyik aranyszínű hajtincsét a füle mögé tűri. Nem tudom megállapítani, hogy az arckifejezése fájdalmas vagy örömteli. A hangja megremeg, amikor egy kérdés úszik felém a szoba másik végéből. – Emlékszel rám?

– Azt hittem, én alkottalak.

Úgy tűnik, Sydney bizonytalanságát elmossák a szavaim és a teste ellazul, egy mosoly kel életre. – Én mindig itt voltam.

Csikorognak a fogaim és a mellkasom zsong, miközben mereven az ágyon maradok, belül mindenem azt akarja, hogy szakítsam el a tekintetem az szemeiről. Több életet és vitalitást látok azokban a szemekben, mint amennyit összesen éreztem a lelkemben az elmúlt huszonkét évben. Irigylem az efféle érzést. Ki akarom nyújtani a kezemet és megérinteni… ellopni egy részét magamnak.

De nem mozdulok. Végül a mellkasomra ejtem az állam és hallgatom a lépteit, ahogy kimegy a hálószobából.

Sydney elment, de hagyott maga után egy kis szikrát.

Gondolom, mindig így volt.

 

 

Négy

 

Sydney

 

Fordította: Suzy

 

– Nem mondtad, hogy milyen dögös! A híradások nem ábrázolták őt elég hűen.

Grimaszolok, miközben a magassarkúmat keresem a nappaliban, felkapom a fejem a kanapé mögül, hogy a kíváncsi nővéremre nézzek. Clementine arca odatapadt az ablakra, figyeli, ahogy Oliver az elülső verandán ülve a madáretetőt nézi.

Csak ül ott, mozdulatlanul.

Már három órája.

– Ő a barátom. Azt hiszem. És traumatizált – nyögöm vissza, kinyújtózva, hogy elérjem a lázadó cipőmet, amit biztosan Alexis rejtett el. – Tartsd magadon a bugyidat, Clem!

– Hát, a te dögös, traumatizált barátod jobb formában van, mint a személyi edzőm – leheli Clem, végre ellép az ablaktól és összehúzza a függönyöket. – A fogság jól áll neki. Miután véglegesítik a válásomat, valószínűleg sokkal többet leszek majd itt.

Érzem, hogy az állam megfeszül a nővérem nyegle megjegyzésére. A lábaim egyenként megtalálják az utat a kényelmetlen magassarkúkba, miközben megigazítom a felsőmet.

– Ne légy durva!

– Nem durva. Csak magányos és teljesen elegem van a vibrátoromból és kérlek, nem tudnál nekem ma este egy dögöskét találni? Kijöttem a gyakorlatból.

Ma este a Black Boxban vagyok szolgálatban, ami egy trendi bár és nightclub a város másik végén. Clementine ma azért csatlakozik, mert „újra meg kell mutatnia magát” az exével, Nate-tel való hosszú válási procedúra után. Poppy, az unokahúgom, ezen a hétvégén az apjával van, így a régi szép időkhöz hasonlóan – én és Clem, elmegyünk a bárba a túl szűk ruháinkban, a túltupírozott hajunkkal és a túl magas elvárásainkkal.

Annyi, hogy ma este én fogom kiadni a rövideket és előreláthatóan a nővérem fogja kihányni őket napkeltekor.

Megigazítom a szemüvegemet, felviszek egy kis szájfényt a korallszínű rúzsomra.

– Brant dolgozik velem ma este. Eléggé biztos, hogy szingli. – Elgondolkodva ráncolom a homlokom. – Bár az is, hogy meleg.

– Mi van az olasz csődör menedzserrel? Marcóval?

– Határozottan meleg.

Felnyög. – A fenébe! Van olyan munkatársad, aki járna egy harmincas szingli anyával, akinek bizalmi problémái vannak, egy kissé obszcén hitelkártya-adóssága és megszállottja a békáknak?

Bebújok egy hasított bőrkabátba, kifújom a hajam az arcomból. Utálok kiöltözni. Határozottan pólós és melegítőnadrágos típusú lány vagyok. – Talán Rebecca.

Összehúzza a szemeit. Aztán vállat von, a vállára veszi a táskáját. – Ez működhet. Kész vagy?

A pislogástól elvékonyodik az ajkam. – Aha.

– Mellesleg szuperszexin nézel ki. Ritkán látlak téged így összerakva – teszi hozzá Clem az ajtó felé tartva. – Úgy nézel ki, mint egy pornósztár.

– Atyám, kösz! Ez volt az ambícióm, mióta megtaláltam apa nudimagazinjait az alsóneműs fiókban, mikor tizenkettő voltam.

Összenevetve lépünk ki a verandára. Mindig is szép testem volt – karcsú derék, tónusos lábak és bőséges C-kosár. Lorna Gibson egyszer „bűnre termett testnek” nevezte egy spontán beszélgetés során a dögös szomszéddal, Evannel, aki kemény thrillereket ír és egy házzal arrébb lakik.

Ez hízelgett. Tényleg.

Ez biztosította számomra a férfiak figyelmét az évek során, bár láthatólag egyik férfi sem ragadt rám. Az életem nagy részében az alkalmi kapcsolatoktól az érzelemmentes flörtökig ugráltam, sosem éreztem azt a mindent elsöprő szikrát, amiről a könyvekben írnak. Régen irigyeltem Clementine-t és az elbűvölő életét a sikeres férjével és az imádnivaló lányával.

Vagyis addig, míg a férje sikeresebb nem lett a gyakornokok meghúzásában, mint a házastársi esküjének tiszteletben tartásában.

Clem szőke, acélkék csíkokkal festett bubifrizurája fel-leugrál, miközben a sarkai a járdán kopognak. Miután megfordultam és bezártam magam mögött az ajtót, mindketten lelassítjuk a lépteinket, balra fordítjuk a fejünket, hogy Oliverre nézzünk, aki egyedül ül az elülső verandán.

– Nem kéne elhívnunk őt is? Talán csak meg kellene fektetni a srácot – Clem vállat von, próbálja visszafogni a hangját.

És elrontja.

Oliver ránk néz, miközben én a nővérem bordái közé bököm a könyökömet, lenyelve a zavaromat. – Maradj itt! Megyek, gyorsan köszönök neki.

Átsétálok a gyepen, a sarkaim belesüppednek a szivacsos földbe. Március vége van és az enyhe hőmérséklet áthatol az álnok télen, esőzésekkel és a tavasz jeleivel áztatva el minket. Oliver megmered, ahogy közeledem, a térdeire szorítja a kezeit. A szemei követnek, de nem olyan érzékien, ahogy hozzászoktam a férfiaktól.

– Szia, Oliver! – Átölelem magam, majd az üres madáretető felé pillantok. – Szereted nézni a madarakat?

Két hét telt el a hálószobájában történt érzelmi összecsapásunk óta. Párszor beugrottam meglátogatni, de Oliver csendes volt és tartózkodó. Remélem, hogy a folyamatos interakcióinktól végül kibújik a csigaházából. Tudni akarom a története többi részét.

Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit elmondott a rendőröknek: Oliver valami pszichopata házának padlója alatt volt fogva tartva, hazugságokkal etették, és átmosták az agyát azzal, hogy ő az egyike a kevés túlélőknek, miután egy atombomba megfertőzte a levegőt.

Irreális.

Oliver tekintete belemerül a dekoltázsomba, de gyorsan elfordul. – Élvezem a vadvilágot – válaszolja.

Széles a mosolyom. Ez egy boldog, őszinte mosoly, mert Oliver beszél hozzám. Megnyerő. Megnyílik. A hangja mély és reszelős, gazdag és gyönyörű, mint a kedvenc dalom és én nem akarok semmi mást, csak újra és újra lejátszani.

Egy részem azt kívánja, bár lemondhatnám a munkát és inkább ezt a kis magot öntözzem, amit elültetett, de tényleg kell a pénz. És a nővéremnek kell ez az este. Közelebb lépek és bólintok.

– Én is. Néha a mókusok felmásznak az etetőbe és ellopják az eledelt a madarak elől.

Visszanéz rám, a tekintete ismét lejjebb vándorol, aztán visszapattan az enyémre. Rájövök, hogy valószínűleg sosem látta még egy nő testét életnagyságban.

Lehetséges, hogy még szűz.

Basszus! Nem is tudom, hogyan kezeljem ezt a bombasztikus felfedezést.

És azt sem tudom, miért érdekel.

Megköszörülöm a torkom, az ujjammal a hátam mögé mutatok.

– Az ott a nővérem, Clementine. Clemnek hívom. Mindannyian együtt játszottunk, amikor gyerekek voltunk.

Oliver kifejezéstelen arccal néz arra. Nincs benne semmi felismerés.

– Ma este dolgoznom kell a bárban. Ő is csatlakozik. Épp egy váláson megy keresztül és hasznát venné az elterelésnek, és… – Elhallgatok, rájövök, hogy vagy nem érti, vagy rohadtul nem érdeklik a nővérem házassági gondjai. – Mindegy, csak látni akartam, hogy vagy.

A pillantásunk nehéz, amilyen mindig is volt. Kíváncsi vagyok, hogy ezzel megpróbálja-e kárpótolni mindazt, amit nem tud elmondani.

– Sydney! Befagy a seggem idekint. Menjünk! – Clem hangja metsző, élesen elvágja a hangulatot. Megköszörüli a torkát és ellágyítja a hangját, majd felénk integet. – Szia, Oliver!

Oliver hunyorít a szürke ködön keresztül, a nap épp lenyugodott a horizonton. Egy pillanatig hallgat, mielőtt azt motyogja – Kék a haja.

Olyan rezzenéstelen arccal mondja ezt, olyan furcsa zavarodottsággal, hogy nem tudok nem nevetni. Visszanéz rám, döbbenten, mintha osztoznom kellene a zavarodottságán.

– Az, kék. Néha. A hajszínek kicsit fejlődtek a kilencvenes évek óta – mondom neki gyengéden, még mindig vigyorral az ajkaimon. – Az enyém pink volt tavaly nyáron.

Pislog, a hajamat fürkészi, mintha próbálná elképzelni a dolgot.

– Syd, gyerünk már!

Felnyögök, miközben megigazítom a táskám pántját.

– Bocs, de mennem kell. Akarod, öö… – Lenézek a fűre, az arcomat harapdálom. – Akarod, hogy beugorjak holnap? Talán beszélgethetünk, vagy tévézhetünk, vagy ilyesmi? Tudod... együtt lógunk.

Klassz! Mintha kibaszott hatévesek lennénk. Visszaidézem, mikor a bejárati ajtaján kopogok megkérdezve Mrs. Lynch-et, hogy Oliver jöhet-e „játszani”.

Oliver szemöldöke összehúzódik, miközben elgondolkodik az ajánlatomon. Az arany csillogás a szemeiben kavarog és örvénylik, a száguldó gondolatait tükrözi. Aztán egyszerűen azt mondja: – Nem.

Ó!

Akkor oké.

Lassan bólintok, a fogaim csikorognak, hogy visszatartsam az érzelmek hullámát, hogy ez nagyon is szörnyű visszautasításnak tűnik. Próbálom nem magamra venni. Próbálom nem érezni a teljes veszteségét a babalépéseknek, amikről azt hittem, megtettük.

– Ja… semmi gond! Talán legközelebb. – Hátrálok, magamra kényszerítek egy feszült mosolyt, észreveszem a zavart, fürkésző pillantását, amit nem tudok értelmezni.

Nem is merem. Teljesen megfordulok, csatlakozom a nővéremhez a feljárón és beugrunk a Jeepembe.

 

 

Forgalmas a szombat este, mert kezdődik a tavaszi szünet hete, és az emberek a bárokba özönlenek, hogy ünnepeljenek. Oda-vissza siklok a pult mögött az ujjaimra ragad sziruppal, és a vállamon átvetett ronggyal, rendeléseket veszek fel és rekordidő alatt állítok össze italokat.

– Jól nézel ki ma este, Neville.

Nem fáradok azzal, hogy felnézzek a hangra, amit azonnal felismerek. Casper – egy kínos egyéjszakás kaland és az ítélőképességem egy komoly hibája.

A munkatársam, Brant odasuhan mellém és megböki a vállam az övével. Túlságosan is ismeri Caspert.

– Ezt intézem én, srácok. Menj és foglalkozz a Sanderson nővérekkel három óránál!

Jobbra nézek és majdnem elvesztem a fejem, amikor meglátok egy kapafogú és vörös hajú nőt kuncogni a szőke és barna barátnőjével.

– Nem hazudtam – cukkol Brant, egy Smirnoffos üvegért nyúl és szakértői könnyedséggel megpörgeti, közben felém kacsint.

A szemem végigsiklik a táncparketten, ami lüktet a techno-beütéses poptól és a villogó fényektől. Látom, ahogy a nővérem egy csapatnyi teljesen idegen között táncol, szexinek és magabiztosnak látszik, mintha nem egy harminckét éves újdonsült szingli anyuka lenne. Cél teljesítve!

Összeállítok egy környi Lemon Drop rövidet, amikor Casper a bárpult végéhez tolakszik, majd a karjaira támaszkodva előre hajol. Annyira lelkes a szemforgatásom, hogy majdnem aneurizmát kapok.

– Nem érdekel! – mondom közömbösen, a jelenléte nem vonja el a figyelmemet a feladatomról.

– Nem ez volt a benyomásom tavaly nyáron.

Leteszem a rövideket egy csoport főiskolás kölyök elé, mosolyogva köszönetet mondok, amikor nagylelkű jattot adnak. Casperre siklik a tekintetem.

– Átmentem néhány dolgon tavaly. Valaki valami gonoszat mondott nekem Facebookon. A macskám furcsán nyávogott – akár komoly is lehetett volna. Ó, és ne feledkezzünk meg a napról, amikor kifogytam a Schitt’s Creek epizódokból, és nem tudtam, mit kezdjek az életemmel.

– Vicces.

Vállat vonva felé, keverek egy újabb italt. Gyorsan összedobom, némi extra cseresznyét szúrok a fogpiszkálóra és hozzáteszek egyet a cuki papíresernyők közül. Leteszem Casper elé, édes mosollyal a saját kezeimre támaszkodom. – A ház állja!

A keverékre bámul. – Mi ez a csajos cucc? Én nem ezt rendeltem!

– Ez egy Rum Runner. – Kacéran pislogok rá. Aztán megbillegtetem az ujjaimat az arca előtt elbocsátásként. – Fuss tovább!

Casper csak bámul rám.

– Elszalad a türelmem? – próbálkozom oldalra döntött fejjel.

Ekkor felmorran, megrázza a fejét, de a marad odagyökerezve a bárszékre.

– Kifutsz a rád szánt időből, mielőtt ideintem Brutust, a kidobót és kikísértetlek innen.

– Ja, persze! Milyen alapon?

Megkocogtatom az állam a mutatóujjammal.

– Hmm. Talán megteszi, hogy három hónapja leselkedsz a személyzet egyik tagja után.

– Ne hízelegj magadnak! – köpi Casper, felállva a székéről. – A leselkedés egy hatalmas túlzás!

– Rendben. Egy vonakodó célpont makacs üldözése.

Halkan káromkodik otthagyva az italát. – Mindegy!

– És maradj távol a bokraimtól! – kiáltom utána nézve, ahogy visszavonul a bárpulttól.

Mosoly jelenik meg a kis győzelmemre, miközben Gabe sétál felém a nővéremet átkarolva. Isten segítsen minket!

Clementine a koktélért nyúl, hálásan emeli fel ingatag testtartással. – Köszi, hugi!

Lenyűgözően mámoros.

Felveszek egy újabb rendelést, mielőtt a nővérem és a barátom felé fordítom a figyelmem. – Mit csinálsz itt, Gabe? Egyedül hagytad Olivert?

Elengedi Clemet és felül a megüresedett bárszékre.

– Igen, miért? Felnőtt ember – nincs szüksége bébiszitterre. Egyébként is, szerintem a srác okosabb nálam. Ez egy kicsit ijesztő… és valahogy kiherélő.

– Még mindig alkalmazkodik. Mi van, ha baja lesz? – Szorongás kavarog a gyomromban a lehetőségtől, hogy Oliver teljesen egyedül van.

– Szeret egyedül lenni. És nekem van egy életem, Sydney – mondja Gabe és összeteszi kezét, miközben nézi, amint felpattintok egy söröskupakot. – Szerencsés vagyok, hogy az elmúlt néhány hétben otthonról dolgozhattam, de a szünet után vissza kell mennem. Oliver rendben lesz.

– Csak aggódom. – Átadom a söröket, a hangulatom megváltozik. Oliver lekoptatása átszűrődik az agyamon, miközben nyitok egy számlát. – Megkérdeztem, hogy beugorjak-e holnap, hogy időt töltsek velem, és azt mondta, ne.

– Ne?

– Ja… csak ne. Ennyi volt.

Gabe kifújja a levegőt, a kezével beletúr a hullámos hajába. – Jó oldal: tényleg szóra bírtad. Én balszerencsés vagyok ezen a téren.

Átnyújtok Gabe-nek egy ingyen sört, a könyökömre támaszkodom és az államat a tenyeremre fektetem.

– Szerinted mi történt vele?

Úgy bámul bele a sörösüveg nyakába, mintha abban lenne az összes válasz. – A leghalványabb gőzöm sincs! Abban sem vagyok biztos, hogy akarom tudni.

– Igen… – bólintok, és végigfut rajtam a hideg. – Valószínűleg igazad van.

Clem figyelemre méltó idő alatt felhajtja a Rum Runnert, aztán átkarolja Gabe-et, valamit a fülébe suttogva.

Furcsa. Csak furcsa. A nővérem szinte az egész felnőtt életében Nate-tel volt, így látni a két világom ütközését a kínossággal határos.

– Minden oké, Syd?

Brant sétál oda hozzám, letörli a pultot egy ronggyal és üdvözlésként bólint Gabe és Clem felé.

A nővérem egy „dugj meg” pillantást vet rá, én pedig felsóhajtok. – Csodás! Casper úgy csinált, mint egy szellem és eltűnt.

Brant szinte kétrét görnyedt a nevetéstől. – Bassz, Neville! És én még azt gondoltam, hogy megmentésre van szükséged.

Vigyorgok, a figyelmemet egy új kuncsaft felé fordítom. – Nem. Tudok vigyázni magamra.

 

 

Hazudtam. Segítség kell.

A kezem megdermed, amikor a kulcslyukba dugom a kulcsot.

A bejárati ajtóm nincs bezárva és én tudom, hogy bezártam magam mögött. Ragaszkodom a biztonsághoz, mióta Casper elkezdett a bokraim között rejtőzködni, mint valami rohadt kukkoló.

Francba!

Az a seggfej megint rám akaszkodott? Felidegesítettem, és most próbál megijeszteni?

Körülnézek, az egyetlen hang, ami áthatol a félelmem sűrű ködén, a forgalom távoli zaja, és a saját szabálytalan szívverésem. Gondolkodom azon, hogy hívom a 9-1-1-et és elrejtőzöm Lorna házában, amíg a zsaruk ideérnek, de az ellenszenvem Lorna iránt elnyomja a rettegésemet és tényleg nem akarom Olivert zavarni, ha csak paranoiás vagyok. Az ajtót benyomva belépek.

– Hello?

A hangom halk és gyenge, és utálom magam érte. Erős vagyok. Független vagyok. Harcos vagyok, aki senkitől sem tűri a szarságot.

Senkitől, kivéve az ominózus betörőt, aki talán az ágyam alatt rejtőzik.

Dupla franc!

Szaggatottan szívom be a levegőt, rögtönzött fegyverként előrenyújtom az egyik kulcsomat a kulcstartómról. A szemeim a nappalit pásztázzák, dúlás után kutatok. Semmi sem tűnik szokatlannak.

Lehet, csak én magam vagyok paranoiás. Talán tényleg nem zártam be magam után az ajtót, mert elvonta a figyelmemet a nővérem és a beszélgetésünk Oliverről.

Tudom, hogy bezártam azt a rohadt ajtót!

A kulcstartómat egy steakkésre cserélem a konyhából, keresztülkóválygok a házon, úgy érzem magam, mint egy idióta kislány az egyik olyan nyálas horrorból.

Fuss! Tűnj el a házból! Hívd a rendőrséget!

Ne! Ne menj fel a lépcsőn!

Milyen átkozott bolond.

De szégyellem felhívni a rendőrséget, amikor nincs igazi bizonyítékom a betörésre.

Amikor minden rendben lévőnek tűnik, kifújom a levegőt, amit visszatartottam és bementem az irodámba. A laptomom be van kapcsolva, ami elbizonytalanít. Majdnem biztos vagyok abban, hogy ma délután kikapcsoltam, miután megválaszoltam az e-mailjeimet.

De nem vagyok benne biztos.

Leteszem a kést az asztalra és éppen indulni készülök, amikor megakad valamin a szemem. A tekintetem az ablakra szegezem, a rolók még nyitva vannak, tökéletes rálátást nyújtva Oliver kivilágított hálószobájába.

Előre lépek és rájövök… a falra rajzol.

Karakterek és jelenetek kelnek életre, ahogy a vakolaton siklik a ceruzája, és olyasvalamit hoz létre, ami képregénynek tűnik. Oliver térdel, háttal nekem, az arca közel van a falhoz, ahogy a rajzára koncentrál. Lenyűgöz a tehetsége – még innen is, sok méter távolságból, értékelni tudom a részletek iránti figyelmét. Az árnyékolást, az arcvonásokat, az élénk tájat.

Ő jó. Nagyon jó.

Letérdelek a párkány elé, kinyitom az ablakot és a karjaimra támaszkodom. Nézem, ahogy Oliver rajzol, alkot, kienged. Nézem, ahogy dolgozik és ez valami bizakodóval és édessel tölt el.

Nem tudom biztosan, mennyi idő telik el, míg végül elfordul, megvakarja a fejét és ledobja a ceruzát a földre. Indul, hogy kilépjen a képből, az ágy felé, talán… de megtorpan. Felkapja a fejét és felém pördül, szinte mintha megérezne, a tekintetünk rögtön összekapcsolódik.

A levegő a torkomba szorul, megakad és ott marad.

Rajtakapott, hogy bámulom. Figyelem őt. Megsértem a magánéletét. Egy részem le akarja engedni a rolót, és úgy tenni, hogy sosem látott meg – tettetni, hogy nem szívtam magamba minden ceruzavonást, vagy azt, ahogy a hátán lévő izmai megrándulnak és megfeszülnek, ahogy a falfestményére fókuszál.

De a szemei odaszegeznek, a helyemre rögzítenek, elárulnak. Visszautazom az időben, amikor ugyanezen az ablakon keresztül néztük egymást, mosollyal az arcunkon, történetekkel a nyelvünkön, és huncutsággal a szemeinkben. Ő ugyanaz a kisfiú és én ugyanaz a kislány vagyok, és érinthetetlenek vagyunk.

Sokáig nézzük egymást, képtelenek vagyunk elszakítani a láthatatlan köteléket. Magamba szívom őt, a fáradt szemeitől a kócos haján át, a padláson lévő dobozokból szedett gyűrött ruhájáig. Próbálom megjátszani, hogy mi lenne, ha nem tűnt volna el huszonkét évre, ha nem szenvedte volna el azokat a borzalmakat, amikről csak a regényekben olvashatunk. Azon tűnődöm, milyen lenne most Oliver Lynch, ezen a napon, az ablakában állva, az enyémmel szemben.

Összekaparok egy mosolyt a mellkasomat összeszorító szívfájdalom ellenére is.

És aztán lehúzom a rolót.