31.- Epilógus

 

 

Harmincegy

 

Sydney

 

Hat hónappal később

 

Július 4-e

 

Fordította: Missy

 

– Kop-kop.

Kihajolok az irodám ablakán, tekintetem Oliverre szegeződik, ahogy az elülső pázsiton kocog a rövid póráz végére kötött Athenával. Oliver nem semmi látványosság a szomszédságban, az elnevezése mostanában változott át „az az eltűnt fiú”-ról „helyi mosómedve sétáltató”-ra. A gyerekek rajonganak értük, és azt hiszem, Oliver ugyanúgy élvezi a figyelmet, mint Athena.

A nap rásüt a férfira, akit szeretek, megvilágítva a finoman kidolgozott arcát borító vékony izzadtságréteget, valamint a mosolyt, ami megjelent rajta, amikor meglátott. Az őszinte öröm, amit ebben a mosolyban látok, soha nem hagy alább, egyszer sem, valahányszor a tekintete rám szegeződik.

Oliver kissé kifulladva néz fel az ablakra.

– Ki van ott?

– Athena.

Egy imádnivaló, gödröcskés vigyorral válaszol vissza.

– Milyen Athena?

– Athena egy nagyon szexi férfival mászkál ezeken az utcákon, és én kétségbeesetten szeretnék édesen szeretkezni vele. – Megdobom a legcsábítóbb kacsintásaim sorozatával, de biztos vagyok benne, hogy úgy nézek ki, mint akinek rohama van, ezért inkább az ujjammal hívogatom. – Most, kérlek!

Leesik az álla, majd utána nagyot nyel. – Ó, rendben.

Érezve Oliver zavarát, Athena megragadja az alkalmat, hogy kiszabaduljon Oliver szorításából, és a vadonatúj madáretető felé igyekszik, amit az előző héten szereltünk fel. Szárnyak csattognak, tollak röpködnek; a madarak biztonságba menekülnek, miközben Athena lenyűgöző lendülettel mászik fel az etetőre és feldönti az egészet, mindenhova szétszórva a madáreledelt.

Oliver üldözőbe veszi, és a romok felé közeledve dorgálja az állatot.

– Athena, ne! Rossz mosómedve! – Az állat kikerüli őt, és orrát beletúrja a frissen ültetett zöldségeinkbe, hogy kiássa azokat. – Athena!

Úgy döntök, hogy felajánlom a segítségemet a szőrös bajkeverőnk elfogásában, elfelejtve, hogy nadrág nem, csak egy póló van rajtam, és kirohanok a bejárati ajtón, amikor Olivernek nem sikerül elkapnia, és megbotlik, majd beleesik a sárba.

Összerezzenve rohanok hozzá, véletlenül nyitva hagyva az ajtót Alexis előtt, így ő kiszabadul és egyenesen a mozgó járművek felé indul.

– Alexis, gyere vissza! – Csupasz lábaim az utca felé visznek, és elzúgok Lorna Gibson mellett, aki a rózsafüzérét morzsolgatja, és biztosan imádkozik Istenhez, hogy mentse meg a lelkemet az örök kárhozattól. Gyorsan integetek neki, amikor egy fekete Mustang megáll.

Ő Evan, az író. Hihetetlen. – Jézusom, Sydney, jól vagy? – A csupasz lábaimra esik a tekintete, és a homlokát ráncolja. – Elvesztettél valamit?

– A macskámat.

Alexis átér az út túloldalára, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok.

– Hozzá kellene kezdenem leírni ezt a szart – viccelődik, és figyelmét arra tereli, ahol Oliver Athenát kergeti a bokrok között. – Ti aztán egy szép kis epikus könyvanyaggal szolgáltok.

– Kérlek, legyek menő és jól tudjak főzni. – Intek egyet Summer felé, aki a hátsó ülésről vigyorog. – Mennem kell, hogy elkapjam az öngyilkos hajlamú macskámat.

 Hú. Betévedt valakinek a garázsába.

Mezítláb szaladok át az úton, kínos lábujjhegy-táncot folytatva, ahogy a kavicsok és a kövek belemélyednek a talpamba, majd felugrom a felhajtóra és elkezdek kiabálni-sziszegni.

– Alexis. Te istentelen gonosztevő! Legalább egy hétig nincs macskamenta! – Az állat egy jármű alá bukik, és megszólal a kocsi riasztója.

A kibaszott életbe!

A seggem a levegőben, fejemet egy Toyota Corolla alá dugom, ahol a pogány macskám néhány centire a kezemtől kényelembe helyezi magát, amikor a háztulajdonos megjelenik egy baseball ütővel, és úgy néz ki, mintha most jött volna a Kemény motorosok forgatásáról.

Szégyenkező arccal pillantok fel, közszemlére téve a Dinoszauruszos alsóneműmön: „A mamát ne!” feliratú idézetet.

– Na…nagyon sajnálom! – nyögöm ki, és hátrafelé kúszom a járdán. – A macskám elszabadult, és a te... szuper barátságos garázsodat választotta a... – A környezetemet vizsgálom, és bepánikolok, amikor a belső falakat szegélyező fegyvereket és preparátumokat meglátom. – ...baltákkal és levágott fejekkel, hogy otthon érezze magát...

Oliver ekkor kocog fel a felhajtón Athenával a karjai között, a kosztól összemaszatolódott arccal, és megment attól, hogy a Bűnügyi akták következő epizódjában szerepeljek. – Syd... jól vagy?

– Oliver. A barátom. Az én nagyon férfias, erős és védelmező barátom.

A mosolyom feszült és egészen biztosan pszichotikus.

– Nagyon sajnáljuk, hogy zavarunk.

A tagbaszakadt motoros a baseballütőjére támaszkodik, és szórakozó mosolya eléri az állkapcsán lévő sebhelyet. – Imádtam azt a műsort!

Pislogok. A Bűnügyi aktákat?

Várj csak, nem, az egy belső gondolat volt.

– A Dinoszauruszokat – feleli a szomszéd, mély kuncogással. – Az a kibaszott bébi egy lázadó volt.

Az idegeim éppen kezdenek elszállni, amikor a macskám kioson a jármű alól, a bokámhoz dörgölőzik, és bocsánatért esedezik. Ma nem, Sátán! Felkapom, és odasétálok Oliverhez, aki a garázs szélén áll, és úgy néz ki, mint egy szarvas a reflektorok fényében. Felfújom az arcom, és kiengedem a levegőt. – Kész vagy?

Oliver összeszorítja az ajkait, és röviden biccent.

– Teljesen.

Összeszedjük az állatkertünket, és átmegyünk az utcán, majd hazafelé tartunk. A seggem kilóg, Oliver pedig úgy néz ki, mint aki részt vett egy malacfuttató versenyen és vesztett. Athena és Alexis is tekereg a szorításunkban, és esküszöm, hogy szinte megpróbálnak lepacsizni, mint akik jól végezték dolgukat.

– Mókás reggel – mondom pléhpofával, amikor átlépjük a küszöböt, és elengedjük az állatokat. Alexis és Athena egymást kergetik felfelé a lépcsőn, vigyort csalva az ajkamra. A káosz ellenére nem tehetek róla, de beleszerettem abba a kötelékbe, amit az elmúlt hat hónapban létrehoztak. Soha nem gondoltam volna, hogy Alexis összemelegszik a pajkos mosómedvével, de valahogyan barátra leltek egymásban.

Oliverre tekintve, rájövök, hogy néha a legszebb barátságok a legvalószínűtlenebb páros között szövődnek.

Oliver megdörzsöli az arcát, elkeni a sarat, miközben fáradtan sóhajt. A tekintete rajtam vándorol, és a nagyon is csupasz lábamon állapodik meg.

– Syd, majdnem meztelen vagy! Annak a gazfickónak minden bizonnyal mocskos gondolatai támadtak.

Nem lehet nem észrevenni a szemöldökei között megjelenő kis ráncot, amitől majd’ elájulok.

– Oliver Lynch, te most véded a területedet?

Annyira dögös.

– Igen, egy kicsit. – Kinyúl, megfogja a csípőmet, és hevesen magához von. A pólóm szegélye alá csúsztatja a kezét, és megragadja a hátsófelemet. – Nem élvezem, amikor más férfiak szemet vetnek rád. Erőszakos gondolataim támadnak.

– Mmm! – Izzadtság és cédrus illata van, nyomokban egy kis Miracle Grow növényi tápoldattal vegyítve. Az ágyékunk összeütközik, amikor az ujjaim eltűnnek a futópólója alatt, és végigsimítok finoman rajzolt hasizmainak bordázatán. – Kivételesen szexis, amikor féltékeny vagy.

Lassan lábujjhegyre emelkedem, egymáshoz préselem a szánkat és a nyelvemmel azonnal az övét keresem. Hátulról erősebben magához szorít, merevedése a hasamba nyomódik, és borzongató forróságot vált ki, ami déli irányba terjed.

Szent ég, nem tudok betelni ezzel a férfival.

Nem tudunk betelni egymással.

Oliver hozzám költözött, miután befejeződött a hálószobám felújítása, és nyoma sem maradt a kárnak, ami azon a végzetes karácsony éjszakán keletkezett. Persze, a vakolt falakon keletkezett károkat könnyű volt kijavítani, de a sérülések, amelyeket még mindig a csontjainkban hordozunk, soha nem fognak teljesen begyógyulni.

Travis Wellington túlélte a tüzet. Többszöri bőrátültetés és átfogó műtétek után végül letartóztatták és gyújtogatással, gyilkossági kísérlettel, bérgyilkossággal, és a nővéremmel szembeni szexuális bántalmazással vádolták meg. Mindig megcsiklandoz a diadalérzet szikrája, amikor a sorsára gondolok. Nem csak fizikailag sérült meg szinte a felismerhetetlenségig, de valószínűleg szánalmas hátralévő napjait rácsok mögött fogja tölteni... és mindannyian tudjuk, hogy mi történik a pedofilokkal a börtönben.

Az aznap este történt események visszavonhatatlanul megváltoztattak minket, de a kielégíthetetlen vágyunk az élet és egymás iránt a legnagyobb ajándék, amit a hamvakból felépítettünk, és naponta hálát adunk érte.

És sokat szexelünk is.

Oliver szája rátalál a nyakam mentén húzódó érzékeny bőrszakaszra, arra a helyre, amire „Tejút-csókokat” hint, és a térdeim kocsonyássá válnak, ahogyan nekirogyok.

– Szükségem van rád magamban... – nyüszítek a vállába, és belélegezem földes illatát.

– Pont itt? – Harapdálás. – A bejárati ajtó mellett? – Csípés. – Teljesen izzadtan és piszkosan? – Nyalás.

– Istenem, igen!

Ujjaim a futónadrágja derekára fonódnak, és lehúzom a combjain, amíg az erekciója szabaddá nem válik. Az öklömbe fogom, simogatom és meghúzom.

Oliver nyögése a fülemet simogatja, és borzongások lökéshullámát küldi végig szegény, szexre éhes testemen. Még csak öt óra telt el, de máris ki vagyok éhezve.

Térdre rogyok előtte, amikor kinyílik a bejárati ajtó mögöttem.

– Basszus, a pokolba is ne, Jézusom, Istenem, bassza meg!

A köpködő káromkodások Gabe-től származnak, én pedig hátra ugrom, és rávakkantok.

– A francba, Gabe! – Segítek Olivernek felhúzni a nadrágját, és morgok, mert a megaláztatás miatt elvörösödött az arcom. – Nem tudnál egyszer kopogni? Istenem!

Gabe ott áll, sápadtan és dermedten. – Még soha nem nehezteltem a tökéletes látásomra ennyire, mint ebben a pillanatban.

Oliver a mobiljáért tapogatózik, kétségbeesetten nyomkodja a gombokat, miközben fejjel lefelé tartja. – Te jó ég, rengeteg üzenetet kell átnéznem! Mindjárt jövök!

Elkeseredésemen egy kuncogás csúszik át, amikor Oliver sietősen visszavonul a szobából. – Mi a fene folyik itt ma?

– Nem tudom biztosan, de hadd kezdjem újra. Azért jöttem, hogy a ma esti bulira elhozzam a sört, és belebotlottam a pokol valami perverz szintjébe, amit nem tudok nem észrevenni. És szoktál te egyáltalán nadrágot hordani?

Fújok egyet. – A sör a konyhában van. A kiásott sírom kint van hátul, és készen áll.

– Lehet, hogy csatlakozom hozzád – nevet fel Gabe.

Egy szórakozó vigyort váltunk, és sóhajtva ingatjuk a fejünket.

A helyrehozott barátságom Gabe-bel egy újabb áldás volt, ami a törmelékből és a romokból származott. Még mindig szörnyen érzem magam a vele szembeni nevetséges vádjaim miatt, és tudom, hogy ezt sosem fogom igazán megbocsátani magamnak. De, ha valamit megtanultunk az az, hogy az élet túlságosan is múlandó, túl értékes, hogy egyetlen másodpercet is természetesnek vegyünk – mi túlságosan is értékesek vagyunk.

Travis mindannyiunkat gonoszul a markában tartott. A manipuláció mestere volt, a pusztítás hordozója. Egyikünk sem úszta meg sértetlenül, de jobbak lettünk. Erősebbek.

Együtt.

Gabe átkarol – ugyanazzal a karral, ami figyelemre méltóan jól gyógyult az elmúlt hat hónapban, annak ellenére, hogy hegek maradtak és megrázó emlékek, amelyek mindig is emlékeztetni fognak arra az éjszakára. Ő ezeket epikus harci sérülésnek hívja.

Én szeretetnek hívom.

Gabe elmosolyodik, érzékelve, hogy gondolatban pillanatnyilag elkalandoztam. – Vajon akarok én odamenni, ahol most gondolatban vagy?

A barátomhoz hajolok, fejemet mellkasának egyik oldalára hajtva visszamosolygok rá, és hálásan felsóhajtok. – Nem, itt is jó nekünk.

 

 

A hagyományos július 4-i bulink tombol körülöttünk, miközben Clementine-nel apró műanyag poharakból zselés feleseket szürcsölgetünk. Hajához illő kék mosolyán keresztül elkuncogja magát.

– Az ilyen pillanatokban szeretem, hogy egy csapos a húgom – mondja egy kacsintással.

Clem elképesztően néz ki; egészségesen és ragyogóan, miután hihetetlen gyógyulást ért el az elmúlt hónapokban. Átfogó terápián vett részt, valamint helyi iskolákban és társadalmi eseményeken szólal fel, sőt még különböző médiaműsorokban is szerepelt. Tudom, hogy a nővérem soha nem fog teljesen felépülni a traumából, amit átélt. Egy traumából, ami hatévnyi szexuális bántalmazásból eredt, majd ezt követően dominóhatásként évtizedekig tartó fájdalomban nyilvánult meg, de a fejlődése már most is inspiráló. Ő az én hősöm.

Sok hős van az életemben.

Ha már az egyikükről beszélünk, Gabe csatlakozik a zselés feleses ivászatunkhoz, és a sörösüvegét a műanyag poharamhoz koccintja. Rákacsint Clemre és ökölpacsit ad neki, én pedig elmosolyodom a gesztusra. Örülök, hogy sikerült újraéleszteniük a barátságukat a köztük lévő feszültség után.

Most már minden értelmet nyer. Miért esett pánikba a nővérem és menekült el a „kicsi lány” becenév elől, és miért nem tudott továbblépni Gabe-bel, annak ellenére, hogy érzett iránta valamit. Bár Gabe egyáltalán nem olyan, mint a szánalmas apja, de a rokonsági viszony nem megszüntethető közöttük.

Különben is, minden megoldódott. Gabe és Tabitha boldogabbak, mint valaha, Clementine pedig egyelőre megelégszik az egyedülálló anyák életével. Most magára koncentrál, a gyógyuláshoz vezető útjára és a hihetetlen lányára.

– Hol van a feleséged? – kérdezem Gabe-től, ellopom a sörét és belekortyolok. Tabithát a feleségének hívom, bár még nem tartanak ott, hogy elkötelezzék magukat. De száz százalék, hogy valamikor megtörténik.

Visszaszerzi a sört, és rám csap. – Nem tudott bébiszittert találni Hope-nak, de később találkozunk.

Hope. Édes Istenem, ha a petefészkeim nem lennének már így is túlpörögve Oliver édes csókjaitól, imádó szavaitól, és a varázslattól, ami ott lakozik a nadrágjában, akkor Gabe-et figyelve – ahogy örök agglegényből a kis Hope-ért rajongó apafigurává válik – minden bizonnyal teherbe esnék.

A babaláz valódi.

– Egyébként keres a jobbik feled – teszi hozzá Gabe, a szemöldöke táncot jár a palack szája felett.

– Jobbik felem? – Rámeredek, mielőtt a vállam megereszkedik a vereségtől. – Ez igaz és jogos.

Clem bedob egy újabb alkoholos-zselés kotyvalékot, és feláll a székéből. – Oliver egy ideje eltűnt – sóhajtja. – Azt hiszem, láttam, hogy egy szexi, titokzatos lánnyal távozik.

Elsápadok. – Micsoda?

– Jézusom, csak vicceltem! – horkant fel. – Az a pasi akkor sem venne észre egy másik nőt, ha az a mennyből meztelen fenékkel, arccal előre az ölébe esne. A vendégszobában van és rajzol.

Megütögetem a karját, és a szívverésem egy kevésbé aggasztó ütemre vált vissza. – Ribanc!

– Cafka! – Csókot fúj felém, és eltűnik a konyhában.

Ez durva volt.

Gyorsan elbúcsúzom Gabe-től, és elindulok a folyosón Oliver régi hálószobájába. Nagyon ínycsiklandón néz ki a piros-fehér csíkos ingében, és azon gondolkozom, hogy az este hátralévő részében bezárkózunk a szobába... bizonyos okok miatt.

De ő ott guggol, becipzározza a kis hátizsákját, és a legédesebb, legbuzgóbb mosollyal néz rám, ahogy az ajtóban állok, és őszintén szólva semmiért sem cserélném el ezeket a terveket. Még a többszörös orgazmusért sem.

Talán.

– Itt az idő? – vigyorgok, a mosolyom ragyog.

– Úgy tűnik, igen. Hamarosan kezdődik. – Oliver a vállára veti a fekete hátizsákot és a kezemért nyúl. – Menjünk!

A titkos dombunkhoz vezető sétán végig kuncogunk és egymás kezét fogjuk, a párás levegő és esetlen lábaink emlékeztetnek a gyerekkori túráinkra ugyanerre a helyre. És amikor felmászunk az ismerős szurdokba, nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen messzire jutottunk.

Két évvel ezelőtt itt ültem egyedül, és a tűzijáték alatt kívántam valamit, könyörögtem valamiért, amiről azt hittem, sosem fog megtörténni.

Egy évvel ezelőtt teljesült a kívánságom, de Oliver még mindig olyan törékeny volt, sok-sok hiányzó darabbal. De az enyém volt, visszatért hozzám, és azóta minden éber pillanatomat azzal töltöm, hogy hálát adjak érte a csillagoknak.

És ebben az évben...

Ez az év csak a kezdete egy egész életre szóló tűzijátéknak, ígéreteknek, és csillagszemű kívánságoknak.

Egymás mellett fekszünk az éjszakai égbolt vibráló fénye alatt, és figyeljük, ahogy az felrobban, ragyogó színekben pompázik. Oliver keze után nyúlok, a tűzijáték festett folttá halványul, amikor a tekintetem megtelik a pillanat intenzitásától. – Kívánnod kellene valamit! – mondom neki halkan, a hangom egyidőben recseg az éggel. Elfordítom a fejem, és azt látom, hogy rám bámul.

– Rendben.

Oliver tekintetének megdöbbentő szorítása alatt a vörösek, sárgák és kékek tükröződnek a naplemente szemében. – Le kellene írnod! Akkor majd biztosan valóra válik.

Oliver elmosolyodik, és esküszöm, látom, hogy idegesség csillog szája szegletében. Egy apró biccentéssel a másik oldalára gurul és előveszi a hátizsákját, kicipzározza, és elővesz egy vázlatfüzetet. Mutatóujjával végigsimít a fedőlapján, és észrevehetően megrezzen, amikor mély lélegzetet vesz. – Megtettem – válaszolja, és átnyújtja nekem a papírtömböt.

Mindketten felülünk, miközben pillangók kelnek életre és táncolnak a hasamban, szárnyaik megfeszülnek. Átveszem a felém nyújtott papírt, és mielőtt kinyitnám kíváncsisággal teli, gyors pillantást vetek Oliverre.

– Egy új jeleneten dolgoztam a képregényhez, és úgy gondoltam, hogy ez a bizonyos rész talán érdekelhet téged.

A szemem végigfut a képeken, a tűzijátékot éjszakai fényként használva magamba szívom a gyönyörűen kidolgozott rajzait. Az első kockában egy kép van rólunk, ahogy kézen fogva sétálunk az ismerős utcán. A másodikon megmásszuk ezt a dombot. A harmadik egy kép a tűzijátékról a fejünk felett, miközben alatta fekszünk, ahogy most is.

A negyedik az, ahogy Olivér a hátizsákjába nyúl.

Az ötödik én vagyok, amint egy képregényt nézegetek – ezt a képregényt. Pontosan megörökítette ezt a pillanatot, egészen a fantasztikus csillogásig a kék szemeimben.

És a hatodik kocka...

A hatodik kocka.

Zokogás tör fel belőlem, a kezemet a számhoz emelem, és felfogom a kigördülő könnyeimet.

– Syd...

Összeszorítom a szemem, az egész testem remeg. Egy korty levegőt kényszerítek. a tüdőmbe, és rózsaszínű orcákkal, kábultan fordulok felé. – Oliver – nyögöm ki.

Ott ül egy gyűrűvel a kezében, a gyémántok lótuszvirág alakúak.

Oliver újra megmozdul, féltérdre ereszkedik, miközben záporoznak a színek, káprázatos árnyalatokba vonva a gyémántot, és megvilágítva az ijedt, szeszélyes tekintetét. – Sydney – mondja, és szabad kezébe fogja az ujjaimat, miközben felemeli a gyűrűt. Oliver rátalál a szemeimre, a síró, szerelmes szemeimre, és fogva tartja a tekintetemet. – Akkor is szerettelek, és most is szeretlek, és szeretni foglak halálom napjáig. Te vagy a legjobb barátom. Te vagy a királynőm – suttogja, és a szavak úgy ömlenek belőle, mint a költészet. – Leszel a feleségem?

Rávetem magam. Átkarolom, és majdnem kiszorítom a levegőt a tüdejéből, ahogy mindketten hátrafelé bukunk, és ezernyi aprócska igennel szórom meg az arcát. – Szeretlek. Annyira szeretlek! Igen, igen, igen! A pokolba is, végy feleségül!

Oliver elvigyorodik a csókrohamon keresztül, aztán addig forgat minket, amíg fölém nem kerül. Megfogja kezem, a lótuszgyémántot a gyűrűsujjamra helyezi, és letörli a könnyeimet. – Nagyon megkönnyebbültem, hogy igent mondtál – suttogja, a homlokunk összeér.

– Ki máshoz mennék feleségül? – Az orrom incselkedve ráncolódik össze, a szavaim ablakról ablakra visszhangozzák az ő sok évvel ezelőtt nekem adott válaszát.

Szélessé válik a mosoly az arcán. – És egy kicsit kínos lett volna azon emberek számára is, akik a domb alján várakoznak.

Mi van?

Ekkor megfordulok, lenézek, tekintetem a tömegen landol, amely alattunk gyűlt össze. Barátaink és családtagjaink éljenzésben törnek ki, a szikrák életre kelnek, Gabe füttyög felénk, karja Tabithát öleli, aki Hope kis kezét mozgatja lekesen, Clem a könnyein keresztül tapsol, és még Lorna Gibson is tudálékos vigyorral bólogat. Ismerős szomszédok, néhányan azok közül, akik részt vettek Oliver eredeti keresésében és megmentésében, kurjongatnak és kiabálnak, és a könnyeim ugyanolyan erősen hullanak, mint ahogy a szívem összeszorult Oliver tornácán huszonöt évvel ezelőtt.

Oliver lábra állít, és erős karjaival átkarolja a derekamat, a mellkasához szorít. Lassan táncolunk a tűzijáték zenéjére, a lentről hallatszó éljenzésre és a szívünk gyönyörű dobbanásaira.

Ahogy a csillagos ég alatt átöleljük egymást, kinyújtom a kezem, és nézem, ahogy a lótusz gyémánt szikrázik és csillog minden egyes fenti robbanáskor. Elgondolkodom a jelentésén, és azon, hogyan jelképezi a legcsodálatosabb módon a szerelmünk történetét.

 

A lótusz a legpompásabb virággá nyílik majd, még akkor is, ha a legsötétebb vízben gyökerezik.

 

Átkarolom Oliver Lynch-et, az örökké legjobb barátomat, és arcomat mellkasának megnyugtató melegébe temetem.

És ott, a mi titkos dombunkon táncolunk, sírunk, és újra szerelmesek leszünk.

Ez az a hely, ahol kivirágzunk.

 

Epilógus

 

Oliver

 

Két évvel később

 

Fordította: Missy

 

– Az ott egy fej? Egy fejnek kell lennie.

Igen. Persze, hogy az. Ezt azért tudom, mert az elmúlt harminckilenc hétben és öt napban kutatásokat végeztem a gyerekszüléssel kapcsolatban.

Ez egy fej.

A lányom sötétszőke fürtökkel ékesített feje.

Van még rajta egy jó adag vér és azonosíthatatlan nedv, amitől a lábaim meginognak, és kavargó kis csillagok villognak a szemem előtt.

Ó, te jó ég!

– Csak nem fogsz elájulni? Oliver! Ne merész… – Sydney követelőzését félbeszakítja a kiáltása, miközben tovább tolja ki az apró embert a méhéből. Megszorítja a kezemet, körmei karomként vájnak belém.

A fej tetején koronaként…

Még több vér és nedv.

Nagyon sok nedv.

Hadarok, még mindig rendkívüli módon szédülök.

– Hogyan jutnak ki a vállai? Hogy a fenébe fognak elférni? – Ez a dolog aggasztó számomra. Összeszorul a mellkasom, a lábam olyan, mint a vízben sodródó medúza. Minden kutatásom kárba vész, ahogy még erősebben szorítom a feleségem kezét, mint ahogy ő az enyémet.

A zihálása és fújtatása egyenesen aggaszt, ezért félrepislogom a csillagokat, és megpróbálok rá koncentrálni. Lehajolok hozzá, ujjaim elsimítják izzadt haját a homlokáról, miközben az orvosi személyzet biztatja a szülés során. – Jól vagy?

Sydney felém bámul. – Olyan érzés, mintha egy istenverte tehervonatot nyomnék át egy tű fokán. – Újabb jajgatás. – A belső részeim kint vannak. – Egy másik nyomás. – És a vaginám szó szerint úgy kettészakadt, mint ahogy Mózes választotta ketté a Vörös-tengert.

Abban a pillanatban elkövetem azt a súlyos hibát, hogy lepillantok a Vörös tengerre, és azonnal megbánom a döntést.

A csillagok győznek, én pedig elzuhanok.

 

 

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy elájultál!

Három nappal később otthon vagyunk, egymás mellett ülünk a nappali kanapéján, miközben együtt nézzük az „Apád-anyád idejöjjön!” című filmet. A lányunk mélyen alszik a mellkasomon, kis ajkai egy „O”-t formáznak, ahogy az arca hozzám simul. A csöpögő nyál foltot hagy a pólóm elején, és a nyöszörgő sóhajoktól elégedettségben sütkérezem.

A csúcspontot jelentő vajúdás és szülés után rendben magamhoz térítettek; mindössze harminc másodpercig voltam eszméletlen. Mindazonáltal, az emlék hatására, a szégyenkezéstől a bőröm felforrósodik.

– Soha nem hagyom abba a bocsánatkérést a rendkívül kellemetlen időzítésem miatt – motyogom, miközben a feleségem feje a vállamon, ujjaink pedig összefonva. Elfordulok, és látom, hogy szórakozva mosolyog rám. – Nincs az a mennyiségű könyv, amely felkészített volna a... nos, a... – Nagyot nyelek. – Volt ott egy csomó nedv.

Sydney kuncog, hozzám bújik, ujjai a karomon táncolnak, amíg a mi kis batyunkhoz ér. A mutatóujja köré csavar egy puha hajfürtöt.

A pillanatnyi zavarom ellenére, a nap igazi fénypontja az volt, amikor a szuperhős feleségem a legkülönlegesebb ajándékot adta. Az emlék elragad, ahogy lenézek a nőre, akit választottam. A nőre, akit minden egyes napra választottam. – Istenem, Syd, hihetetlen voltál!

Újabb mosolyra húzza a száját, és felemeli az állát.

– Sokkal inkább, mint te.

– Igen, sokkal inkább. – Megcsókolom a feje búbját, belélegezem a samponjának virágillatát, miközben feldolgozom magamban a tényt, hogy apa lettem. Szülők vagyunk. – Szürreális érzés... hogy van egy kisbabánk.

Összenézünk, ezernyi szótlan érzelem halad át közöttünk, mielőtt tekintetünket újra a karjaimban fekvő kis kincsre fordítjuk.

Charlene.

A lányunkat néhai édesanyám után neveztük el.

Sydney egy lenyűgöző falfestményt készített a gyerekszobába, amit rólam és anyámról festett, amint zöldségeket ültetünk anya becses kertjében. Egy olyan nő tiszteletére készült, aki minden nap hiányzik. Tudom, hogy most lenéz az újszülött unokájára, és úgy figyeli a növekedését, mintha a tavaszi virágaiét nézné.

– Azt hiszem, elaludt… – mormogja Sydney halkan, a szomszédos mózeskosarat szemügyre véve. – Le kellene tennünk.

Egyetértően bólintok, óvatosan felállok, és a pólyás újszülöttet beteszem a hálóalkalmatosságba. Mindkettőnkből megkönnyebbült sóhaj szakad ki, amikor Charlene nyugton marad a helyváltoztatás ellenére. Aztán huncutul felszalad a szemöldököm, amikor Sydneyre pillantok, és tetőtől talpig végigmérem. Te jó ég, ő mindennél szebb, amint előttem áll fáradt szemekkel, bő ruhában, egy büfiztető kendővel a blúza elején, három nappal a szülés után. – Elaludt – mondom neki egy kacsintással. – Ugye, tudod, hogy ez mit jelent?

Gonoszan csillogó tekintete találkozik az enyémmel.

– Körülbelül harminc percünk van arra, hogy zabpelyhes sütit zabáljunk és „Fecsegő tipegők” epizódokat nézzünk.

– Arra gondoltam, hogy végre kényeztethetnénk magunkat a tizenhét pite egyikével, amit Lorna készített nekünk, de beérem a sütikkel – válaszolom tréfásan.

Eindulunk a konyhába, Alexis a nyomunkban, és kiengedjük, hogy csatlakozzon Athenához a szabadtéri járókában, amit építtettünk. Ez a dolog életmentő volt, amíg a mosómedvét hozzászoktattuk az új babánkhoz.

Az állatok körbe-körbe kergetik egymást, miközben két tányért veszek a süteményeinkhez.

Sydney felemeli az ujját. – Várj, még egy dolog!

Egy pillanattal később a konyhát elárasztja a The Barenaked Ladies dallamos zenéje. Még nem jegyeztem meg ezt a dalt, de nagyon szórakoztatónak találom, hogy Sydney megtanulta. Megragad a karomnál fogva, és körbe parádézunk a konyhában, ismételve a nevetséges rímek rohamát, mindkettőnket megnevettetve, amíg a hasunk meg nem fájdul. Egymás lábára lépünk, és én szörnyen ügyetlenül körbeforgatom, ő pedig a mellkasomra borul kifulladva és csodálatosan.

Amikor a dalnak vége, még mindig átöleljük egymást, és lágyan ringatózunk a játékegérért harcoló háziállataink hangjaira, és Charlene-re, aki felriadva egy elefánt visítására emlékeztető kiáltást hallat. Vicces pillantást váltunk.

Éppen elszakadnék tőle, hogy elhozzam a lányunkat, amikor Sydney visszaránt.

– Csak még egy percet adj nekem! – suttogja, gyengéd kérése tompán hallatszik az ingemből. Magamhoz szorítom, ujjaimat a hajába fűzöm. – Apa vagy, Oliver! Mindig is tudtam, hogy egy nap megváltoztatod a világot.

A szám sarka meghatottan felfelé görbül.

– Mindketten megváltoztattuk, Syd! Elég jó csapatot alkotunk.

Bizonyára így van.

Sydney még mindig egyedi weboldalakat készít szerzőknek, emellett pedig igaz szerelmének, a festészetnek él. Számos műalkotást készített már nagynevű ügyfeleknek, miután a szerelmi történetünk országos hír lett, mivel Gabe oldalakat posztolt a képregényeimből a közösségi médiában. A posztja vírusként terjedt, és ezzel a mi történetünk is.

Bár az eredeti képregényeimet végül nem adtam el, de aláírtam egy szerződést egy kiadóval, hogy kiadja a Lótusz krónikák új kiadását. Az előleg, amit kaptam, nagy megkönnyebbülés volt számomra, mert lehetővé tette, hogy megvásároljam az első járművemet, és eltartsam a növekvő családomat.

A történetekben olyan ismerős arcok szerepelnek, mint például egy szupererős, sugárzóan jóképű félisten, valamint a hókirálynő menyasszonya. Szerepel egy kékhajú varázslónő, egy misztikus békával, és a látnok lányával, egy kotnyeles öregasszony egy varázspálcával, és egy furcsa tudós, aki a föld alatt él a kisfiával.

Aztán ott vagyok én, a Fekete Lótusz, aki a jó harcát vívom társként egy huncut, narancssárga cirmos macskával, és egy ravasz mosómedvével, aki megpróbálja meghiúsítani a terveinket. Van benne varázslat, kaland, barátság és nagy szerelem.

Az egyetlen dolog, ami megváltozott, az Sydney szerepe: a Lótusz királynője.

Még mindig a királynőm, de már nem egy bajba jutott kisasszony.

Syd ugyanolyan hős, mint én, és egymás oldalán, kéz a kézben győzzük le a gonoszokat. Ő a társam, a bajtársam, egyenrangú velem... a szívem másik fele.

Együtt mentjük meg a világot.

Gyengéd csókot nyomok a homlokára, és kinyújtom a karomat, a tekintetem ide-oda táncol az övé és az enyém között.

Egyforma tetoválásaink visszamosolyognak ránk:

 

sn + ol.

 

V É G E