5.-6. Fejezet

 

Öt

 

Oliver

 

Fordította: Suzy

 

– Ezeket hoztam neked.

Bebújok a hálózsákomba a különleges lámpa mellé, amit Bradford hozott nekem. Azt mondta, ez ugyanolyan egészségesen fog tartani, mint a napfény tenné. Mostanában sokat tanulok az egészségről, miközben a testmozgást és a táplálkozást kutatom, és mindig eszembe jut, hogy bevegyem a vitaminokat, amiket Bradford hoz nekem a reggelivel.

Épp a felüléseimet akartam csinálni, amikor Bradford egy halom képregényt tesz a könyvkupac mellé, amiket felfaltam.

– Imádom a képregényeket – mondom, miközben a belsőm mohó izgatottságtól bizsereg. Hónapok óta idelent vagyok és végre sikerült elmúlnia az unalomnak. Rengeteget olvastam. Egy csomó új dolgot tanultam. Van egy szó, a „hascsikarás”, amitől mindig kuncogok, amikor eszembe jut.

Hascsikarás!

Bradford leveszi a maszkját, mellém guggol. – Úgy tűnik, már jobb a kedved, kölyök – mondja nekem az arcát dörzsölve. – Szereted a könyveket?

Felülök. – Imádom őket! Megtanultam, hogy a lézer csapdába eshet a vízben. Ezt tudtad?

– Persze – mondja, a hátizsákért nyúl és még több készletet vesz elő. – Gyerekként tudós akartam lenni.

– Tényleg?

– Aha. Egy nagy tudományos labort akartam, és titkos bájitalokat készíteni.

– Miért nem tetted?

Elfordítja a tekintetét. – Azt hiszem, az élet más fordulatot vett.

– Hát, remélem, hogy egy nap még lehet belőled tudós. Talán helyrehozhatod a levegőt odakint. Az király lenne, hm?

– Igen, kölyök. – Elhallgat, mielőtt átadja a dolgokat, amiket kivett a táskájából. – Ezt is hoztam neked. Gondoltam, rajzolhatnál, vagy ilyesmi.

Az ujjaim a rajztömb spirálgerincére görbülnek. Szerintem nem rajzolok olyan jól. Nem sokszor csináltam.

– Kösz. Talán megrajzolhatnám a saját történetemet, olyat, mint amilyenekről olvastam.

Felém bólint, elmélkedik néhány csendes pillanatig. – Rendben, nos, most itt kell hagyjalak. Jó szórakozást, Oliver!

Amikor Bradford elmegy, a csapóajtó pedig bezárul felettem, lenézek a kezemben lévő üres papírra. Bradford hagyott egy doboz színesceruzát is a képregényhalom mellett – eszközök az alkotásaimhoz. Igen, tetszik az ötlet. Ez lefoglalja majd az elmémet és fejlődik, amíg ki nem jutok innen. Tervezhetek izgalmas új világokat és nagyszerű kalandokat.

Akkor majd megmutathatom anyámnak és Sydnek. Tudom, hogy még életben vannak, még ha a halálos levegő sok embert el is pusztított. Az anyám és Syd a legbátrabb emberek a világon, így biztosan életben kell lenniük – biztosan azok a túlélők közé tartoznak, akik elbújtak egy pincében, ahogy Bradford és én. Ennek igaznak kell lennie, mert néha szinte érzem Sydet. Hallom, ahogy a nevemen szólít.

Oliver.

Mélyen elgondolkodva, a párnának dőlve, az alsó ajkamba harapok. Kell egy cím a képregényeimnek. Minden remek történetnek nagyszerű címe van.

De mi?

A szemeim körbejárják a gyengén megvilágított részeket, majd megállnak a mellettem lévő kőfalon.

A lélegzetem elakad a torkomban.

Igen!

Ez tökéletes…

 

 

Megrándulva felriadok, kiver az izzadtság, az ujjaim a kék színű takaróba csavarodtak, amit magammal hoztam a szőnyegpadlóra. Jobban szeretek a padlón aludni, mint az ágyon. A matrac kiegyensúlyozatlannak és ingatagnak érződik – egy luxus, amihez még hozzá kell szoknom.

A pamutpóló a mellkasomhoz tapad, a mellkashoz, ami szaggatott lélegzettől emelkedik, ahogy a zavaros képek a józan eszem törékeny szálát fenyegetik. Az álmaim és visszaemlékezéseim a magányos pincére egyaránt töltenek el szorongással és vigasszal. Ez különös dolog.

A tenyeremmel az arcomon előrehajolok, és megpróbálom visszaszerezni az irányítást a légzésem felett. Sötét van a hálószobában, a nap mélyen alszik, tudatva velem, hogy még az éjszaka közepe van.

De akkor miért hallok beszélgetést és nevetést?

Felállok a bizonytalan lábaimra, és a hálószoba ajtajához lépkedek, a hangok felerősödnek, amikor kinyitom azt. Úgy hangzik, mint a fivérem és egy titokzatos nő.

Sydney?

Végigsurranva a folyosón megállok, amikor egy gyakorlatilag meztelen nő szalad ki Gabe szobájából, vihogva és valami érthetetlent mondva hátra a válla fölött. Elkerekedik a szeme, amikor észrevesz.

– Oliver! Annyira sajnálom! Elfelejtettem, hogy itt vagy.

Összehúzott szemöldökkel nézem, ahogy rángatja a combjain Gabe pólójának szegélyét. Sdyney nővére az – a kék hajú nő és a neve egy gyümölcshöz hasonlít.

Tangerine, talán.

Gabe bukkan fel az ajtókeretben, póló nélkül, szégyenlősen lehajtott fejjel. – Bocs, haver! Nem akartunk felébreszteni.

Tangerine mosolyt kényszerít az arcára, miközben elfut mellettem és bemenekül az előszobai fürdőbe. Felnézek a fivéremre.

Megköszörüli a torkát. – Mi csak… játszottunk. Twistert. Tudod, a színes pöttyökkel és furcsa jógapózokkal? Őrült mókás.

– Twister? – Erősebben ráncolom a homlokom. – Azt hittem, szexeltek.

Gabe szája „O” betűt formáz, miközben felvonja a szemöldökét, oda-vissza csúszkál a talpával, mintha kényelmetlenül érezné magát. – Igen. Azt is csináltuk. A Twister után. – A markába köhög. – Mindaz a sok ideges energia, hogy „ki fog nyerni”? Ez táptalaja a szexuális feszültségnek, és…

Tangerine kibújik a fürdőszobából, lábujjhegyen elhalad mellettem, mintha elmehetne észrevétlenül. Az emberek furcsák.

– Mindenesetre, bocs, hogy felébresztettünk! Csendben leszünk – fejezi be Gabe, amikor Tangerine elsuhan mellette és eltűnik a sötét szobában.

Gabe kénytelen mosolyt vet rám, majd becsukja az ajtót.

Sóhajtva megyek vissza a szobámba, vetek egy pillantást a közeli órára és megállapítom, hogy hajnali három óra múlt. Az, hogy meg tudom, mondani, mennyi az idő, olyan kényelem, amiről sosem tudtam, hogy hiányzik.

Megállok a hálószobai ablakomnál, rápillantok a szomszédos házra és észreveszem, hogy a velem szemben lévő ablak sötét és mozdulatlan. Sydney biztosan alszik, a világ nagy részével egyetemben. Az agyamban a legutóbbi néhány találkozásunk pörög, megállva a tekinteténél, amikor azt mondtam neki, ne jöjjön át. Valahogy megbántottam őt.

Természetesen nem akartam, és a reakciója nyugtalanított belülről. Nem vagyok hozzászokva az ilyen érzéshez – az olyanhoz, ami a gyomrom mélyén virágzó félelem csomójához hasonlít. Az érzelmeim eléggé megbízhatóak voltak. Többnyire nem létezők. Az egyetlen alkalom, amikor szorongás vagy bűntudat kavargott bennem, akkor volt, amikor valami lenyűgöző regényt olvastam, vagy amikor legelőször láttam A herceg menyasszonyát. Az emberek által inspirált érzelmek zavarosak és váratlanok.

Nem tehetek róla, de azon tűnődöm, hogy a nyers őszinteségem ugyanazt a szörnyű érzést adta-e Sydneynek, és ez a gondolat tovább erősíti bennem ezt az érzést.

Megfordulok, hogy szemben legyek a távolabbi fallal. Részben be van borítva ceruzavonalakkal, megalkotva egy ismerős világot, ahová szeretnék elszökni. Izgalmas karakterek, új kalandok és konfliktusok, egy gyönyörű lányka, akit meg kell menteni.

Meg fogom menteni; mindig így van.

A szemem feljebb vándorol, elolvassa a három szót, ami két hosszú évtizeden keresztül társaságot nyújtott nekem: A Lótusz Krónikák.

 

 

A következő nap ismét a madarakat nézem a betonlépcsőről, mulattat a szárnyaik rebbenésének nagyszerűsége, és a fejük billegésének gyors pontossága. Le vagyok nyűgözve.

Miután a látásom alkalmazkodott a napfényhez, azt gondoltam, biztosan a nap a szabadság legcsodálatosabb része. De ahogy folytatom a természet, az állatok és a vadvilág magamba szívását, a hangokét és illatokét… hajlok arra, hogy meggondoljam magam.

Csak rövid ideje vagyok kint, amikor Sydney is kilép a pázsitra. Először azt gondoltam, idejön hozzám, de csak egy gyors mosolyt villant rám, mielőtt elkezd az udvaron szorgoskodni. Figyelem őt. Elhelyezkedik a ház oldalánál gumikesztyűvel és szerszámokkal, aztán elkezd kis lyukakat ásni. Egy határozatlan, ködös látomás villan át rajtam egy nőről, aki kertészkedni tanít. Egy kedves, halk szavú nő. Meleg és ismerős.

Talán álmomban volt egyszer.

A figyelmem megoszlik a madarak és Sydney között, miközben csendesen elmélkedve ülök az elülső verandán. A madarak hihetetlenek, de a figyelmem folyton jobbra kalandozik, rászegeződik a nőre, aki a legszokatlanabb módon érződik fontosnak számomra. Letörli az izzadság vékony fátylát, ami lefut a szemöldökén, a talajon térdelve, magokat és hagymákat ültet.

Sydney felpillant rám, megérezte, hogy nézem őt, én pedig elszakítom a tekintetem. De nem tart sokáig, mikor a perifériás látásomban észreveszem, hogy felém tart koszfoltokkal tarkítva. Magam elé bámulok.

– Jó reggelt – üdvözöl halkan, csak pár lépésnyire megállva. – Csodaszép idekint. Úgy gondoltam, korán belekezdek a veteményeskertembe.

A fejemet lehajtva megköszörülöm a torkom. A szavak megfoghatatlanok, amilyenek gyakran szoktak lenni.

– Nézd, tudom, hogy nem akartál látni, de…

– Én akartalak látni! – Megdöbbenek a saját hangomtól, miközben szaggatott nyelések közepette felé fordulok. – Egyszerűen csak azt nem akartam, hogy engem lássanak.

A beismerésem komolysága rögtön ellágyítja, és a szavaimat invitálásnak veszi, hogy közelebb lépjen. Végigfuttatom rajta a tekintetemet, észrevéve, hogy sokkal másabbul néz ki, mint előző este. Egy ismeretlen férfi arcát ábrázoló pólót visel, amit lazán megkötött a karcsú csípőjénél valami gumiszalaggal. Lenszőke haja fel van fogva, az arca már nincs kifestve.

Előző este szűk, mindent megmutató ruhát viselt, amitől csiklandozó érzés keletkezett a gyomrom mélyén.

Rejtélyes.

Valami édes és kellemes illata volt, amit nem tudtam hová tenni. Észreveszem, hogy még mindig olyan illata van, miközben bezárja a köztünk lévő távolságot és leül mellém a lépcsőre, a vállaink kissé összeérnek, mielőtt elhúzódok.

Hosszú ideig ülünk csendben, mindkettőnket megbabonáznak a madarak, ahogy a magokat csipegetik. Néhány másodpercenként kíváncsian felé pillantok, de sosem tartom rajta sokáig a tekintetem.

– Nagyon tehetséges művész vagy – mondja Sydney megtörve a csendet. – Láttam a rajzaidat a falon. Magadtól tanultad?

Lassan bólintok. – Igen.

– Lenyűgöző. Én is művész vagyok… leginkább festek. Vettem néhány órát, amikor fiatalabb voltam, de azt hiszem, a hozzáértés leginkább a gyakorláson és a szenvedélyen múlik.

A pillantása belém fúródik – érzem. Forró és könyörgő. Azt akarja, hogy válaszoljak, hogy a legapróbb betekintést adjam neki a lidérces elmémbe.

– Világos, hogy neked mindkettő megvan – folytatja. – Megkérdezhetem, mit rajzoltál?

Először csak még több falat akarok emelni és kívül tartani őt, ahogy mindenkit kívül tartok. De Sydneynek van valami jelenléte – egy különös, csábító aurája, ami arra késztet, hogy egyik téglát a másik után vegyem ki a helyükről, amíg a fal le nem omlik.

A tenyereimmel a térdeimet szorítom, miközben összerakom a választ. – Egy képregényt. Én alkottam, amikor gyerek voltam – mondom neki, felajánlva egy részt magamból ennek a nőnek, egy részt, amit sosem osztottam meg a cellámon kívül. – Enyhítette a magányt. Szinte, mint egy… barát. – Összeszedve a bátorságom, hogy ránézzek, olyan kifejezést látok az arcán, amit nem tudok meghatározni.

Csodálkozó pillantás, talán, az ösztönös szomorúság maradványaival. Épp mikor azt hiszem, megszólal, Sydney meglep engem, hogy feláll.

– Maradj itt! Rögtön visszajövök – mondja mosolyogva.

Figyelem, ahogy átkocog mindkét udvaron, majd eltűnik a házában. Eltelik néhány perc, mire visszajön hozzám valamit a kezében fogva.

Az arcán még mindig széles mosoly ragyog, amikor kissé kifulladva átnyújtja az ajándékot. – Tessék! Gondoltam, hasznát veheted ezeknek.

Egy vázlatfüzet és egy doboznyi kihegyezett ceruza.

Kiveszem a kinyújtott kezéből a dolgokat, a pulzusom felgyorsul.

Izgalom. Lelkesedés.

Hála.

– Talán jobban működik, mint a fal – teszi hozzá kacsintva.

Élvezem a friss papír érzését, a vadonatúj vászonét, nehéz a kezemben. És élvezem a káprázatos tekintetét is.

Úgy döntök, ez sokkal jobban tetszik, mint amit tegnap láttam.

– Köszönöm – mormogom, a hangom halk és elgondolkodó. – Ez nagyon kedves tőled.

Sydney fölöttem áll, látszólag elégedett a válaszommal. Megigazítja szemüvegét, kissé lehajtja a fejét, mikor azt mondja – Okos vagy! Ezt látom.

Az ölembe teszem a vázlatfüzetet és a ceruzákat, a combjaim a rögtönzött asztal. Az értékelését figyelembe véve bólintok. – Képzett vagyok, igen. Tájékozott.

És az idő nagy részében mégis olyan nehézfejűnek érzem magam. Nem értem a modern technológiát, különösen a kommunikációra használt robotikus eszközöket – ugyanazokat az eszközöket, amikre emlékszem a menekülésemkor, rám szegeződtek a lehúzott ablakon keresztül, videófelvételeket készítettek, amiket később fedeztem fel. Gabe mindig úgy játszik az eszközével, mintha a kedvenc játéka lenne.

– Hogy tanultál? – tűnödik Sydney, miközben összefonja a kezét. – Jártál iskolába?

Egy halom könyv képe villan fel az agyamban. Bradford sok halomnyi fikciós regényt, útmutatót, tankönyvet és kézikönyvet hozott nekem. Csak annyit tettem, hogy tanultam.

Válaszolni készülök, amikor mindkettőnket meglep váratlanul egy ismeretlen betolakodó, aki a gyep széléről fotókat készít. Talpra állva elhátrálok.

– Ó, a fenébe is, nem! – jelenti ki Sydney, a kamerás férfihoz robogva. – Ez magánterület! Nem látjuk itt szívesen!

A szemeim a verandáról követik a jelenetet, ahogy Sydney odasiet a férfihoz, eltakarva engem a szemei elől. Az idegen megpróbálja kikerülni, hogy több képet készítsen.

– Nem hallott engem? Tűnjön el!

– Oliver Lynch! – kiáltja a férfi. – Tudni akarjuk a történetét! Nem bujkálhat örökre!

Érzem, ahogy a tagjaim megmerevednek, a téglafalam pedig gyorsan összeáll. Addig hátrálok, míg a szúnyoghálónak nem ütközöm. A hangjuk távolabbról hallatszódik, ahogy mentálisan visszahúzódok a cellámba, kinyúlok a kilincs felé és megfordulok, hogy beosonjak.

Elbújni.

Nem merek Sydneyre nézni, miközben eltűnök a küszöbön át. Úgy gyűjtöm a tekinteteit, mint kicsi kincseket és biztos vagyok benne, hogy most olyan van rajta, amit inkább nem tartanék meg.

Hat

 

Sydney

 

Fordította: Echo

 

Clementine szégyenkezve sétál be a bejárati ajtómon aznap reggel, kócosnak és bűntudatosnak látszik.

– Töcsköltem a szomszéddal.

Kitaláltam.

A válaszom a mázas fánkkal teli számból érkezik.

– Senki sem mondja már, hogy „töcsköl”.

– Ez komoly Syd! Azóta ismerem a srácot amióta összehasonlítottuk a Super Mariós alsóneműnket a hálószobájában miközben Ren és Stimpy részeket néztünk – nyög fel elkeseredetten. – Most már tudom, hogy néz ki a pénisze. Ez nem oké!

– A pénisze?

Clem haragosan néz rám. – Nem! A helyzet a péniszével kapcsolatban!

– Oké, hagyjuk abba a pénisz emlegetését Gabe-el kapcsolatban. Még túl korán van az ilyen mentális képekhez! – A konyhapultra dobom a félig megevett fánkom és hátradőlve figyelem, ahogy a nővérem járkál előttem. – Úgy értem, jó volt? Megbántad?

Megáll, összeszorítja az ajkát és kerüli a pillantásom.

– Nincs megbánás!

Nos, átkozott legyek!

Megtöltöm levegővel az arcom és lassan kifújom. – Ez tényleg baromi érdekes, nem fogok hazudni!

– Bizarr, tudom!

– Szuper bizarr!

Clem a gyűrött blúzát babrálja, mindkét szeme alatt elkenődött a szempillafesték. Csípőjét a konyhaszigetemnek támasztja és rám néz.

– Ha már furcsaságokról beszélünk, Oliver ismét a verandán ült, amikor szégyenkezve kijöttem. Felébresztettük tegnap éjjel.

– Jézusom Clem! Mintha még jobban traumatizálni kellene, mint ahogy már így is van!

– Elfelejtettem, hogy ott van, oké? Nem mintha látott volna meztelen részeket látott, vagy bármi mást! – szünetet tart, megfontoltan felhúzza az orrát. – Gondolod, hogy látott már korábban is meztelen nőt?

Zavaromban úgy teszek, mintha a konyhában szorgoskodnék, és hátat fordítok a nővéremnek.

– Nem tudom, tesó! Ez nem olyan dolog, amin agyalok.

Hazugságok. Teljes mértékben agyaltam rajta.

– Egyébként veled mi történt? – kérdezi témát váltva. – Úgy tűnik te és Kurt egy sárszörnnyel verekedtetek, és szétrúgta a seggetek.

Lenézek a koszos Kurt Cobain pólómra és vállat vonok.

– Kertészkedés.

– Te házias nő, te!

– Csak ne kérd, hogy főzzek!

A következő fél órát csevegéssel töltjük, narancslevet kortyolgatunk és teljesen megsemmisítjük a fánkos doboz tartalmát.

Clem sóhajtva feláll a székből, felveszi a táskáját az asztalról, és az ajtó felé indul.

– Nos, fel kell vennem Poppyt az elviselhetetlen apjától. Remélem észreveszi az ,,épp most dugtamʼʼ frizurámat! – Megpördül és motyog. – Rohadék!

– Ne aggódj! Aktív szexuális fénnyel ragyogsz!

Összeütjük a könyökünket, kikísérem, majd felmegyek az irodámba, hogy megnézzem az e-mailjeim, Alexis pedig követ.

Bealkonyodik, én pedig sikeresen teljesítettem a feladatot. Nos, leszámítva, hogy lezuhanyoztam, és befaltam egy egész fagyasztott pizzát. Rendben van, mivel amúgy is csak a macskám volt itt, hogy ítélkezzen felettem.

Épp azon mélázok, hogy egy könyvért vagy a vibrátoromért nyúljak, amikor csörömpölést hallok lentről. Megrázom a fejem, és azon tűnődöm, vajon milyen rendetlenséget csinált a macskám. A múlt héten feldöntött egy cserepes növényt, és apró, földes mancsnyomokat hagyott végig a szőnyeggel borított nappalimban. Ó.

Először a könyv mellett döntök, mivel néhány fejezet után elkerülhetetlenül motivált leszek arra, hogy a vibrátorommal töltsem az időt, átnézem a könyvjelzőm és visszadőlök a fejtámlához rakott párnákra. Alexis-re mosolygok, aki labdává gömbölyödött az ágy lábánál.

– Hamarosan ki kell, hogy rúgjalak. Olyan dolgokat fogok tenni, amelyek nem ártatlan cicaszemeknek valók.

Alexis felsóhajt, én pedig elnevetem magam.

Majd megfagy a vérem.

Egyenesen felülök, a szívem kiugrik a kényelmes bezártságból.

A szarba! Francba! Kurvára basszus!

Ha Alexis az ágyamon van, vagy egy szellem van lent, vagy egy erőszaktevő, fejszével hadonászó pszichopata, aki alig várja, hogy kihúzza a beleimet és sálként viselje.

Pontok a drámáért és a kreativitásért.

Keresem a legközelebbi fegyvernek látszó tárgyat, ami nagy eséllyel a vibrátorom, és az ágyam alatt tartott feszület között van, annak ellenére, hogy nem vagyok gyakorló katolikus, amióta rájöttem, hogy a Télapó nem is igazi.

De a keresztet megtartom minden esetre. A pokol sokkal ijesztőbb, mint a szén a harisnyámban.

Kisurranok a hálószobából, nyirkos ujjaimat a feszület köré fonom, majd becsukom magam mögött az ajtót, hogy Alexis biztonságban bent maradjon. Aztán lábujjhegyen leosonok a háromszintesem földszintjére, és próbálok visszaemlékezni a mozdulatokra, amelyeket hét évesen tanultam Taekwondon.

– Miért fogsz egy keresztet?

Megpördülök, és majdnem átszúrom Gabe szívét.

– A francba! – kiáltja és megfogja a csuklóm mielőtt az a mellkasába csapódna. – Jézus Krisztus! Nyugi Buffy!

– Mi a fene, Gabe? – a mellkasom emelkedik, a lábam remeg. – Kiijesztetted a szart is belőlem!

Kirántja a feszületet a kezemből, majd összehúzott szemmel nézi. – Szó szerint Jézus Krisztus. Újból megkérdezem, miért fogsz egy keresztet? Újabb szeánszra készültél, hogy visszahozd Kurt Cobaint a halálból?

– Uh. A fenébe is! – motyogom, próbálva rendezni az idegeim. – Mit keresel a házamban?

– Ne viselkedj ennyire meglepettként! Mindig bejelentés nélkül jelenek meg.

– Nem akkor, amikor épp egy otthoni invázió kellős közepén vagyok!

Az egyik szemöldöke tanácstalanul emelkedik meg.

– Miről beszélsz?

Visszaveszem a keresztet, a kanapéra dobom és a karjaim rázom, mintha próbálnék megtisztulni a libabőrtől. Mély lélegzetvétel követi.

– Zajt hallottam. Azt hittem a macskám döntött fel valamit, de a hálószobában volt velem. Egy maszkos fickó ólálkodik a fikuszom mögött, arra várva, hogy molesztálhasson.

Mindketten a fikuszra nézünk, felsóhajtva, hogy tiszta a levegő.

– Valószínűleg csak én voltam – állapítja meg Gabe. – Paranoiás vagy.

– Próbálj meg egyedül élő nő lenni, miután három hónapig egy zaklatóval volt dolgod!

Feltartja a kezét. – Bocsi! Igazad van! – Gabe odasétál kanapéhoz és lerogy rá, karjait a támlára helyezi. Sötétzöld szemei felém villannak, miközben jobbra dönti a fejét. – Sosem tartottuk meg az Always Sunny maratonunkat.

Megvonva a vállamat, még mindig kiakadva, óvatosan közeledem hozzá. – A lényegében a halálból visszatérő fivéred egy kicsit elterelte a figyelmünket – mondom, majd leülök mellé, és megköszörülöm a torkom. – Ráadásul most nagyon elfoglalt vagy.

Gabe felnyög, majd számolva feltartja három ujját.

– Tudod, megdugni a nővéremet, meg minden.

– És meg is érkeztünk – vonja le a következtetést, és drámaian rám mutat a mutatóujjával.

Kicsusszan egy mosoly, és ingatva a fejem, a mellkasomig húzom a térdem. – Tök mindegy. Rendben vagyok vele. Legalább valaki akciózik.

– Mi történt Miltonnal?

– Miltonnak hívták – válaszolom, mintha… hm. – Ha a szülei annyira utálják őt, akkor esélyem sem volt.

Nevetés tör ki a barátomból, miközben kinyújtja a lábát. – Touché.

– Egyébként sincsenek kapcsolataim. Ismersz – független, kupis, nehezen kezelhető.

– Az a sok szexkönyv, amit olvasol! Túl magasak az elvárásaid.

Elnevetem magam, majd a távirányítóért nyúlok, és bekapcsolom a Netflixet. Gabe-nek igaza van. Lehet, hogy érzéketlen vagyok az igazi férfiakkal szemben. Talán az elvárásaim olyan könyvek lapjai között élnek, amelyekben 25 centis pöcsök, és mágikus nyelvvel rendelkező hősök szerepelnek, ahol grandiózus gesztusokat tesznek, hogy levegyék hősnőiket a lábukról.

Én csak zaklatókat, és egy Milton nevű fickót kapok.

Ó, rendben.

Teljesen menő vagyok a fantáziavilágomban, és egy őrült, macskás nőként fogok meghalni.

 

Felemelkedek az ágyban, nem tudom mi a fene ébresztett fel.

Egy álom? Újabb furcsa zaj?

Gabe úgy tör és jön be, mint egy pszichopata?

Körülnézek a macskám miatt elsötétített szobámban, észreveszem fénylő szemeit, ahogy az ajtóból rám merednek. Felnyávog, amikor meglátom. Lehet, hogy szomjas – Elaludtam Gabe vállán, és elfelejtettem megnézni a vizes edényét mielőtt zombiként felkúsztam a lépcsőn az ágyba.

Alexis újra dorombol, megdörzsölöm a szemem, élesztgetve a motivációt, hogy kimásszak az ágyból, és gondoskodjak a macskámra. Biztos így éreznek a szülők is.

– Oké, oké, jövök. Annyira szűkölködsz!

Még mindig zombi vagyok, miközben lemegyek a lépcsőn, keresztül a nappalin, és be a konyhába. A mosogató feletti lámpa ég, éppen elég megvilágítást adva ahhoz, hogy felfogjam, mit is csinálok. Alexis táljába belenézve észreveszem, hogy tele van vízzel, és még maradt egy kis rágcsálni valója a vacsorából is. Ásítva felmordulok, és az órára pillantok. Valamivel éjfél után van.

Ezek azok a pillanatok, amikor örülök, hogy otthon dolgozom. A fáradt seggem aludni fog holnap.

– Átvertél cicus! Soha nem fogok hinni…

Megtántorodom, amikor megfordulok, a tekintetem pedig a kedvenc vázámra esik, amely a földön hever, valahogy lelökték az asztalról. A víz szinte teljesen elpárolgott, a tavaszi csokor szétszóródott a cserepeken.

A félelem szúrása visszatér – a rettegés ismerős fullánkja.

A kelleténél tovább bámulom a lehullott virágokat, próbálom megérteni a rendetlenséget. Lefagytam. Feldolgozás. Alexis a szobámban volt, amikor felébredtem, szóval ez nem csak úgy megtörtént. És a virágok tökéletesen a helyükön voltak, függőleges helyzetben, amikor korábban ma este feljöttem az emeltre olvasni.

Ez volt a csörömpölés.

Ez volt a kicseszett csörömpölés, és tudom, hogy Gabe említette volna, ha ő lett volna a tettes.

Lehunyom a szemem, nagyot nyelek, miközben próbálok dönteni a következő lépésemről. Azt hiszem, fel kell hívnom a rendőrséget. Nem érzem magam biztonságban. Úgy érzem, figyelnek. Fenyegetve érzem magam.

Remegő lábakkal sietek a lépcsőhöz, amikor rájövök, hogy az irodámban felejtettem a mobilomat, amikor korábban az e-maileket ellenőriztem, a szívverésem heves ütéseket mér a szegycsontomra. A szám pamuttá válik, ahogy éles, szaggatott lélegzetet veszek.

Ezek a lélegzetvételek teljesen elhalkulnak, amikor felérek a lépcső tetejére és befordulok az irodámhoz vezető kis sarkon, majd kinyitom az ajtót. Lábam a padlóba gyökerezik, a gyomrom a torkomban, a szemem kidülled, amikor egy feketébe öltözött férfi fordul szembe velem. A számítógépemet tartja a kesztyűs kezében, kilétét símaszk rejti. A betolakodó majdnem olyan ledöbbentnek tűnik, hogy engem lát, ahogy én is, hogy őt látom.

Mi a fasz?

Egy pillanatra teljesen a padlóba gyökeredzik a lábam, a testem elzsibbad, és nem akar megmozdulni, mintha valami láthatatlan erő sújtott volna le rá. Az ismeretlen alak leteszi a laptopom és óvatosan közelít felém, tenyerét felfelé tartja, és előre néz, néma kérésként, hogy maradjak nyugodt és csendes. De ilyenkor eluralkodnak rajtam az ösztöneim, és kicseszettül menekülök. Megpördülök és a lépcső felé tartok, majdnem megbotlok, ahogy egyszerre két lépcsőfokon ugrok le, közben a kijáratot nézve. Az édes menekülés az ajtófélfa másik oldalán van.

Csakhogy nem érek a bejárati ajtóig, mivel érzem őt magam mögött, ami miatt a bőröm táncra perdül a rémülettől, és egy sikoly tör fel ajkaimról, mielőtt eszembe jutna a kilincshez nyúlni. Két kar szorosan a derekam köré feszül, egyből felemel. Az egyik kar felfelé csúszik, a bőrrel borított kéz a számra tapad, amivel sikeresen csapdába ejti a sikolyomat. Csak halk, tompa hangot tudok hallatni, amikor is az idegen megfordít, és visszamegy a lépcsőhöz.

A büdös francba!

Ez nem történhet meg!

Sikertelen rúgásokkal kapálódzok a lábammal, körmeim a számhoz tapadt kezet karmolják. Olyan erősen szorítja az állkapcsomat, hogy alig kapok levegőt. Ahogy visz felfelé a lépcsőn, az egyik kezemmel megragadom a korlátot, a drága életemért kapaszkodva, próbálom megakadályozni, hogy becipeljenek a hálószobába, és brutálisan megerőszakoljanak. Biztosan ez fog történni.

A szorításom meglepően erős, átszövi az adrenalin, és a férfi csak egy pillanatra engedi el a szám, hogy elrántson a korláttól. Ismét felsikoltok, majd kihasználva az ideiglenes figyelemterelést, ágyékon rúgom a seggfejet. Vicsorogva tántorodik hátra, én pedig kiszabadulok, felrohanok a lépcsőn, hogy bezárkózzam a hálószobába, míg kitalálok egy menekülési tervet. A mobilom az irodában van, de azon a szobán nincs zár és nem lesz időm, hogy magamhoz vegyem előbb.

A francba!

A férfi még azelőtt elkapja a bokám, mielőtt felérnék a lépcső tetejére, és arccal előre zuhanok, az állam a lépcső széléhez csapódik, amitől a fogaim az alsó ajkamba mélyednek. Vér szivárog a sebből, a réz ízű folyadék megtölti a számat, miközben érzem, hogy ismét felemelnek.

Hátra lendítem a fejemet, eltalálva az állkapcsát. A reccsenés hangja belém hasít, de nem érdekel, hogy olyan érzésem van, mintha agyrázkódást kaptam volna, mivel elenged.

Karma, a kurva anyád!

Ezúttal sikerül elmenekülnöm, amilyen gyorsan csak tudok, beszaladok a hálószobába, és már eldöntöttem, hogy több, mint hajlandó vagyok kiugrani az ablakon a biztonságba. Inkább eltöröm az összes csontot a testemben, minthogy megerőszakoljon és megkínozzon az a beteg fasz.

Belépek a hálószobám ajtaján, a vér lecsorog az államon és beszennyezi a felsőmet. A fickó már ott van, amikor megfordulok, hogy becsukjam az ajtót. Kibaszottul ott van már, nyomja visszafelé a fát, próbál behatolni.

És persze, hogy ezt csinálja, természetesen. Természetesen!

– Nem! – kiabálom, hanyatt esve a rám csapódó ajtó súlyától.

A férfi tetőtől talpig fekete ruhában van, az arcát símaszk rejti. Csak gombszemei látszanak ki és alig tudom kivenni őket a sötétben. Az öklébe szorít egy maréknyi hajamat, és felhúz, az ágyra dob, mintha semmi súlyom nem lenne. A testem a matracra zuhan, ő pedig azonnal rám mászik, leszorítja a csuklóimat, miközben térdével az alsótestemet szegezi az ágyhoz.

Az arcomba vicsorog. – Te kis kurva! Mégis a nehezebb úton kellett ezt megtenned!

Egy sikoly szeli át a torkom, amire válaszul keményen az arcomba csap, éles sajgást hagyva az arcomon.

– Ki a fene vagy te? Mit akarsz? – sziszegek, könnybe lábadt szemekkel.

– Válaszokat!

Vergődöm alatta, a testem kicsavarodik és vonaglik, próbálva kiszabadítani az egyik végtagom. Közelebb hajol az arcomba, az orrunk szinte összeér, így oldalra fordítom a fejem, és próbálom visszatartani a zokogást. A hangja halk és karcos, valószínűleg próbálja leplezni, és a lehelete furcsa illatú… mint az eukaliptusz.

Az idegen a fülembe morog, miközben folytatom a harcot. – Mondd el, hogy ő mit…

A férfi szavai elakadnak, amikor érzem, hogy a súlya egy váratlan erőtől leszáll rólam. Egy pillanatra összezavarodok, az ágyban ragadva a növekvő rémülettől és hitetlenkedéstől. De azért mégis felemelkedem, hogy rájöjjek, mi a fasz is történt most.

Elakad a lélegzetem, amikor Oliver Lynch-et látom magam előtt, ahogy a támadómat a földre dobja, és teljesen kiakadva, ütéseket soroz a férfi arcába.

Ó. Édes. Istenem!

Nem tudom mit is csináljak, hiszen a telefonom nincs elérhető közelségben, ezért az ablakhoz szaladok és kinyitom, majd segítségért kiáltok az éjszakába. Csak három sikoly kell ahhoz, hogy Lorna Gibson kidugja a fejét a bejárati ajtaján. Kétségbeesetten kiabálom.

– Hívja a 911-t!

Útközben megragadom a lámpámat, kirántom a vezetéket a falból, miközben visszaszáguldok a dulakodás felé, és amikor megközelítem őket a két férfi fölé tartom. Lefelé csapok vele, amikor a támadó előnyhöz jut.

Csakhogy, amikor másodjára teszem, Oliver mindkettejüket megfordítja, és ő kerül felülre.

A lámpa a koponyájába csapódik

A francba!

Oliver fájdalmas üvöltéssel, a tarkóját szorítva az oldalára esik, miközben a maszkos férfi feltápászkodik és elmenekül.

Kirohan a hálószobámból, mint egy kibaszott gyáva.

– Bassza meg! Kibaszottul-kurvára! Nagyon sajnálom! – Oliver mellett vagyok, leguggolok mellé, kinyújtom a kezem, hogy megérintsem a fejsérülését.

Meglepődök, amikor Oliver felugrik és megragad, majd a csuklómnál fogva a földhöz szorít. Arca fölöttem lebeg, engem figyel. Sötét van, de látom, ahogy vonásai a vak dühből döbbenetté, majd elszörnyedéssé változnak, amikor leesik neki, hogy én nem a rosszfiú vagyok. Meglazul a szorítása a karomon, szemei végigfutnak az arcomon megbizonyosodva róla, hogy valóban én vagyok.

Oliver nem áll fel azonnal. Összevont szemöldökkel hajol fölém, mellkasunk és ágyékunk egymáshoz préselődik, miközben mindketten nehezen, zihálva lélegzünk. Szemünk csukva van, testünk remeg a harctól, érzelmek áradata tör a felszínre.

A pillanatot rendőrségi szirénák szakítják meg, és Oliver megrázza a fejét, gyorsan elenged, mintha a karjaim lángolnának. Leforrázva felugrik, mellettem landol, és addig iszkol hátrafelé, amíg jókora távolság nem alakul ki közöttünk. Felülök, még mindig nehezen lélegzem, még mindig a gyötrelem, a félelem és a zavarodottság zűrzavarában vagyok.

Éppen most támadtak meg. Megerőszakolhattak volna. Vérrel vagyok borítva a felszakadt ajkamból kifolyó vértől, és már érzem, hogy egy zúzódás kezd kialakulni az állkapcsomon.

És Oliver Lynch megmentett. A férfi, aki még csak meg sem tud érinteni egy másik embert, gondolkodás nélkül legyőzte a támadómat.

– Megmentetted az életem.

A szavaim érdes suttogás, a hangom elrekedt a sikolyoktól.

Egymással szemben ülünk a hálószobám padlóján, a sötétség leple alatt bámuljuk egymást, hallgatjuk, ahogy a szirénák egyre közelednek.

Oliver olyan halkan válaszol, hogy szinte nem is hallom.

– Mindig megmentelek.