29.-30. Fejezet

 

Huszonkilenc

 

Oliver

 

Fordította: Miss Hell

 

Furcsa dolog dörömböléssel a fejemben ébredni, és azt is képtelen vagyok felidézni, hogy egyáltalán lefeküdtem volna.

Emlékszem, hogy a zuhany alatt voltam.

Furcsa zaj hallatszott – valamiféle csattanás.

Sydney megsérült?

Boxeralsót és tiszta pólót húztam, a hajamat a törölközővel szárítottam, miközben a zaj nyomába eredtem.

És aztán... sötétség.

Nyögve felemelem a fejem, és észreveszem, hogy valami ragacsos folyadék borítja a nyelvemet, amikor megnedvesítem az ajkaimat – valami fanyar és fémes, mint a rézpénz.

Vér?

A halántékomban lüktető tompa fájdalomba egy zaj szúr, amitől megrebben a szemem, és az apró mozdulat majdnem megbénít a fájdalomtól.

Sydney?

Azt hiszem, hallom, hogy engem hív, de a hangja tompa és távoli. Ösztönösen próbálom megmozdítani a karomat, de a csuklómba mélyedő bilincsek akadályozzák, hogy elérjem őt.

Kötél?

– Syd... – A neve kínkeserves zihálásként hagyja el a számat, alig érthetően, miközben szétfröcskölöm a még mindig csöpögő folyadékot a számból. Egészen biztosan vér, és ennek közvetlen összefüggésben kell állnia a halántéklebenyemben lüktető érzéssel. Édes Istenem, mi történt? Újra megrántom a kezem, és határozott ellenállásba ütközöm, miközben a szemhéjaim végre teljesen kinyílnak.

Egy kézifegyver elmosódott csöve fogad, mindössze két centire az arcomtól.

– Isten hozott újra itthon – mondja a fegyvert tartó férfi, akinek hangját és képét még mindig árnyék fedi, miközben a valóság lassan kezd megszilárdulni. – Megint.

– Sydney!

Ő az elsődleges gondom.

A fájdalom végigsugárzik rajtam, a hajam tövétől egészen az összekötözött lábamig, de sikerül jobbra fordítanom a fejemet, és felfedezem a mellettem fekvő Sydney-t, akinek a kezei a háta mögé vannak kötve az ágyrácshoz. A száját egy Nirvana-kendő takarja el, a szempillafesték csíkokban folyik le a cseresznyepiros arcán, a torkában a sikoltozó hangot elfojtja a szövet.

A szobájában vagyunk, az ágykerethez kötözve.

A testem ösztönösen reagál, és feszegetem a csuklóm és bokám köré szorosan tekeredő durva zsinórt, a lábam rúg, a felsőtestem nyögve küszködik a fejtámlához.

– Ne bántsd magad, Oliver!

A támadó felé fordítom a fejem, a hangja és a vonásai végre valami ismerőssé állnak össze. A maszk feloldódik, az arcnak szánt árnyékos folt egy olyan férfivá bomlik, akiben bíztam.

Az Arctalan Ember lelepleződött.

– Travis – suttogom rekedten. A szám nincs felpeckelve, és biztos vagyok benne, hogy ez azért van, mert a szemem közé célzott duplacsövű revolver célja, hogy csendben tartson. – Mi ez?

Travis hosszan tartó bosszús sóhajt ad ki, miközben leül a lábaim mellé a matrac szélére.

– Ez – ismétli meg, és a karjával az általa teremtett káosz felé int –, ez az, amit én szeretek elvarratlan szálaknak hívni.

A vérrel megtelt számból balra kiköpöm a vért, a belsőm ugyanúgy összecsomósodik, mint a végtagjaim, és kemény tekintete rám szegeződik, miközben biztos kézzel tartja a fegyvert. A zavarodottságot elárultság fokozza, de mindezeket felülírja a szívszorító aggodalom, amit a mellettem tehetetlenül fekvő nőért érzek, akit szeretek.

Sydney vonaglik a helyén, egész teste remeg a könnyektől és a rémülettől, miközben sikertelenül próbál menekülni. – Kiszabadítom magunkat ebből – mondom neki, miközben elkapom a tekintetét. A csillogó szikrák, amelyeket általában visszatükröződni látok, hamuvá porladtak. – Megmentelek! Mindig megmentelek!

Hideg fém érinti az állam, visszaterelve a figyelmemet a pasasra. Szórakozó nevetés követi, miközben Travis a fegyver csövével az állkapcsomra koppint.

– Á, igen – mondja könnyedén, vigyorogva. – A képregényeid. Mindig is nagyon élénk fantáziád volt, Oliver!

– Kérlek, ne bántsd őt! – könyörgöm, és rángatom a köteleket. – Istenem, kérlek, engedd el!

– Tiszteletben tartom a nemes kérést, de attól tartok, vissza kell utasítanom.

Védelmező dühhullám fut át rajtam, ami az ajkaim közül kiszakadó vad morgásban csúcsosodik ki. Megpróbálok nekirontani, de Travis megfordítja a kezében lévő fegyvert, így a markolatnak ütközik az állkapcsom, és vér fröccsen az ágyneműre.

Sydney újabb elfojtott sikolyokban tör ki, az ágy hevesen remeg a próbálkozásai alatt. A nevemet kiabálja a szájába gyűrt kendőn keresztül, és Istenem, semmit sem akarok jobban, mint elfojtani a félelmét, enyhíteni a fájdalmát, és megpuszilni a járomcsontján csillogó könnyfoltokat.

Travis feláll az ágyról, a fegyvert még mindig rám szegezi.

– Biztosíthatlak, hogy nem ilyen ünneplésre gondoltam, amikor ma reggel felébredtem – mondja elnyújtva, felemelve egyik kezét látszatvédekezésképpen. – Valójában azt reméltem, hogy egyáltalán nem jutunk idáig.

– Miről van szó? Miért támadtál ránk? – követelem összeszorított fogakkal, a mellkasom felemelkedik.

Fáradt sóhaja felénk rebben, miközben megvakarja a fejét a fegyverrel.

– Nem kellene itt lenned, Oliver – feleli Travis. – És bárcsak visszahozhatnám azt a gyáva szemétládát az életbe, csak hogy újra szétverhessem az agyát, amiért itt hagyott ezzel a mocsokkal!

– Bradfordot.

– Igen, Bradfordot. Ray Ford, az az ember, akire ostoba módon rábíztam a problémámat.

Teljesen összezavarodva megrázom a fejemet.

– Nem értem!

– Gondolom, nem – mondja kelletlen kuncogással – Képzeld el a meglepetésemet, amikor a fiam tájékoztat, hogy az emlékeid kitörölték. Átkozottul biztosra vettem, hogy a kis barátnődnek el fogod elárulni a titkaimat arról, amit aznap láttál. Azt hittem, nekem végem. A pokolba is, még a bőröndjeimet is összepakoltam, készen álltam, hogy Belize-ben újrakezdjem egy nagyszerű, új álnév alatt.

Travis odalép hozzám, és a fegyver csövét a fejem oldalához nyomja. Megvető szisszenéssel rándulok össze.

– Megtámadtad őt!

Közönyösen megvonja a vállát, mielőtt visszahúzódik, és egy rágógumit rágcsál.

– Nem állt szándékomban. Amikor csak lehet, kerülöm, hogy bemocskoljam a kezem, de biztosnak kellett lennem abban, hogy nem tud semmit, mielőtt felforgatom az életemet!

– Szóval úgy döntöttél, hogy kivered belőle a válaszokat?

Travis nyugodtan és összeszedetten járkál a hálószobában. – Csak azért voltam ott, hogy bepoloskázzam a számítógépét – épp egy lehallgató készülék telepítésénél tartottam, amikor muszáj volt oda dugnia az orrát, ahová nem tartozik. Kényszerített, ahogy most is teszi!

– Istenem, hallod te magadat? – köptem ki, de a durva szavai rettegést keltettek a gyomromban. – Egyetlen titok vagy indiszkréció sem ér ennyit!

– Annyira naiv vagy, fiam – csipkelődik.

– Nem vagyok a fiad! – A tirádáját elnyelve a darabkák kezdenek a helyükre kerülni, és bármennyire is intelligensnek tartom magam, nem hiszem el, hogy soha nem vettem észre egyetlen jelet sem. – Gabe mondta, hogy mostanában több időt töltesz vele. Engem figyeltél, és a saját fiadat használtad információszerzésre.

Az ő gúnyos kacsintása a válaszom.

– Azért akartad, hogy veled éljek, hogy szemmel tarthass... hogy a te kezed alatt legyek, és hogy figyelemmel kísérhesd a memória-visszatérésemet.

Travis rekedt kuncogással válaszol, megerősítve a gyanúmat. És amikor visszaindul felém, ösztönösen reagálok, átvetem összekötözött lábaimat az ágy szélén, és belerúgok az éjjeliszekrénybe, és figyelem, ahogy az a térdébe csapódik. Sajnos, ez nem sokat segít abban, hogy megsérüljön – csupán eléggé lelassítja ahhoz, hogy újabb dühhullámot szítson ellenem. Miközben az ágyról lelóg az alsó felem, Travis rám ront, és olyan erővel döfi a fegyvert a hasamba, hogy elkerülhetetlen a véraláfutás. Sydney tompa kiáltásai összefonódnak Travis szavaival:

– Mindig is bajkeverő voltál!

 

– Te egy bajkeverő vagy, Oliver!

 

Emlékképek villannak fel, fellobbantva az idegsejtjeimet.

 

– Az én csapatomban vagy, Clementine.

 

Villanás.

 

– Nagyon sokáig tart, amíg elrejtik a zászlót.

– Talán kémkedni kéne utánuk. Én itt maradok a mackómmal.

 

Összeszorítom a szemem, elvakít és elborít a roham.

 

Lábujjhegyen megkerülöm a házat, követve a mostohaapám hangját. Egy kerti lugas mögött rejtőznek.

– Semmi baj, kicsi lány! Nem foglak bántani!

Clementine szomorú és ijedt hangon válaszol.

– Furcsa érzés. Az anyukámat akarom!

– Pszt, tudod, hogy erről nem beszélhetünk senkinek! Ugye tudod? Az nagyon, nagyon rossz lenne.

– Tudom.

A rövidnadrágja le van húzva a bokájáig. A férfi rossz helyeken nyúl hozzá.

– Szép munka, kicsi lány! Ezt szeretem hallani!

 

Több villanás. Több fény. Több hang. Még több horror.

 

Travis észrevesz engem Clementine válla fölött.

A tekintete – ó, nem, ó, nem, ó, nem.

Nagy bajban vagyok. Elfutok.

 

Villanás.

 

A konyhában vagyok, hisztérikusan, és anyám nagyon aggódik értem.

– Félek! – kiáltom.

Sírok, sikítok, őrjöngök.

Annyira dühös rám. Meg fog büntetni. Hosszú, hosszú ideig nem fogok tudni Sydney-vel játszani. Talán hetekig.

– Édesem, mondd el, mi a baj! Mondd el, mi történt!

Az anyám.

Próbál megvigasztalni.

És akkor ott van mögöttem, a keze a vállamra szorul, és olyan erősen szorítja, hogy megfagynak a szavak a torkomban.

– Te egy bajkeverő vagy, Oliver! – mondja megrovó hangon az anyámnak. – Rájöttem, hogy Oliver csal a zászlófogás játékunk közben. Ő jobban tudja.

– Ó, édesem, tudod, hogy ez elveszi a játék élvezetét.

– Ez elfogadhatatlan – mondja Travis, és erősen a remegő vállamra szorítja a markát.

Hazudik. Azt akarja, hogy én is hazudjak. Talán nem kapok büntetést, ha hazudok.

– Sajnálom! Nem teszem meg még egyszer!

 

Még egy villanás, és már a hálószobámban vagyok.

 

Érzem, hogy ott áll az árnyékban, és fölém magasodik, miközben a sötétben világító csillagokat bámulom a mennyezetemen.

Travis halálos parancsot suttog a fülembe: – Ha valaha is elmondod valakinek, amit ma láttál, örökre elküldöm Sydney-t, és soha többé nem látod őt! Megértetted!?

Nem, nem, nem, nem!

Őt ne! Sydet ne!

Bólintok, könnyek csordulnak ki a szememből.

– Értem.

 

Villanás.

 

Meglátott engem. Látott engem. Látott engem.

De sosem mondhatom el...

 

Szemeim felpattannak, lélegzetem szaggatott és egyenetlen, ahogy az elmúlt két évtized egy émelyítő csúcsponton tetőzik. Travis centiméterekre van az arcomtól, bosszús ajkára mosoly görbül. Verejték keveredik a vérrel, ahogy a nyelvemmel végigsimítok a felső ajkamon. – Soha nem mondtam volna el senkinek – mondom neki, és ez igaz... igaz.

Tudta, hogy Sydney a gyenge pontom.

Még mindig az.

Megrándul a szeme. – Nem kockáztathattam! Az életemet, a jövőmet, mindent, amit felépítettem magamnak, kiolthatta volna egy nagyszájú kölyök – mondja könnyelműen. – Ne becsüld alá a helyzeted súlyosságát, Oliver! Nincs olyan, amit ne tennék meg azért, hogy ne kerüljek börtönbe – sem akkor, sem most! Teljesen tisztában vagyok vele, mi történne velem ott!

– Te egy szörnyeteg vagy!

– Inkább önfenntartó vagyok – ellenkezik.

Morgok rá, mélyen morajlik a torkomból, benzinnel és fehéren izzó dühvel fűszerezve. – Ő még csak egy gyerek volt! Tönkretetted őt!

Travis megvonja a vállát, mintha ez a világ leghétköznapibb dolga lenne. – Hidd el, fontolgattam, hogy tőle is megszabadulok, de nem vagyok hülye! Két gyerek tűnik el egyszerre, akik közvetlenül egymás szomszédságában? Nem kockáztathattam a suttogást és a gyanút. A gyanú kérdésekkel, áskálódással és piszkálódással jár – undorító – mondja, a hangja közönyös. – Különben is, Clementine volt a kedvenc játékom. Jól kiképeztem, és tudtam, hogy soha senkinek sem fog egy szót sem szólni róla.

– Beteg vagy! – fakadok ki.

Egy gonosz vigyor néz vissza rám. – Túlélő vagyok, és bármit megteszek, hogy megvédjem magam! – Travis kiegyenesedik, elveszi a fegyvert az oldalamtól, és a kék farmerja szegélyébe gyömöszöli. Hideg, szürke szemei köztem és Sydney között cikáznak, mielőtt ismét járkálni kezd a szobában. – A legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem, hogy bíztam abban a szemétládában, Earlben, amikor azt mondta, hogy a dolog el van intézve. Ford biztos lefizette őt. Hülyeség! – Aztán előkap egy öngyújtót az első zsebéből, és addig pöccintgeti a kis kereket, amíg a láng életre nem kel. – De nem követem el kétszer ugyanazt a hibát! Ezúttal azt tervezem, hogy a saját szememmel nézem végig, ahogy elégsz.

A célzása egyikünk figyelmét sem kerüli el, és én Sydney-re nézek, a szememben bocsánatkérés, szeretet, bűntudat és annyi minden, ami még nem történt meg. Az álmaink hamarosan csak hamu és pusztulás lesznek, eltemetve Travis Wellington titkaival együtt.

Travis odasétál az ablakhoz, és az orra alatt motyogva folytatja a fémkerék pörgetését.

– Nincsenek szemtanúk, nincsenek ujjlenyomatok, nincs indíték...

A szavai elhalványulnak, miközben Sydney-re koncentrálok.

Könnyei keményen és gyorsan ömlenek, a szájpecek anyagába ivódnak, szemei az enyémre szegeződnek. Sydney egy picit hátrahajtja a fejét, én pedig a csuklójára terelem a tekintetem, miközben Travis szórakozottan magyarázza magának a szoba túlsó végében a tervét.

Egy kiálló szilánkon dörzsöli a kötelet, a szálak elpattannak, a bilincsei meglazulnak. Elakad a lélegzetem, ahogy a szemei a kétségbeesett reménytől táncolnak, miközben néma őrjöngéssel dolgozik a köteleken.

Sydney mesélte, hogy Alexis az elmúlt hetekben az ágyrácsot karmolta – az ő bosszantó rosszalkodása lehet, hogy most az egyetlen esélyünk, hogy élve kijussunk innen.

Travis még mindig el van foglalva, hogy végigjárja a temetkezési helyünket, körbejárja a szobát, egyik végéből a másikba lépked. Egy vidám dallamot kezd dúdolni, a fájdalmas halálunk kilátása aligha zavarja meg.

Gonosz. Travis Wellington tiszta gonosz.

És abban a pillanatban rájöttem, hogy Bradford nem azért vitt el, mert a fiára emlékeztettem.

Megkímélt, mert a fiára emlékeztettem.

Bradford tudta, hogy Travis semmitől sem riadna vissza, hogy biztonságban tartsa a titkait – az életem mindig veszélyben lesz, örökké veszélyben leszek, hacsak nem maradok rejtve... hacsak nem én magam leszek a titok.

De nincs időm elgondolkodni ezen a felfedezésen, mert Travis visszasétál mellém, és mielőtt odaérne hozzám, egy apró csattanást hallok a jobb oldalamon, egyik szál elpattan.

Ez úgy hangzik, mint a remény.

Ez úgy hangzik, mint egy harci esély.

Köszönöm, Alexis! Csodálatos segéd vagy!

Egyenesen előre szegezem a tekintetem, hogy ne áruljam el magunkat, érzelmekkel teli levegőt veszek, ahogy közeledik felém.

– Nem kell ezt tenned! – próbálok hiábavalóan érvelni. – Eléggé megijesztettél minket – egy szót sem szólunk erről senkinek!

– Elvarratlan szálak, Oliver! – fújja. – Nem szeretem őket!

– Kérlek...

– Mi van, nincsenek szuperképességeid vagy ilyesmi? – gúnyolódik Travis, majd átmászik rajtam az ágyon, átkarolja a derekamat, miközben egy második tekercs kötelet fűz a csuklómhoz, és szorosabban rögzít az ágyrácshoz. A perifériámon halvány mozgást érzek, de Travis nem veszi észre. – Fekete Lótusz, igaz? Ijesztő.... – Felnevet. – Nem a bajba jutott kislányt kéne megmentened?

Nyelek. – Rájöttem, hogy Sydney nem az a kislány, akit mindig is elképzeltem.

Sydney megdermed, amikor Travis gúnyos pillantást vet rá. – Ebben egyetértek veled! Ez a lány egy igazi tűzijáték!

– Igen... és nem vagyok szuperképességek nélkül, Travis. – Visszavonva a figyelmét rám, a térdeimet az ágyékához rántom, amitől ő egy fájdalommal teli üvöltéssel rám rogy.

– Te hülye szemétláda! – ugatja a fogait összeszorítva. Hosszú ujjai a torkom köré csúsznak, akadályozva a levegőáramlást. – Mi a szupererőd, Oliver? Hm? Hacsak nem az, hogy varázslatos módon kiszabadulsz ebből a kötélből, akkor azt mondanám, hogy most elég nagy szarban vagy.

– Én eléggé... – Köhögés. – ...jó vagyok... – Zihálás. – ...a jövő megjóslásában.

Travis lazít a szorításán, fellángol a kíváncsisága. – És pontosan mit jósolsz, mi fog történni, azon kívül, hogy a tűzoltóság napfelkeltekor a hamvaidat fogja vizsgálni?

Arckifejezésem továbbra is sztoikus, tekintetem az övére szegeződik. – Azt jósolom, hogy mindjárt fejbe vágnak egy asztali lámpával.

Zavarodottság ráncolja a homlokát egy rövid másodpercre, mielőtt a szemeiben felvillan a felismerés.

De már túl késő.

Csatt!

Sydney tarkón csapja a lámpával, és ezúttal kifogástalanul céloz. Azt hiszem, még saját magát is meglepi, miközben megdermedve, leesett állal, döbbent csendben figyeli, ahogy Travis leesik az ágyról, és eszméletlenül a földre zuhan. Felém pillant, miközben letérdel mellém a matracon.

– Basszus!

A körülmények ellenére mosoly húzódik az ajkaimra, amikor összeakad a tekintetünk.

– Teher lenne eloldozni engem?

Elhessegeti a kábultságot, félredobja a lámpát, és akcióba lendül. – Basszus, bocsánat!

Sydney felkapaszkodik rám, kezei remegnek, ahogy megpróbálja kioldani a köteleket. Arcunk közel van egymáshoz, meleg lehelete az arcomon a legnagyobb vigasz, amit valaha ismertem. Ez a lélegzet apró, hitetlenkedő zihálássá változik, miközben a könnyei a bőrömre hullanak, a teste pedig remeg fölöttem.

– Próbálom... Istenem, ez olyan szoros... – dadogja, és időnként Travis mozdulatlan testére pillant.

– Csak hívd a rendőrséget, Syd! Nem sokáig lesz kiütve.

Ujjai tovább dolgoznak. – Elvette a telefonjainkat.

– Menj segítségért! – erősködöm. – Fuss a szomszédba, és hozd ide a testvéremet! Ne aggódj miattam!

Sydney szeme felpattan, az enyémbe néz, de figyelmen kívül hagyja a kérést, és tovább babrál a kötelekkel.

– Nem megyek el, hacsak nem jössz velem!

– Ez abszurd...

A szavaim félbeszakadnak, amikor Travis büntető morgással a matracra taszítja Sydney-t. A lány sikolya is elhallgat, amikor a pasas keze a szájára szorul.

– Te egy petárda vagy, Syd! – sziszegi, szavai mérgező hulladékként csapódnak a levegőbe, miközben én továbbra is küzdök a kötelékeimmel. – A petárdákat arra tervezték, hogy lángba boruljanak.

Travis legurul Syddel együtt az ágyról, én pedig elkezdek segítségért kiabálni, minden bennem lévő erővel húzom és rángatom magam, kétségbeesetten, émelyegve és megkövülten Sydney-t szólítgatom. Zihálva, morgolódva és botladozva talpra állnak, és Sydney komódjának ütköznek, ahol a gyertyái vannak egy párkányon. Egyik égő gyertya felborul, amikor Travis visszadobja Sydney-t a földre, és felmászik rá.

És akkor látom, nézem, mint egy lassított felvételként –, ahogy egy kis narancssárga szikra életre kel a hálószoba sarkában, megtapad Sydney függönyén, és mandarinszínű tragédiává virágzik.

A gyertyája belekapott az anyagba.

Ó, ne!

Nem, nem, nem, nem!

Egyetlen lehetetlen percre minden elhalványulni látszik.

Ez csak egy perc, de ez egy erőteljes perc. Egy életet megváltoztató perc – akárcsak az a perc, amikor tehetetlenül, megkötözve ültem egy idegen jármű hátsó ülésén, bámultam a tűzijátékot az ablakon kívül, és azon tűnődtem, vajon Sydney is nézi-e azokat. Abban a percben tudtam, hogy minden megváltozik. Az életnek, ahogy én ismertem, vége volt... és ő rettenetesen hiányzott.

Ugyanez a szívszorító szétesés érzése vájja belém a karmait.

Miközben a lángok pislákolnak és egyre magasabbra kúsznak, a pokoli tűz azzal fenyeget, hogy felégeti az általam újjáépített életet, behunyom a szemem és kívánok valamit. Kérem a tűzijátékot, minden hullócsillagot, születésnapi gyertyát és pitypangmagot. Teljes szívemből kérem az égben lakó férfit, minden egyes potyogó könnycseppel...

 

– Egy pillanat, mindjárt kész! – szól Sydney, véglegesítve kívánságát. Rám mosolyog, miközben összepakolja a táskáját, és a válla fölött átpillant. – Most mennem kell!

– Igen... – motyogom a csalódottságomon keresztül. – Mit kívántál?

Sydney babakék szemei fényesebben csillognak, mint az égbolt összes csillaga. – Minket.

Mielőtt tovább faggathatnám, máris lefelé ugrál a dombon.

– Oké, jövök – mondja Travisnek, aki lent várakozik.

Syd egy utolsó intéssel búcsúzik tőlem. – Szia, Oliver!

Visszaintegetek, miközben egy tűzijáték felrobban felettem. – Szia, Syd! Holnap találkozunk!

 

Kívánom a holnapot és az azutáni holnapot.

Kívánom az összes holnapot... vele.

 

 

Sidney

 

Ujjai a nyakam köré fonódnak, alsótestével úgy nyom a szőnyegbe, mintha egy rongybaba lennék. A csuklóm megsérült és vérfoltos a kötéltől, a szememben csillagok villannak, ahogy fogy az oxigénem, és a torkom ég a szájpecken keresztüli sikoltozástól.

Várjunk csak!

Égés.

A bőröm felmelegszik egy hőhullámtól, éppen akkor, amikor Travis lazít a szorításán, és a figyelmét a vállam fölött a szoba másik végére irányítja. Ekkor megérzem a füst szagát, és csak Oliverre tudok gondolni.

Még mindig döntetlen.

Kibaszottul csapdába esett.

Fuldokolva a zokogástól nézem, ahogy Travis arcán konfliktus látszik, miközben eldönti, hogy meneküljön-e, vagy befejezze, amit elkezdett. Önjelölt túlélő, de utálja az elvarratlan szálakat is.

Vajon itt marad, hogy megöljön, kockáztatva ezzel az életét? Vagy elmenekül, esélyt adva nekünk, hogy megússzuk és kiadjuk a titkait?

Ujjai erősebben szorulnak a nyelőcsövem köré, szemei gyűlölködve szűkülnek össze rám, és azt hiszem, elhatározta, hogy megöl. Karmolászom a karját, körmeim feltépik az aljas húsát, és vért fakasztanak, ő mégsem tántorodik el. Nem hátrál meg, nem enged a szorításából.

Vége.

De amint ez a gondolat megfordul a fejemben, megkönnyebbülök.

Tudok lélegezni.

És amikor azt hiszem meggondolta magát, úgy döntött, hogy biztosra megy, és elmenekül, de nem... rám dől, és elájul.

Majdnem magam is elveszítem az eszméletemet, amikor meglátom Lorna Gibsont felettem állni, aki nemes fegyverként emeli magasra botját.

Kibaszottul kizárt!

– Soha ne becsüld alá a kíváncsi szomszédot! – nyilvánítja ki, és felém nyújtja a kezét. – A rendőrség már úton van.

Ellököm magamtól Travist, mint egy szemétdarabot, és megfogom a nő kinyújtott tenyerét, felállok. Rövid szusszanásom gyorsan elszáll, amikor látom, milyen gyorsan terjednek a lángok, beborítják a falakat, és szinte elzárnak minket. Lorna felé fordulok, tekintetem könyörgő. – Keresse meg a macskámat, és vigye biztonságba! Segítenem kell Olivernek!

Lorna megtorpan, köhög, ahogy a füst beszivárog a tiszta levegőnkbe. – Ó, gyermekem...

– Kérem, mentse meg Alexist! Menjen! – A távolban szirénák hangja hallatszik, és ez reményt kelt bennem. Figyelem, ahogy könnyes biccentéssel, talán búcsút int nekem, aztán az ágy felé rohanok, ahol Oliver csukott szemmel fekszik. – Oliver... – szólítom őt, fuldokolva a másodpercről másodpercre sűrűbbé váló füsttől. Felmászom rá, és megrázom a vállát.

– Kívánok valamit – mondja halkan, és mosolyogva rebben a szeme.

Zokogni kezdek.

Nem tehetek róla – koncentrálnom kell, összpontosítanom kell, erősnek kell lennem, és ki kell jutnunk innen.

Kibaszott hősnek kell lennem!

De én sírok, összetörök és széthullok, a combjaim a törzsét szorítják, a kezeim felfelé siklanak a karjain, és hevesen remegnek, ahogy a csomókat rángatom.

– É-én kiviszlek innen, Oliver – nyöszörgöm, sírva fakadok, elsorvadok és szétesek.

Oliver mintha visszazökkenne a valóságba – visszatér onnan, ahol volt, arról a varázslatos helyről, ahová elment, ami messze van innen. Talán a hold, talán a sós tenger, talán az a füves domb a tűzijáték alatt egy végzetes nyári éjszakán.

Vagy talán a hálószobája múlt vasárnap, ahol először szeretkeztünk, és szobahőmérsékletű, szív alakú omlettet ettünk, miközben boldogan nevettünk, nem törődve semmi mással, csak magunkkal, takarókba, ígéretekbe és egymásba burkolózva.

Ekkor megváltozik az arca, felfogja a szörnyű valóságot.

– Syd…

– Próbálkozom! Próbálkozom – zokogom, a hisztéria közeleg.

Kibaszott kötél!

– Sydney, mit csinálsz? Tűnj el innen!

Oliver eszeveszetten próbál lelökni magáról a csípőjével. Erősebben összeszorítom a combjaimat.

– Nélküled nem megyek sehova!

– Nem... nem! – A tekintete végigjárja a szobát, a lángok visszatükröződnek aranybarna szemgolyóin, amitől úgy néznek ki, mint egy valódi naplemente. – Sydney, szállj le rólam! Most!

– Nem!

– Menj, kérlek... Istenem, kérlek!

– Nem! – Sikítok, körmeim hátrahajlanak, a kötélszálak a bőrömbe vágódnak. Tovább húzom, rángatom, lazítom, ismétlem.

Oliver arcára pánik ült ki, tiszta rémület, alsó teste hiába próbál lelökni magáról. – Ne merészeld ezt tenni! Ne merészeld!

Könnyek gyülekeznek a szeme sarkában, legurulnak a kipirult arcán, és a feloldódás fojtott, fájdalmas nyögése tör át a tűzgyűrűn. Együtt sírunk, együtt könyörgünk, együtt kívánunk... Együtt fogunk meghalni.

– Sydney... nem hagyhatom, hogy ezt tedd! – erősködik, a teste vonaglik, forog, fáradhatatlanul reméli, hogy enged a szorításom, és itthagyom meghalni egyedül.

Egymillió kibaszott év alatt sem.

– Nem megyek sehova!

– Az istenit, Syd... előtted áll az egész élet! Szeress újra, szülj gyereket, alkoss, gyarapodj, nevess! – könyörög, egy kétségbeesett utolsó kérésként. – Ne tedd ezt! Könyörgöm neked!

Zokogásunk összefonódik, és én nem tudom, hogy melyik kié.

Szipogok a könnyzáporon keresztül, a köteleinek meglazítására tett kísérleteim gyengülnek, ahogy a füst körbevesz, amitől megszédülök. – Pontosan ott vagyok, ahol lenni akarok!

Az ágynak dől, fejét kínjában hátraveti. – Ne, ne, ne, ne...

Az arcát a tenyerem közé szorítom, már tudom, hogy nem fogom tudni kiszabadítani. Nincs elég időm, nincsenek meg az eszközeim, és az elmém szédül, elködösül. Köhögve és szipogva előrehajolok, és csókot nyomok a könnyáztatta ajkaira. – Szeretlek, Oliver Lynch! – nyögöm ki, a szájára fújom a rajongás szavait, és élvezem, ahogy végre beadja a derekát, nem küzd ellenem, és visszacsókol.

– Szeretlek, Syd!

A kívánságom valóra vált, és nem érdekel, hogy csak tíz hónapot töltöttünk együtt – ez volt életem legjobb tíz hónapja, és semmit sem változtatnék rajta.

Kívántam magunkat... és itt vagyunk.

Átölelem, átölelem, csak ölelem, miközben körülöttünk minden ég.

Nincs jobb módja a távozásnak.

De amint megbékéltem a végemmel, két erős kar öleli át a derekamat, és először azt hiszem, Travis rontja el az utolsó, gyönyörű közös pillanatunkat. Ellenállok, sikítok, Oliverbe kapaszkodom, combjaimmal a csípője köré fonódva, körmeimmel a vállát karmolva.

– Ne!

A karok szorosabbra húzódnak, túl erősek ahhoz, hogy ellenálljak, és elszakadok életem szerelmétől. Elhurcolnak a lángok falán keresztül, a bőröm perzselődik, a karom kinyújtva nyúlok felé, a szívem hamuvá válik abban a szobában. Rúgok, küzdök, átkozódom és a torkom szakadtából sírok. – Oliver! Ne! Engedj el! Engedj el!

Úgy beszélek, mint egy őrült, egy őrült nő, aki teljesen elvesztette a fejét.

Oliver még mindig az ágyon küzd, próbál kiszabadulni, és én már alig látom, ahogy a könnyek és a füst elhomályosítja a szememet, és egyre távolabb kerülünk.

– Baszódj meg! – ordítom, a lábam csapkod, körmeim karmolnak. – Gyűlöllek! Gyűlöllek! Engedj el! Oliver! – A neve tucatnyi szívszorító szótagként hangzik fel, a kiáltásom visszhangzik, ahogy levisznek a lépcsőn és át a nappalin.

– Menj, Syd! Tűnj el innen a picsába! – Gabe.

Gabe volt az.

Kilök a bejárati ajtón, amíg hátra nem esve landolok a betonlépcsőn, és döbbenten figyelem, ahogy Gabe megfordul, és visszamegy a házba.

Ó, Istenem.

Ó, Istenem!

Tűzoltóautók közelednek a helyszín felé, a piros és kék fények egy olyan napra emlékeztetnek, amely soha nem fog távol lenni az emlékezetemtől. A karom húzódik és élénk rózsaszínű, a hajam egy része egyenesen leégett, az arcom oldala pedig olyan, mintha olvadna. De nem érdekel, nem is érdekel, mert a két kedvenc emberem csapdába esett egy égő épületben, én pedig itt vagyok kint.

– Ó, Istenem – siránkozom, hátra dőlve a betonra, és felbámulok a csillagos égre. – Kérlek, könyörgöm! Csak még egyetlen kívánság! Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!

Várok.

Ez egy lassított filmtekercs, ahogy a szomszédok kirohannak a házaikból, hogy az első sorban ülhessenek, Lorna Gibson pedig mellettem guggol Alexis-szel a karjaiban. Tűzoltóautók és rendőrségi járőrkocsik állnak meg az utca szélén, egyenruhás férfiak özönlenek ki a járművekből tömlőkkel és hőálló ruhákkal, és a szájukból olyan szavak hangzanak fel, amelyeket nem is tudok feldolgozni. Minden messziről hangzik; a víz alól.

Csak a csillagokat látom.

Csak azt hallom, ahogy a kívánságom ismétlődik a fejemben, újra és újra és újra.

– Ó, Sydney... nézd!

Lorna hangjára pislogva visszakényszerülök a jelen pillanatba, és a könyökömre emelkedem, majd egy kibaszottul ronda sikolyt eresztek ki, amikor Oliver és Gabe is kibotorkál hamuval és korommal borítottan, égési sérülésekkel a bőrükön a bejárati ajtón.

Életben vannak!

A testem túl gyenge ahhoz, hogy felálljak, így csak fekszem és jajgatok, a lelkem zokog a mindent elsöprő, páratlan megkönnyebbüléstől. A fiúk összerogynak mellettem a betonjárdán, Gabe az oldalam mellett, Oliver pedig a karjaimban. Addig gurulunk, amíg mindkettőjüket át nem ölelem, és minden maradék erőmmel szorítom őket. Könnyeink összemosódnak – egy himnusz, egy dal, egy csodálatos dallam.

Orvosok közelednek, miközben a tűzoltók elhaladnak mellettünk be a házba, de nem tudom elengedni ezeket a férfiakat, és nem tudom abbahagyni a sírást.

– Köszönöm! – krákogom, arcomat a két férfi mellkasa közé temetve. Oliver megcsókolja a hajamat, ujjai belegabalyodnak a kócos fürtökbe, míg Gabe a kezemért nyúl, és szorosan tartja. Felnézek az égre. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

 

Harminc

 

Oliver

 

Fordította: Missy

 

A cipzár és a műanyag ismerős hangjára felemelem az állam a mellkasomról, miközben félreteszem a képregényvázlataimat, és ránézek az előttem álló férfira. Bradford leveszi a maszkját, és merőn néz rám, ahogy a sarokban ülök felhúzott térdekkel.

– Ma további ellátmányt hozol? – kérdezem hangosan, miközben felállok, és figyelem a haja tövét átnedvesítő izzadság finom csillogását.

Bradford már idősebb, ahogy én is, és a homlokán megjelennek a kor halvány vonalai, míg sötét hajában ezüst és őszes színek látszanak nyomokban. Nagy tenyerével a hajába túrva közeledik felém, maszkját a hóna alá tűri.

– Igen, kölyök. Megpróbálok szerezni néhány hozzávalót egy finom tortához – végül is ma van születésnapod.

Ma reggel arra ébredtem, hogy tizennyolc éves lettem. Hivatalosan is férfi vagyok.

– Igazán nagyra értékelném – mondom neki, és az izgatottságtól felpörgök, a pulzusom felgyorsul. Alig emlékszem a születésnapi torta ízére, de még mindig összefut a nyál a számban a gondolatától. Pár lépést teszek az oltalmazóm felé, egy újabb kérdés van a nyelvem hegyén. – Bradford, én… azt hiszem, talán, veled kellene mennem a mai utadra. Tekintve, hogy már felnőtt vagyok, sokkal inkább a segítségedre lehetek.

Szapora szívdobogásom találkozik az égetett agyagra emlékeztető színű szemének fájdalmas tekintetével. – Oliver, tudod, hogy nem engedhetlek ki a világba! Nem biztonságos! Még csak rá sem ismernél.

– Gyorsan tanulok – erősködöm, tovább sürgetve. Közelebb húzódom hozzá, egy csipetnyi kétségbeesés árad a hangomból. – Kérlek, adj esélyt bebizonyítani, hogy képes vagyok rá!

– Ez nem... – Bradford a helyiség sarka felé fordítja a tekintetét, ahol a D-vitamin lámpám megvilágítja az újságkivágásokkal és képregény-illusztrációkkal tűzdelt beton falakat. Két cserepes növény, valamint könyvek és videokazetták díszítik a teret. Feszülten és fáradtan felsóhajt. – Nem érted! Nem tudlak megvédeni odafent!

– Elég erős vagyok, Bradford! Odafigyeltem a gyakorlatokra. Kérlek, add kölcsön a védőfelszerelésedet, és büszke leszel rám!

– Nem tehetem, kölyök – rázza a fejét, viaskodik az ellentmondásosság maszkján keresztül. – Csak te vagy nekem! Az egyetlen, amire még jó vagyok az, hogy megóvjalak a veszélytől…

A szavaitól összeszorul a szívem. – Visszajövök! Tudod, hogy nem hagynálak el! Nekem is csak te vagy!

– Talán egy nap, Oliver. Talán egy nap biztonságban leszel odakint, de az nem ma van – magyarázza Bradford feszült arckifejezéssel. – Kölyök, olyan vagy nekem, mintha a fiam volnál. Különleges vagy... fontos vagy nekem!

– Mint a Fekete Lótusz?

– Igen – nagyot nyel, és lassan bólint. – Mint a Fekete Lótusz.

Igaza van. Fogalmam sincs, hogy most hogyan működik a világ, arról nem is beszélve, hogy hova menjek, vagy hogyan navigáljak a fenyegetések és az ismeretlen között. Ha valami történne velem, akkor Bradford egyedül maradna, és ezt nem tehetem vele. A vállam megereszkedik a lemondástól, az ajkaim elkeskenyednek. – Igen. Valószínűleg igazad van.

– Így lesz a legjobb – suttogja, tekintete most már a bakancsa alatti zöld szőnyegre esik. – De elhozom neked azt a szülinapi tortát, rendben?

Megköszörülöm a torkom, hogy megszabaduljak a csalódottságtól. – Köszönöm! Azt nagyon élvezném.

– És hé, még valami... – Bradford kicsit lejjebb húzza az öltözéke cipzárját, majd két barna szivart vesz ki a zsebéből. Merengő kifejezés jelenik meg arcának finom vonalain és ráncain, ahogy tanulmányozza őket, majd az egyiket átnyújtja nekem. – Tudod, mindig vártam azt a napot, amikor majd megoszthatok egy szivart a fiammal, Tommyval. Azt mondtam magamnak, hogy megengedem neki, hogy szivarozzon, amikor majd betölti a tizennyolcadik életévét.

Mérhetetlen szomorúság tölti be a kőfalak közötti teret, ahogy az ujjaim közé fogom a sodort papírt, és kíváncsian szemlélem a ritkaságot.

– Elszívnál velem egy szivart, Oliver?

Szomorúan mosolygok. – Igen, természetesen. Köszönöm, Bradford! – Bizonytalan vagyok, hogy mire számítsak, amikor meggyújtja a szivarom végét. Felizzik a parázs, gomolyog a füst, de amikor mélyen belélegzem, köpködni kezdek. Fulladozom és öklendezem, az ízétől hányingerem lesz.

Bradford együttérzően kuncog, és lazán pöfékeli a saját szivarját. – Nem is olyan rossz, ha egyszer megszokod.

– Majd hiszek a szavaidnak – morgom érdes hangon, köhögések közepette, és visszaadom neki.

Széles arcán halvány vigyor jelenik meg, miközben a dohány tekercs felett azt mormolja: – Boldog születésnapot, kölyök!

Bradford szivarjának füstje tölcsér alakban száll körülöttünk, és sűrű ködbe burkol minket. Olyan tömörré válik, hogy alig látom őt, alig bírok levegőt venni. A köhögési rohamom őrjöngő légszomjjá válik, küzdelemmé az oxigénért, ahogy a hőség perzseli a bőrömet, és minden kezd elhalványulni.

Újra Sydney hálószobájában vagyok, az ágyrácshoz kötözve, reménytelenül csapdába esve. Ő csókolgat, szeret engem, és nem hajlandó elengedni.

Velem együtt haldoklik.

Istenem, nem hagyhatom, hogy ezt tegye! Nem hagyhatom, hogy így menjen el!

Sydney a nevemet kiáltja a füst ködén, a halál falán keresztül, és a nevem a nyelvén az egyetlen látszata az édességnek, amit meg tudok menteni a romok közül.

– Oliver!

 

– Oliver!

Felriadok mellette, és rájövök, hogy Sydney valóban engem szólít. A sötét hálószobában keres engem, egyre fokozódó pánikkal, amikor a keze nem tud azonnal megragadni. Lélegzetért kapkodva közelebb mozdulok, átkarolom a derekát, és a csupasz mellkasomhoz húzom.

– Itt vagyok, Syd – sóhajtom a puha fülcimpájához, és vigaszt találok abban, ahogyan ellazul az ölelésemben. A teste melege, mint a kora reggeli napsugarak, a bőrömbe ivódik.

Csak arra vágytam, hogy átöleljem.

Ő is csak arra vágyott, hogy átöleljen.

Már több mint két hete, hogy Sydney és én együtt néztünk szembe a lángokkal, és mióta kiengedtek minket a kórházból, elválaszthatatlanok vagyunk. Másodfokú égési sérülésekkel és füstmérgezéssel kezeltek minket, de a fizikai sebhelyek, amelyeket az az éjszaka hagyott maga után, sokkal kevésbé szörnyűek, mint az érzelmiek, amelyek belevágtak és beleégtek a lényünkbe.

Azt hittem, hogy életemből a legrosszabbat akkor éltem át, amikor agymosáson estem keresztül és egy idegen pincéjében tartottak fogva életem több mint kétharmadában…, de Istenem, mekkorát tévedtem.

A legrosszabb az volt, amikor Sydney szemébe néztem, és láttam, hogy úgy döntött, hogy véget vet az életének, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy ismét nélkülem éljen. Azon az éjszakán tudatosan döntött a halál mellett. Hogy elégjen.

 Értem.

Ez egy nehéz, nehéz teher – egy sziklatömb a szívemen és egy kalapács a tüdőmbe. Egy kés a gyomromban és egy ököl a torkom körül. Nehéz nem elmerülni ezekben a sötét vizekben, ahol minden porcikámhoz horgony van kötve.

Ezért ölelem őt.

Minden adandó alkalommal átölelem, és sikerül egy kicsit tovább a felszínen maradnom.

Erősen magamhoz szorítom, és rövidebb hajának egy tincsét az ujjaim köré fonom, így a nyaka szabaddá válik számomra. Közelebb hajolok, hogy megcsókoljam a kedvenc helyét, a válla és az álla között. Ez egy csodálatos ív, amelyet selymes bőr burkol és szeplők foltjai, amelyek a Tejútra emlékeztetnek.

Sydney nem tudja, de minden alkalommal, amikor megcsókolom azokat az apró csillagokat, kívánok valamit.

– Rémálmod volt? – suttogom, miközben ujjaimmal végigsimítok meztelen hasán, és még jobban magamhoz szorítom.

Az ágyékomnak tolja a hátsóját, amikor a nyelvem végigsimít a nyaka érzékeny bőrén.

– Mmm-mm – motyogja, amit egy nyögés követ.

A kezem feljebb vándorol, a mellét markolja, ő pedig megvonaglik, és cserébe az erekciómnak simul.

Joggal mondhatjuk, hogy kielégíthetetlenek vagyunk, mióta hazaértünk. Megígértük, hogy lassan haladunk, hogy hagyjuk a testünket és az elménket gyógyulni, de ezt az ígéretet hét percen belül megszegtük, miután besétáltunk a bejárati ajtómon, és azonnal felavattuk az étkezőasztalt.

Remélem, ez lesz az egyetlen ígéret, amit egymással szemben valaha is megszegünk.

Azóta nem tudtuk levenni egymásról a kezünket. Ez mindig egyfajta kétségbeesett, ősi szeretkezés, a szívdobbanások őrülete, sóhajok, érintések és meleg testek. Minden egyes alkalommal olyan érzés, mintha élet-halál kérdése lenne, és azon tűnődöm, vajon meddig tart ez a mohó szükséglet, a másik csontjaiba mászni, és belekapaszkodni a csontvelőbe, az élő, lélegző testünk bizonyítékába.

Ez túlmutat a szexualitáson.

Ez primitív.

– Szükségem van rád! – suttogja forrón Sydney, és átgördül, hogy szemben legyen velem.

Mindig szemtől szemben vagyunk, egymás szemébe nézünk, hogy valami édesebb emlékkel váltsuk fel azt a szívfájdító pillanatot az égő hálószobájában.

Lefelé mozdulok a testén, magammal húzom az alsóneműjét, és nyitott szájjal végighaladok a bőrén. Aztán az arcomat a combjai közé temetem, ő a hajamba markol, ívbe hajlítja a gerincét, nyögdécsel, vonaglik, ahogy éhesen lakmározom rajta. Kezeim végigsiklanak a testén, hogy megmarkoljam a melleit, a tekintetemet felemelem, és figyelem minden egyes erotikus remegését és rezdülését, amely az eksztázis felé viszi. Egyik kezemet leeresztem, hogy ujjaimmal belé hatoljak, begörbítve azokat, ahogyan szereti, miközben ingerlem és gyötröm őt.

Sydney zihál. – Ó, Istenem... Oliver...!

Tudom, hogy mikor van közel a csúcsponthoz, abból, ahogyan az arcomat a combjai közé szorítja, és a hajamat rángatja, ahogyan a tőle származó hangok átmenetileg szünetelnek, mintegy drámai előjátékként a crescendójához.

A nyelvemre élvez, nyögéseink összehangolódnak, és én elidőzöm a lábai között, élvezem a felszabadulását. Rájöttem, hogy mostanában mindketten elég gyorsan eljutunk az orgazmusig, mintha vakmerően sietnénk, hogy érezzünk. Hogy érezzünk olyan dolgokat, amelyekre nem számítottunk, hogy újra érezni fogjuk.

Sydney lassan tér magához, könnyei arra csábítanak, hogy felkússzak a testén és lecsókoljam őket.

– Semmi baj! Itt vagyok, Syd! – Szerelmes szavakat hintek szét szerte az arcán, hogy elűzzem azokat az emlékeket, amelyek megpróbálják elragadni őt tőlem.

– Szeretkezz velem! Kérlek!

Nem habozok, kibújok a bokszeremből, és belé hatolok. Homlokunkat egymáshoz szorítva, szemeimet összezárva, kemény, megfontolt lökésekkel mozgok, érezni akarom a legmélyebb részeit. – Velem vagy?

Bólint, és kezébe fogja az arcom. – Veled vagyok!

Feltétlenül tudnom kell, hogy itt van, és nem... ott.

Éhes ajkakkal csókolózunk, nyelvünk párbajozik és táncol, miközben a testünk tökéletes ritmusban együtt mozog; egyedülálló a meghittség közöttünk. Sóvárgom ezen pillanatok után, amikor olyan ügyesen összefonódunk és elveszünk egymásban úgy, hogy semmi más nem létezik számunkra.

Nem tart sokáig, mire utolér a gyönyör, és belenyögök a szájába, megkönnyebbülök benne, aztán összeomlok rajta és csókokat hintek rá a Tejút-formájú szeplői mentén. A fülcimpáját harapdálom, és halkan azt suttogom neki: – Akkor is szerettelek, most is szeretlek, és szeretni foglak halálom napjáig!

Mellé gurulok, magamhoz húzom, miközben sietős szívdobbanásunk lecsillapodik. Sydney összegabalyodva velem, azonnal elalszik, én pedig egy utolsó csókot adok nyakának szeplős ívére, és kívánok valamit.

Ő minden, amit kívánhatok.

 

 

Ma van az a nap, amikor Gabe hazatér a városból az égési sérülések osztályán kapott kezeléséről. A fivérem nagyobb traumát szenvedett, mint én és Sydney, és még a gondolatára is elönt a félelem, hogy egy kicsit sem tekintettel a saját biztonságára, kétszer is berohant egy égő hálószobába, hogy megmentsen két embert, akikkel törődik.

Az elmúlt néhány hétben rendszeresen látogattuk őt, mivel egy különösen csúnya harmadfokú égési sérülés miatt bőrátültetést csináltak a jobb felkarján. Jó hangulatban volt, mert Gabe ilyen.

Az apja árulása az igazi trauma, ami pusztítást végez az egész a szívében.

Travist a tűzoltóknak sikerült időben kihúzniuk a hálószobából, hogy megmentsék az életét, mivel Gabe még csak nem is látta őt a sűrű füstfátylon keresztül. Travis súlyos égési sérüléseket szenvedett, és még mindig az intenzív osztályon ápolják. Ha túléli, nagyon hosszú időre börtönbe kerül.

Egy valóban méltó vég a számára.

– Itt van!

Sydney ma már extra lendülettel a lépteiben szökdécsel végig a folyosón. A haja most vállig érő, imádnivaló bob frizurát csinált belőle, miután a lángok egy jelentős részt leégettek a világos fürtjeiből. Meglehetősen nagy kiterjedésű égési sérülések lettek mindkét karján és az arca bal oldalán, de hála az égnek ezek csak másodfokúak, és szépen gyógyulnak.

Ami engem illet, mindkét combomon, valamint a bal kezemen és karomon lévő égési sérülésekkel keveredtem ki a megpróbáltatásból. De csak egy bosszantó karcolásnak tartom azokat, figyelembe véve a szörnyű alternatívát.

– Csodásan nézel ki! – mondom Sydney-nek, miközben őszinte mosoly ragyog fel az arcán. A szemüvege az orrán ül, és ezt az orrot játékosan ráncolja, amikor odaballag hozzám egy túlméretezett, sötétszürke pulóverben és szűk leggingsben. Ma nagyon virgonc. Eleven.

Ő újra Sydney.

– Édes vagy! – Sydney lábujjhegyre emelkedik, hogy megajándékozzon egy gyengéd csókkal. – Úgy nézek ki, mint Freddie Krueger.

Pislogok. – Nem ismerem őt, de feltételezem, hogy elbűvölő. Különösen ha ilyen jól néz ki sztreccsnadrágban.

Egy horkantás érkezik a fülembe, ahogy a homloka a mellkasomra borul, és ujjai a pólóm anyagát markolják. Egy sóhaj szökik ki belőle, és a hangja a mellkasomat csókolja. – Jobban érzem magam.

– Tényleg? – Hátrasimítom a haját, államat a feje tetejére támasztom. – Lelkileg?

Bólint egyet. – Itthon van. Mind itthon vagyunk.

Otthon.

Sydney és Alexis átmenetileg hozzánk költözött, amíg a házát felújítják. Ez egy hosszadalmas folyamat, ami annak a ténynek köszönhető, hogy a fő hálószoba rommá és hamuvá vált. Szerencsére a tüzet eloltották, mielőtt a lángok túl messzire terjedtek volna, és még több kárt okoztak volna a belső tér többi részében.

És én nem panaszkodom amiatt, hogy Sydney minden este az ágyamban van.

Még Athena is megkedvelte őt, és Alexist is.

Alexis viszont, amennyire csak lehet, próbálja elkerülni a pajkos mosómedvét. Általában Gabe szobájában, az ágya alatt rejtőzködik vagy a kanapé mögött. Remélem, hogy a két állat között egyszer majd kialakul egy kötelék, mivel életre szóló lakótársak lesznek.

Gabe benyomul a bejárati ajtón, Tabitha a nyomában, Sydney pedig mellettem toporog, miközben a férfi láttán elakad a lélegzete.

Ő a mi hősünk.

Lorna szintén az. A szomszéd nő elszaladt Gabe-ért, és figyelmeztette őt a majdnem végzetes helyzetre. A testvérem nem habozott, mielőtt megragadta a zsebkését és a lángok közé ugrott, hogy megmentsen minket. Egyikünk sem lenne most itt, ha nem cselekedtek volna gyorsan és bátran.

– Még egyszer köszönök mindent! – mormolja Gabe Tabithának a bejárati ajtóban lebzselve; a lány kabátja hosszú és fekete, mint a haja. Szerelmes pillantást vet Gabe-re, amikor az a tenyerébe veszi az arcát, közel hajol hozzá, és megcsókolja a homlokát, az orrát, majd a rózsaszín ajkaira tapad. – Te voltál a sziklám.

Tabitha lehunyja a szemét, ujjait a férfi csuklója köré fonja, miközben a mosolya még ragyogóbbá válik. – Csak annyira örülök, hogy jól vagy!

Egy meghitt pillanat, aminek tanúi vagyunk, és ez az ismerős meghittség az, amire vágyom és sóvárgom. Ez egyszer az életben előforduló kincs, egy igazi ajándék, egy hullócsillag, ami elszakad a többitől és szabadon repül. Velük együtt mosolygok.

– Adj egy ökölpacsit Hope-nak a nevemben – incselkedik Gabe, egy utolsó csókot nyom a lány homlokára, és egy kacsintással visszavonul. – Majd este felhívlak.

A lány válaszul bájosan bólint. Mielőtt elfordulna, Tabitha barátságosan integet nekünk, ahogy bámulunk le rájuk a korláton keresztül, majd Gabe bezárja a bejárati ajtót maga mögött, tétovázik, kezét a khaki színűre festett acélra szorítva. Lehajtott fejjel, érzelmektől feszült tartással várjuk, hogy szembenézzen velünk. Összeszedi a gondolatait, megzabolázza az érzéseit, amelyek bizonyára tombolnak benne.

Sydney úgy néz ki, mint aki szédül, majdnem átesik a fémkorláton, ezért határozottan megérintem a vállát, és megnyugtatóan megszorítom.

Gabe végül megpördül, és mély lélegzetet vesz. Tekintete először úgy pásztázik közöttünk, hogy a szeméből semmit sem lehet kiolvasni, azután hirtelen elvigyorodik, és a szemei szeretettől csillognak.

– Seggfejek, sokkal tartoztok nekem!

Már azelőtt érzem Sydney megkönnyebbült sóhaját, mielőtt meghallanám. Odarohan hozzá, amikor a fickó felsétál a lépcsőn, megvárva, hogy felérjen a tetejére, majd hagyja, hogy fél karral, magasra emelt ölelésbe vonja.

– Élethosszig tartó ingyen taco mártogatósra gondolok – mondja Gabe, és rám kacsint Sydney válla fölött, amikor annak talpa végre újra földet ér. – Kiegészíteném ezt a menüt, de szinte biztos vagyok benne, hogy csak ezt tudod elkészíteni.

Sydney letörli potyogó könnyeit, és felnevet.

– Ne tégy úgy, mintha nem szeretnéd a mellbimbós süteményeimet!

– Erre vonatkozóan az ötödik alkotmánykiegészítésre hivatkozom. – Gabe elengedi a lányt, még mindig mosolyogva, és hozzám lép. – És te, bátyó! Arra gondoltam, hogy talán belerajzolhatnál az egyik képregényedbe, mint egy szupererős félistent, akiről sugárzik az olvasztó jóképűség és a szexuális fölény.

Szemöldökét ugráltatja, amiért megölelem, és nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak, de gondolom, ez lenne a lényeg. Óvatos vagyok, hogy ne érjek a sérült karjához, amelyen a gyógyuló sebek túlérnek a pólója nyakán, felfelé haladnak és elhalványulnak, ahogy elérik az állkapcsát. – Megkönnyebbültem, hogy jól vagy, Gabe! Egész életemben hálás leszek a bátorságodért!

A vállamnak dőlve kuncog. – Elég elfoglalt fickó leszel, ha figyelembe vesszük, hogy több életed van, mint Sydney macskájának.

Alexis a kanapé karfájáról nyávog, mintha tudná, hogy róla beszélünk, és én hátrébb húzódom az ölelésből.

– Alexis már számtalanszor szembesült a halállal?

– Adódott némi következetes kíváncsisága a mozgó járművekkel kapcsolatban. – Sydney megköszörüli a torkát. – És volt egy incidens egy hókotróval.

– Ó!

Újabb sokatmondó nyávogás hallatszik.

Mindhárman lemegyünk a nappaliba, és jelentős időt töltünk a kényelmes csendben ülve, alapos bizonyítékaként a túlélésünknek. Sydney valamikor taco mártást hoz, és a beszélgetésünk a nevetésből és a viccelődésből könnyekbe és hitetlenkedésbe vált, aztán visszatérünk a pezsgő hangulathoz. Sydney köztünk ül a kanapén, a keze a kezemben, fejét Gabe egészséges vállára hajtja, miközben visszaemlékezünk és sajnálkozunk.

Ahogy beköszönt a délután, Sydney előveszi a mobiltelefonját, és egy elektronikus üzenetet ír.

– Van még egy ember, akinek itt kell lennie – mondja halkan.

Ez a személy Clementine, aki egy órával később érkezik meg, és rájövök, hogy mióta visszatértem, először vagyunk egyszerre egy szobában. Ez egy méltó pillanat a gyermekkori találkozásunkhoz, a súlyos körülmények ellenére, amelyek még mindig szürke felhőként lebegnek felettünk.

Üldögélünk a nappaliban, Gabe a kanapé elejének dől, Clementine a térdét felhúzva a kanapén, Sydney pedig a lábam között, a szőnyeg közepén. Pizzát rendelünk, amikor a beszélgetésünk nehézkessé válik.

Clementine szaggatottan felsóhajt, és a zokniját babrálja a bokája körül, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról.

– Felelősnek érzem magam mindenért! – motyogja egy ponton, félretéve a pizzát, amihez hozzá sem nyúlt. – Tudtam, hogy ő egy beteg szörnyszülött, de fogalmam sem volt róla, hogy képes...

Mindannyian elfordítjuk a tekintetünket, és gyengéden átölelem Sydney-t.

– Ő volt a kibaszott apám – siránkozik Gabe, mindkét tenyerével dörzsölve az arcát. – Még mindig nem tudtam felfogni semmit ebből az egészből!

– Ez csakis az ő hibája, senki másé – mondja Sydney, nekem nyomva a hátát, és megszorítva a kezemet.

Clementine letöröl egy könnycseppet. – Mélyen legbelül tudom, de ez nem mulasztja el a bűntudatot. Ki sem tudom fejezni, hogy milyen hatalma volt felettem, vagy hogy milyen undorító érzés volt a titkom rabságában lenni. Annyi szégyent, annyi megaláztatást és önutálatot éreztem. – A lélegzete szaggatottá válik, szavai súlyuknál fogva belénk horgadnak. – Minél több idő telt el, annál rosszabbul éreztem magam. Annál nehezebb lett. Travis mindig azt mondta nekem, hogy senki sem fog hinni nekem, én pedig hittem neki.

Sydney gyorsan megszorítja a kezemet, mielőtt felállna és a kanapéhoz futna, hogy átkarolja a nővérét. – Tesó, annyira szeretlek! – sír, és fejét Clementine vállára ejti. – Miért mondtad nekem, hogy Bradford volt?

Clementine megmozdul, felém pillant, íriszei bocsánatkérően csillognak. – Könnyebb volt egy halott emberre fogni – vallja űzötten suttogva. – Azt hiszem, továbbb próbáltam védeni a titkunkat... az én titkomat. Nem tudom megmagyarázni, Syd, de a szégyenérzet olyan erős volt. Még most is, amikor beszélünk róla, olyan érzés, mintha elárulnám egy torz, mélyen gyökerező részemet.

– Szeretnél négyszemközt beszélni? – szipákol Sydney.

Egy elgondolkodó pillanat után a nő megrázza a fejét.

– Nem. Ebben a szobában mindenki nagy árat fizetett azért, mert évekig hallgattam. Mindannyian megérdemlik, hogy megtudják, miért.

Hátra támaszkodva a kezeimre próbálom Clementine helyébe képzelni magam. Felelősnek érzi magát. Felelősséget érez azért, ami hosszú éveken át vele történt, és hozzáadódott ehhez a teherhez, az ami most még súlyosabb következményekkel járt. Az elrablásom, Sydney megtámadása, a tűz, a sebhelyek, érzelmiek és fizikaiak egyaránt. Csak elképzelni tudom, milyen démonok üldözik őt, próbálják meg magukkal rántani és megfojtani.

Nagyot nyelek és megköszörülöm a torkom. – Nem te vagy a hibás – mondom neki halkan, és mindhárman rám néznek. – Travis hatalma itt és most, ebben a szobában véget ér.

Három szempár bámul rám, magukba szívva a szavaimat, és én egy rövid pillanatra arra gondolok, hogy mindannyian visszarepülünk az időben, a normális, ártatlan napokba, a napsütés, a jégkrém és a végtelen nyári éjszakák napjaiba. Travis előttre. Az eltűnésem előttre. Mielőtt egy férfi belevájta volna a förtelmes karmait egy kislányba, és száz különböző jövőt formált volna.

Clementine-ét, Sydney-ét, Gabe- ét, az enyémet.

Anyámét.

Bradfordét.

El sem lehet mondani, hány életet változtatott meg, szennyezett be, oltott ki. A karmai mélyre hatoltak, de mi most levágjuk őket.

A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövőnket biztosan alakítani tudjuk, és Travis-nek nem lesz része benne. Füstből és hamuból fogunk felemelkedni, sebhelyekkel a bőrünkön, de rendületlenül kitartunk. Boldogulni fogunk.

Az a három tekintet megenyhül, mintha mindannyian áttörtünk volna egy láthatatlan akadályon. Lelkünk minden egyes homályos darabkájával egy soha nem látott erőt érzünk.

Együtt forgatjuk kardjainkat, egymásban találjuk meg az igazi erőt.

Harcolni fogunk.

Élni fogunk.      

 

 

Órákig tartó mély beszélgetés és egy kis nevetés után Clementine távozik és Gabe a szobájába húzódik éjszakára, míg Sydney és én visszavonulunk a saját hálószobánk magányába. Amikor az ajtót megfelelően biztosítottuk, kiengedjük Athenát a ketrecéből, és nevetgélünk és beszélgetünk a játékos jószággal, aki felfedezi a környezetét. Megetetjük a magunkkal hozott dióval és friss gyümölccsel, és figyeljük, ahogy egy epret tart a kis mancsai között és elrágcsálja. Mosolygok és elámulok rajta.

Nem sokkal később Sydney felmászik az ágyra, és int, hogy kövessem. – Akarsz filmet nézni? – kérdezi, és könnyedén ugrál a matracon.

Szórakozási célból bevittem a tévét a szobába... vagyis, amikor nem a szórakozás egyéb formáját választjuk, ami határozottan gyakran megtörténik.

Csatlakozom hozzá az ágyon, és szorosan hozzábújva bólintok. – Ez egy nehéz nap volt. Egy film jól hangzik.

Kényelembe helyezzük magunkat, és Sydney egy filmre kapcsol, ami egy osztálytalálkozóról szól, két szőke nővel, akik furcsán viselkednek és abszurd helyzetekbe keverednek. A képek rengeteg kuncogást csalnak ki Sydney-ből, ami miatt az új, kedvenc filmem lesz.

Úgy döntök, hogy egyszerre több mindennel foglalkozom, ezért, miközben vállvetve ülünk a fejtámlának támaszkodva, az éjjeliszekrényemhez hajolok, és előveszem a vázlatfüzetemet a fiókból. Már rajzoltam egy új jelenetet a képregényemhez. Felfegyverkezve egy maréknyi filctollal, kiszínezem a képen látható, az éjszakai égboltot megvilágító tűzijátékot.

Sydney kíváncsian les a bal vállam fölött. – Ez a mi dombunk?

– Igen. Kívántál valamit a tűzijáték alatt.

Halk sóhajjal csókolja meg a felkarom csupasz részét.

– Emlékszel rá?

– A képek még mindig kissé kuszák, de több részlet került a felszínre a hipnoterápiás üléseim óta. Amikor tisztábban látok, próbálom papírra vetni a képeket. – Sötétlila csíkokat fűzök az egyik a tűzijátékhoz, felidézve a lilába burkolt fák tetejét. – Nekünk kívántál valamit.

– Azt mondtad, hogy írjam le, hogy valóra váljon.

Erre a konkrét részre nem emlékszem. – Tényleg?

– Hát persze – vigyorodik el, és a hangja rekedt a nosztalgikus érzésektől. – Ezért vált valóra.

Mosolyogva folytatom a képet, és élvezem a meleg leheletét a bőrömön. Miközben újabb színes ereket adok hozzá, Sydney odanyúl és kiszedi a filctollat az ujjaim közül. Játékos fény csillan meg a tekintetében, és úgy döntök, hogy az egyik tűzijátékot pontosan ugyanilyen kék árnyalatúra festem. Ha ez a szín nem létezik, akkor egyszerűen létre kell hoznom.

– Maradj nyugton! – mondja.

Összerezzenek, amikor a filctoll hegye végigsiklik az alkarom belső részén.

– Csiklandoz – mondom nevetve. – Mit írsz?

– A kívánságomat.

A másik kezemmel szórakozottan válogatok a filctollak és a színes ceruzák között; próbálom megtalálni a tökéletes kék színt, ami passzol a csillagokhoz a szemeiben.

– Tessék – suttogja. – Kész.

A filctoll kupakjának pukkanása visszatéríti a figyelmemet rá. Kuncogok, ahogy a karomra pillantok, és azt mormolom: – Syd, te...

Az idő megáll, és én elhallgatok. A szavaim elhalnak, a bőröm bizsereg. Sydney beszél hozzám, de alig hallom őt dübörgő szívdobogásomtól.

Tekintetem a zavarodott arcára vándorol.

– Miért írtad ezt?

– Mit? – Pislog, a mosolya elhalványul. – Mi a baj?

Elszorul a torkom, alig tudok nyelni, amikor lenézek a karomra, és az ismerős szó bámul vissza rám:

 

l o t u s

 

– Syd, kérlek, mondd el, miért írtad ezt!? – könyörgöm, majdnem fulladozva a szavaktól. – Miért „lotus”? Mit jelent?

Kétségbeesettnek, teljesen tanácstalannak érzem magam, tekintetem vadul váltogat a nő között, akit szeretek, és a szó között, ami több mint két hosszú évtizeden át kísértett, irányított engem.

Ő volt az.

Egész idő alatt, ő volt az, aki a karomra írta.

De mi a fenéért nem mondta el nekem?

És miért néz rám úgy, mintha fogalma sem lenne, miről beszélek egyáltalán.

– Oliver, é-én... én nem... – Sydney a fejét rázza, a homlokát ráncok barázdálják. – Nem azt írtam, hogy „lotus”. Azt írtam...

Aztán felzihál, vagy talán felzokog, a csodás hitetlenség fojtott kiáltását elnyomja a tenyere, amit felránt, és a szája elé teszi, miközben a szemei kitágulnak a felismeréstől.

Sydney átmászik rajtam, majd az ellentétes irányból nézi a betűket.

– Ó, Istenem... – mondja reszelős hangon. – Oliver... nem azt írtam, hogy „lotus”. Fejjel lefelé nézted.

 – Micsoda? – A szó majdnem megakad a torkomon, ahogy pislogva bámulom ugyanazt a firkálást, amit egy kőfalba karcoltam, tudva, hogy jelent valamit, tudva, hogy valahogy fontos, de akkor még nem értettem.

És csak most értem meg, amikor Sydney felveszi a filctollat a matracról, és remegő kézzel, most már nem fordítottan, újra leírja a szót.

Szaggatottan lélegzik, könnyei a tintára csorognak.

– Ez a monogramunk, Oliver. Ezt kívántam magunknak.

Ott van, a szemem előtt, és hosszasan mered rám:

 

sn + ol

 

– Mi a kívánságod? – kérdezem tőle.

– Le kellene írnom. Akkor biztosan teljesülni fog.

– Akkor írd le!

Sydney felül, és a hátizsákjáért nyúl, kicipzározza, és elővesz egy fekete Crayola filctollat a dobozból. – Add ide a karodat! – mondja.

Felemelem a karomat, és nézem, ahogy a bőrömre vési a betűket.

– Sydney, a szüleid azt akarják, hogy most azonnal menj haza!

Mostohaapám domb aljáról felhangzó dübörgő hangja szakít félbe minket.

Sydney felhúzza az orrát, a nyelvét koncentráltan kidugja, miközben befejezi a kívánságát. – Egy pillanat, mindjárt kész! – kiált vissza. Rám mosolyog, miközben visszateszi a kupakot a filctollra, és becipzározza a táskáját. – Most mennem kell.

– Igen... – Csalódottan pillantok a karomra írt furcsa szóra. – Mit kívántál?

– Minket.

Mielőtt tovább faggathatnám, már búcsút intve, szökdécsel is lefelé a dombon. – Szia, Syd! Holnap találkozunk!

 Magamban betűzöm a szót: l-o-t-u-s.

Lótusz?

– Oliver, ideje indulni! Hazaviszlek – parancsolja Travis.

Nem akarok vele menni, de fagylaltot ígért nekem.

Homlokomat ráncolva nézem az ismeretlen szót, amely lila színnel kezd világítani, amikor a tűzijáték életre kel, és visszaszólok: – Igen, igen, megyek.

Lotus.

Mit jelent ez a szó?

Holnap meg kell kérdeznem Sydney-t.

 

Sydney az ölemben van, átölel, és könnyeivel áztatja a mellkasomat.

Egész idő alatt ő ott volt nekem.

Huszonkét éven át volt velem abban a pincében egy gyermekkori kívánság formájában.

Abban a lyukban fekete tintával a karomra írva, félremagyarázva és fejjel lefelé olvasva, ezekben a betűkben, az egyetlen igaz barátra leltem. Ennek köszönhetően születtek oldalról oldalra a történetek és kalandok, ez tette lehetővé, hogy épelméjű maradjak, és ez tartott életben sok éven át.

Ő volt.

Mindig is ő volt.

A monogramjainkkal a karomon és a szívembe égetve, szorosan magamhoz ölelem, csókokat hintek a hajába, miközben szerelmes szavakat suttogok a fülébe.

 

Sydney Neville + Oliver Lynch

 

Mindig is mi voltunk.